Amerikai Magyar Szó, 1970. július-december (24. évfolyam, 27-49. szám)

1970-09-10 / 35. szám

Thursday, Sept. 10, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Kong az öböl ivében fehéren elterülő, homokos pai'tról pillantotta meg először a tengert, és meg­indító, lelkes csaholással üdvözölte. Itt van előtte ez a kékesfehér habos valami, és újra meg újra odafut hozzá, és ő még csak bele sem vetheti ma­gát? Ez túl sok egy barna bundájú, drótszőrü, hosszú nadrágos airedale terriernek. Csakhogy Willie, imádott kis gazdája megtiltotta neki, be kell hát érnie azzal, hogy ujjongó boldogsággal ott száguld, még nedvesen a fröcskölő hullámok­tól, Willie mögött a fehér homokban. Groll mér­nök lassú, kényelmes léptekkel követi őket, és lát­ja, hogy a fonott strandkosarak és tarka fürdő­kabinok lakói körében némi feltűnést kelt a lel­kendezve száguldó kutya és karcsú, barna bőrű, szőke hajú nyolcéves gazdája. A kosár- és kabin­sor végén, ott, ahol az ég — amely üdítő, friss kékséggel árasztota el a pihenő, szórakozó városi embereket — már beleolvad a sápadt végtelen­ségbe, mintha valami kis keveredés támadt volna, talán valakinek megzavarták a nyugalmát. Willie ott állt, karcsún és tartózkodóan, kezé­ben fogta a kutya nyakörvét. Groll odasietett, így, fürdőruhában, alig különböztek egymástól az em­berek, a különböző kasztok és osztályok összeke­veredtek. Igazán kifejezőek csak a fejek voltak •— a testek még ernyedtek, sápadtak, a hosszú téli hónapokban-, a vastag ruhák alatt elszoktak attól, hogy mutogassák magukat. Az egyik sátor árnyékában — tartórudjai kékek, vászna narancs­vörös csíkozást! — kövérkés férfi ül, félig előre­hajolva, ujjai közt cigerettát tart. — A magáé ez a kutya? — kérdi higgadtan. A mellette levő, tiz év körüli kislány indulato­san ajkába hrap, könnybe lábadt szeméből csak Úgy szikrázik a gyűlölet a fiú és a kutya iránt. — Ne m— mondja Groll nyugodt, mély zengé­sű hangján —, a kutya a fiúé. A fiú viszont az enyém. — Itt tilos kutyákkal futkározni, ezt tudja. Alaposan ráijesztett a kislányomra, szétrombolta a homokvárát, és most is rajta áll a lapátján — jelentette ki a szenvtelen hangú férfiú. — Húzd vissza, Willie! — nevetett Groll. .— Igaza van, uram, de a kutya kiszakította magát a fiam kezéből, és végeredményben nem történt semmi baj. Wilie néhány lépésnyire elhúzta Kongot, fel­emelte a lapátot, és könnyed meghajlás kíséreté­ben átnyújtotta az uraságnak. Egy harmadik személy is tartozott hozzájuk, egy karcsú, fiatal, feltűnően szép nő ült a sátorban. Groll mérlegelte helyzetet, és úgy döntött, hogy túl fiatal ah­hoz, hogy a kislány anyja lehessen, nevelőnőnek meg túlságosan is vonzó. “Csuda jóképű — gondolta Groll —, olyan, mint valami ir szépség ezzel a barnásvörös szem­öldökével.” Egyikük se vette el a fiútól a lapátot. Willie várt egy ideig, aztán dohosén összeráncolta hom­lokát, és a kis lapátot végül a lány elé, a homok­ba szúrta. — Azt hiszem, ezzel el is intéztük a dolgot — mosolygott Groll — ebben a gyönyörű időben... — És ezzel leheveredett a homokba, a hasára fordult, lábát kinyújtotta, arcát könyökben meg­hajlított kezére támasztotta, úgy mustrálta nagy figyelmesen az ellenséges hármast. Udvariasan, rendesen viselkedett a fiú, és milyen csinos, ahogy ott áll a kutyával. Kong nyilván nem haj-, lőtt olyan gyorsan a békekötére, halkan morgott, nyakát előreszegezte, aztán leült a homokba. — Le akarom lőni ezt a kutyát, papa — jelen­tette ki hirtelen elhatározással a kislány —, úgy megijesztett — Groll most megpillantott egy há­romszoros csavarásu kígyót a kislány csuklóján, értékes, régi ötvösmunka volt. — Meg kell lec­kéztetnünk ezeket az embereket. Én magam aka­rom elintézni. Groll intett fiának, aki döbbenten húzta ma­gához a kutyáját. A pocakos férfin és a szép fia­r="' ' "CACbé. — — RÉTESHÁZ ÉS CUKRÁSZDA 1437 THIRD AVENUE, NEW YORK, N. Y. (A 81-ik Street sarkán) — Telefon: LE 5-8484. Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az ország minden részébe. Este 7.30-ig nyitva If******************* KONG A TENGER PARTON Irta: ARNOLD ZWEIG *★★★★★★★★★★★★★★*★★★★ tál nőn látszott, hogy megszokták már a lány uralkodását, vagy amint Groll gondolatban kife­jezte, tudják, hogy minden kívánsága parancs. Nyugodtan várta ennek a kellemes társalgásnak a folytatását, hiszen végtére még ő is itt van, és ha kell, majd rendreutasitja ezt a pimasz kis bé­kát, ha ez a szivarozó ur nem merné megtenni, ha félne a bájos fiatal hölgy haragjától. — Nem engedem lelőni a kutyámat — mondta Willie fenyegető hangon, s kezét ökölbe szorítot­ta, de a kislány ügyet sem vetett rá. — Vedd meg tőlük, papa — mondta —, itt a csekk-könyvem. — És csakugyan kihozta a sátor­ból cipzáras táskáját, s kivett belőle egy vékony füzetet meg egy aranyhegyü töltőtollat. — Ha nem veszed meg, az étteremben az asztalhoz vá­gom a levesestányért; ismerhetsz, papa! — Szin­te suttogott, sápadt volt, akár a fal, a tenger szi- nétől zöldes sugárzású kék szeme gonoszán, fe­nyegetően meredt ki enyhén lebarnult arcából. — Tiz fontot adok a kutyáért — mondta az ur. Groll felült a homokban, törökülésben. Kíván­csian várta a folytatást. — Nem az enyém a kutya. A fiammal kell tár­gyalnia. ő nevelte fel. — Gyerekekkel nem tárgyalok. Felajánlok 15 fontot, egész szép kis summa egy hulláért. Kitűnő alkalom, hogy legidősebb gyerekét meg­ismerje — gondolta Groll. — Willie — fordult a fiához, — az ur tizenöt fontot ajánl Kongért, hogy agyonlőhesse. Megve- hetnéd érte a kerékpárt, amit már egy éve sze­retnél. Én sajnos még sokáig nem tudnám neked megvenni, nem vagyunk olyan gazdagok. Willie kétkedő tekintettel nézte apját, nem tud­ta, komolyan beszél-e. De arcán, amelyet olyan jól ismert, a tréfás kedvnek nyoma sem látszott, Willie felelet helyett átkarolta Kong nyakát, ap­jára mosolygott, és igy szólt: — Nem adom el neked, apa. A fürdőnadrágos, még fehér férfi Grollhoz for­dult. Úgy látszott, már kezdi izgatni a dolog. — Beszélje rá, húsz fontot ajánlok. . — Húsz font — mondta Groll Willie-nek, — annyiért megveheted a kerékpárt és azt a kenut, amit annyira megcsodáltál az előbb. Egy zöld ke­nut két evezővel a szárazföldre meg a legjobb fajtájú kerékpárt lámpával, csengővel és uj töm­lőkkel, minden része fényesre nikkelezve. És még egy órára való pénzed is maradna, Willie. Egysze riien csak elengeded ezt a vén kutyát, és a pórázt ennek az urnák a kezébe adod. — És ha tiz lépésre eljutottam — mondta meg vető hangon Willie, — Kong kirántja magát en­nek az urnák a kezéből és hozzám ugrik. A szép és furcsa kisasszony először nyitotta szólásra halványpiros ajkát. — Azt már nem! — mondta édeskés ravasz hangján. “Micsoda elragadó teremtés!” — gon­dolta Groll, miközben az ifjú hölgy egy ezüstből készült browningot vett elő. — Ez itt majd meg­akadályozza a futásban. “Milyen ostoba teremtés” — gondolta Groll, és hangosan igy szólt: — Amint látja, uram, ez törzskönyvezett ku­tya, egészen tiszta faj, és nagyszerűen van ido- mitva. — Vettük észre. — Kínálj érte ötvenet, papa, és fejezd be. — Ötven font — ismételte Groll, és a hangja kissé megremegett. Abból kifizethetnénk ezt az egész utazást, és anya megint erőre kaphatna. A szanatórium túl drága, egyelőre nem engedhetjük meg magunknak. — Ötven font, Wille! A kerék­pár, az óra, a sátor — tudod, az a barna sátor a zsinórokkal és cövekkel —, és még pénzed is ma­radna, és hozzásegíthetnél, hogy mamát szana­tóriumba küklhessem. És mindezt egy kutyáért, kérlek szépen. A legközelebbi alkalommal befize­tünk három schillinget az állatvédő egyesületnek, és kapunk egy uj Kongot. — Kong csak egy van — mondta halkan Willie. — Nem adom el. — Adj nekik százat, papa. Le karom lőni ezt a kutyát! Nem fog nekem többször ilyen nevelet­lenül viselkedni. A testes ur habozott néhány pillanatig, azután elfogadta lánya javaslatát. — Száz font, uram — mondta szuszogva. Nem úgy nézem én magát, mint aki egy kisebbfajta vagyont kidobhat az ablakon. — Hát nem is, kedves uram — mondta Groll, és igen' komoly arccal fordult Willie-hez. — Kis­fiam, ha száz fontot letétbe helyezünk számodra, az tízévi tanulásra is bőven futja. No persze egy kisautót is vehetsz érte magadnak, egy kiskocsit, amin az iskolába járhatnál. Képzeld csak, a fiuk micsoda szemeket meresztenének! Anyádat is ki- vihetnéd a piacra; száz font rengeteg pénz egy öreg kutyáért! Willie-t valósággal megrázta apja hangjának komolysága, arca hirtelen sírásra torzult. Hiszen még csak kisfiú, alig nyolcéves, és most azt kí­vánják tőle, hogy adja oda a kutyáját. — De én szeretem Kongot, és ő is szeret en­gem — mondta sírással küszködve —, nem aka­rom odaadni! — Száz fontot kapsz érte... beszélje már rá, uram! A lányom különben pokollá teszi az élete­met. Maga ezt nem értheti — közben nagyot só­hajtott, — milyen akaratos tud lenni egy ilyen kisasszonyka. “De én lekennék neki egyet jobbról-balról arra a finom kis pofikájára” — gondolta Groll. Egy pillantást vetett a fiára, aki homlokát ráncolva, könnyeivel küzdött aztán hangosan, nyugodtan, egyenesen a lány szeme közé nézve ki is mondta, amit gondolt. — Azt hiszem, ezzel le is zárhatjuk a dolgot — fűzte még hozzá. És akkor valami váratlan dolog történt: a kis­lány nevetésben tört ki. Úgy látszik, megtetszett neki a nagy darab, barna bőrű férfi meg az a ha­tártalan elképesztő gondolat, hogy az ő ellent­mondáshoz nem szokott szeszélyeire valaki po­fonnal merne felelni. ■—Jól van, papa — kiáltotta —, jól viselkedett ez az ember, és most szépen visszatesszük a tás­kába a csekk-könyvet! Gondolom, rájöttél, hogy csak tréfa volt az egész. A testes ur megkönnyebbülten mosolygott, és azt mondta, természetesen tudta, hogy az ilyen szép nyári nap csak tréfára ragadtatja az embert. Tréfa! Groll egy szavukat sem hitte,! .Tói ismerte ő az embereket. Willie fellélegzett, s azzal az ürüggyel, hogy náthás, két könnycseppet törölt ki a szeméből, azután Kong mellé a homokba vetette magát, a kutyát maga fölé rántotta, és vidám, felszabadult birkózásba kezdtek, alig lehetett már megkülön- bözteni a terrier hosszú nadrágos, barna mancsát a fiú lebarnult karjától. Groll azonban, miközben elfogadta az idegen ur szivarját, rágyújtott, és elnézte a fehér fényben villogó kékeszöld tengert, amely mint valami végtelen, csillogó selyemszö­vet, hatalmas redőket vetett — eközben Groll azt gondolta: “Jaj a szegényeknek! Ha két év­vel ezelőtt ajánlja fel nekem ezt az össze­get, amikor még nem fogadták el a talál­mányomat, és nedves lakásban laktunk és só­várogva gondoltunk a mostani kis házunkra — sze gény Willie! Akkor másképp végződött volna ez a párviadal, ez a harc ezért a szegény kutyáért, másképpen végződött volna a verseny a csekk­könyv és a fiú hűsége, szeretete, bátorsága és nagylelkűsége között. Valami kicsi bázis kell hoz­zá, gazdasági nyelven szólva, hogy az ember meg­őrizhesse emberségét. De ekkora próba elé senkit nem volna szabad állítani,, akinek semmi bázisa nincsen, és mindenkinek kellene rendelkeznie né­mi kis fedezettel az ilyen világban, amely csábitó javakkal hizelgi körül az embert”. A kislány fogta a lapátot, csupasz vékony lábát kidugta a sátorból, és befelé invitálta Willie-t. — Gyere, segíts uj árkot ásni — mondta. Lapátjával a feldúlt csatornára mutatott, az­tán felvetette fejét, a napon lustán, szuszogva elterülő Kongra pillantott, és igy szólt: — Bánom is én, felőlem újra szétrombolhatja ■ A móló felől egy gőzhajó kürtszava hallatszott. Gergely Erzsébet fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents