Amerikai Magyar Szó, 1970. július-december (24. évfolyam, 27-49. szám)

1970-12-03 / 47. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, December 3, 1970.

Bartók modell, 1970

Bartóknak nincs szüksége kerek évfordulókra, hogy beszéljen róla a világ. Bartóknak huszonöt éve már egyáltalán nincs szüksége semmire — a világnak, nekünk van szükségünk rá. Ma és holnap és minden ünnep — s még inkább hétköznapon. Akkor is, ha szeretjük, ha értjük a zenét, akkor is, ha zeneileg reménytelenül botfülüek vagyunk. Csak emberségben ne legyünk botfülüek. Bartók ugyanis régóta nemcsak zenei, nemcsak művészi — emberi mérték. Olyan nagyságrendű csillag, amelyet a legerősebb reflektorok, pompás tűzijátékok földi fényei sem halványítanak.

A reflektorok egyébként életében sosem voltak túlságosan ráirányítva — legfeljebb ha ellenfelei vakítani akarták volna. .. Akkoriban azonban a technika még alacsonyobb fejlettségi fokon állott, megelégedtek a generálsötéttel is. Persze, mindez metafora. A legjobbak idejében felismerték Bartók nagyságát, korszakos újítását — nem is kellett ehhez feltétlenül zenésznek lenni. Kosztolányi, a máig sem igen meghaladott analitikus, 1925-ben a Pesti Hírlap számára készített interjúban a lényeget jelző környezetrajzot ad: “Környezete: Bösendorfer zongora, melyet a Bösen- dorfer-cég bocsátott rendelkezésére, kalotaszegi asztal, melyre a székely (?) atyafi kifaragta akkurátusán: “Bartók — Béla’’, meg fönn a falon hupikék állványon három hupikék magyar paraszttányér. Ezzel felesel lenn a zongorán néhány külföldi zenei folyóirat. The League of Composers’ Review, Der Auftakt stb.” De a “párbeszéd’’ zárórésze mégis azt sejteti, hogy Kosztolányi nem egészen értette Bartókot. íme, az in- terjukészitő iró távozásának leírása: “Nyitom az ajtót, nvikkan a kilincs, valamelyik emeletről ide émelyeg egy orfeumdal, melyet polgári zongorán nyúznak, irgalmatlanul. E zörejek, zeneietlen recsegések között él az az alkotó, ki fejében a muzsikát hordozza, az élet lármája körülveszi, melyet ő, a benne levő rendre figyelve, visszatol magától, elfelejt, akár az iró, ki két verse között az utcán sétálva elolvasott a falon egy szigorú tömörséggel fogalmazott, hatósági ebzárlat-meg- hosszabbitást.” Igaz, Kosztolányi mentségére ne felejtsük az évszámot: 1925. A költő (s a zeneköltő — bár úgy érzem, nem illik Bartókra ez a modoros, finomkodó megnevezés), aki régebben sem fordult el a külső zajoktól, a harmincas évektől egyre kevésbé feledheti alkotás közben az utcán olvasott “hatósági ebzárlat-meghosszabbi- tást”, jóval a Kosztolányi-interju után, az egyre hangosabb “zeneietlen recsegések”, az emberre mind veszélyesebb utcai zörejek idején születik a Zene huroshangszerekre, ütőkre és celestára, majd a Concerto. Hogy mit jelentett és mit jelent az elszabaduló barbarizmus korában, a fasizmus féktelenségével szemben a zörejeket is rendbe, uj harmóniába szervező bartóki magatartás, azt azok fogták fel igazán, akik teljesebben részesei lehettek e korszaknak, mint Kosztolányi. Kassák: “Naponta átlépi a jó és rossz határát”. Weöres Sándor: “nyugodt velőn és zűrös véletlenen keresztül / vándorol az isteni gazda”. És Illyés: “S jogunk van / hisz halandók s életadók vagyunk — / mindazzal szembenézni, / mit elkerül ni úgysem tudhatunk. / Mert növeli, ki elfödi a bajt.” S hozzánk a legközelebb — hiszen épp a Korunkban olvashattuk versét először — Szilágyi Domokos: “Kicsi ember, tudsz-e / szépeket hazudni, J szép álságot hinni? / Van-e erőd: utolsóig / minden poharat kiinni?”

Bartóknak kimeríthetetlen volt az ereje: a fizikai erő véges ugyan, de az erkölcsi fölébe nőhet a végességnek. Ezért jönnek hozzá a költők *— évtizedek óta, nemzetiségre, anyanyelvre való tekintet nélkül — tisztelegni, ezért térnek vissza hozzá, csodálattal: tanulni. Ismét csak nem a zenészekről van tehát szó, akik közül sokan (saját bevallásuk szerint) nehezen szabadulnak lenyűgöző zenei varázsa alól. Bartók valójában nem egy művészi kifejezésmódot, nem egy modort örökitett utókorára; szüntelen zenei kísérletezésének okát — etikai síkra áttéve — igy foglalta össze az iró Mészöly Miklós: “Mert tudja, nincs végleges válasz, csak hiteles válasz van.” A hitelességet pedig az egyes ember — nem egyszeri alkalomra — csak úgy biztosíthatja, ha nem szakad el azoktól, akik közül jött, akiknek a számára — önmagát egy közösség tagjának tudva — a választ, a válaszokat keresi. Bartók és Kodály népzenegyűjtésének ebben felbecsülhetetlen, nemzedékre kiható a szerepe. És a közönség értelmezésében is. Mert Bartók a nemzetiben nem elkülönítő kizárólagosságot látott — utat talált általa az egyetemeshez. Mint a Párizsban is Olténiát újraélő Brancusi. És utat talált közvetlenül is a Duna-táj népeihez — hogy az többé ne “bus villámhárító”, hanem az ősi értékek kivirágoztatója legyen. A Bartóktól magyarra átültetett Vadász- kolinda, a román folklór e remeke, illetve a belőle irt Cantata profana olyan elnyühetetlen jelkép, mint a hires Ady- és a József Attila-vers:

A mi karcsú testünk Gúnyában nem járhat,

Csak járhat az lombok közt: - Karcsú lábunk nem lép Tűzhely hamujába,

Csak puha avarba;

A mi szájunk többé Nem iszik pohárból.

Csak hűvös forrásból.

A szarvassá változott kilenc szép szál fiú balladája azonban nemcsak népeket, hanem korokat is összeköt; már Bartók számára is egy tragikus dilemma kifejezője volt, s még inkább azzá válik a Bartók utáni feldolgozásokban. A kétségbeesett anyai hivó szó s a tiszta forrás csábítása között választani persze nem kevésbé tragikus, ám a választás kérdése még bonyolultabb, amikor az erdő “áttünik” a nagyvárosba, s a szarvassá változott fiú már “az idő hegygerincén”, “a mindenség torony-csücskén” áll. *

A döntésért mindenkinek külön-külön kell megharcolnia — a döntéshez erőt Bartókból is meríthetünk. A Mikrokozmosz kapcsán s a Mikrokozmosz szellemében tette fel a kérdést Amerigo Tot, a modern európai szobrászat egyik jelese:”... mikrokozmosz-makrokozmosz csak méretek vitája lenne? A mérték, igaz, mindig viszonylatokban, arányokban dől el. De elsősorban saját mértékünket kell megtalálnunk. Csak úgy illeszkedhetett! be a térbe, ha pontosan érzem, mi az a negativ forma, amit kitölthetek.” S a Bartók-kér- désnek ez a kulcsa, ez az esztétikai-filozófiai lényege: a rész beilleszkedése az egészbe, a rész és az egész viszonya — akár egyén és közösség, akár nemzeti és egyetemes dialektikájában.

A Bartók-modell: élő valóság. Az információ forradalma, a világ ujjáformálását célzó hatalmas társadalmi feladatok s az atom világ fogalmazta, szakadékok közt egyensúlyozó erkölcsi dilemmák kétségbeesett .sokszor esztelen, a rációtól már egyáltalán nem ellenőrzött kísérletekbe hajszolhatják egyik-másik művészt, korszerűnek mégis az bizonyul, amit a bartóki modell jelent számunkra. Az Adriától a Balti-tengerig számtalan változatát láttam e kísérleteknek: a nem végleges (mert ilyen nincs), de hiteles válaszok valahogy mindig a partikulárisban találják meg az általános, az egyetemes, a nagyobb közösség figyelmére érdemes lehetőségeit. De a Bartók-mo- dellbe értendő “az emberből élni vagy az emberért élni” dilemmájának a “válaszd mindig a legnehezebbet” értelmében való eldöntése.

Fejezzük hát be Szilágyi Domokossal, a Bartók Amerikában nem fakuló verssoraival:

Meghallani,

amint, fordulván, csikorog a Föld ébredni fáj,

valahol nyüszit egy állat,

meghallani

a lélek ultrahangjait

szétrugdalni a valóság határait,

hogy minél többet szippanthassunk

a lehetőségek levegőjéből —

és közben ne feledjük,

hogy a feledékenység a jövő halála.

Kántor Lajos

A nicosiai járásbíróság 14 évi börtönre Ítélt négy személyt, akikről bebizonyosodott, hogy ők követték el ez év március 8-án a Makariosz elleni merényletet.

AZ IGAZI

“AGY-KIVÁNDORLÁS”

A N. Y. Times november 15-i száma az alanti vezércikket közölte:

Tudósoknak, mérnököknek és pedagógusoknak nagy számát zökkentette ki állásából az a megrázkódtatás, amelyet sokkal komolyabban kell vennünk, mint az üzleti pangás által okozott időszaki zűrzavart a munkapiacon.

A kérdés meghaladja magas képzettségű értelmiségiek nehézségeit, akik hajlandók napszámos munkát vállalni, hogy családjukat eltartani tudják, avagy azt, hogy idegen tudósok visszatérnek hazájukba abban a reményben, hogy ott felhasználhatják egykor oly nagyrabecsült képességeiket.

A sokkal mélyebben aggasztó, alapvető kérdés az, vajon egy nemzet eltürheti-e, hogy sorsának bábja legyen, nem pedig mestere. Amerika fiatalsága ma azt hallja, hogy diplomájának nincs keletje a piacon. Még csak néhány évvel ezelőtt mérnöknek, tudósnak, vagy éppen tanárnak lenni nemcsak, hogy kielégítette személyes kielégülésének célját, hanem még szolgálatot is tett hazájának és a társadalomnak. Ha a magas képzettségű munkaerők felfokozása és fel-nem-használása tovább folytatódik, elkerülhetetlen lesz az a következtetés, hogy az ilyen magas képesítésnek csak akkor van értelme, ha azt fegyverkezési vagy űrkutatási egyeduralomért való versengésre lehet felhasználni.

Abszurdum az ilyen felfogás akkor, amikor olyan nyilvánvalóan nagy szükség van a tudományos, technológiai és filozófiai szellemi erőkre a béke és az emberi méltósághoz illő életkörülmények iránti törekvésben.

Amerika városai cél nélkül tengődnek. A nyomornegyedek nemcsak, hogy lealacsonyítják azokat, akik ott laknak, hanem megrontják az egész város fizikai és gazdasági biztonságát. A fizikai és szellemi közlekedés leromlik, mintha ez nem is viszonyulna a hatalmas és fel nem használt tervező és ujitó képességhez. A levegő és vizek szeny-' nyezése mérgezi a környezetet, éppúgy, mint ahogy a szellem és a szó szennyeződése elmérgezi az emberek közötti viszonylatokat.

Az ilyen kétségbeejtő, bár könnyen meghatározható szükségletek láttán, el nem tűrhető, hogy a szellemi erőket naftalinba tegyük, mint hasznavehetetlen hadihajókat. Ha ilyen körülmények között megengedjük, hogy az agy-kivándorlás tovább folytatódjék, az nyilván üzenet az újabb generációknak, hogy az U.S. többé nem tart igényt legjobb képességeikre, találékonyságukra és elméjükre. Ha nem tudjuk felhasználni a béke és a haladás céljaira az ország szellemi erőforrásait olyan készséggel, mint a háború és nemzeti dicsőség céljaira, akkor zárlatot rendelünk a bizalomra és reményre.

Kivívott jogaik megvédéséért mintegy 10,000 munkás lépett sztrájkba Milánóban a Pirelli gumiipari tröszt üzemegységeiben. A sztrájkra a három legnagyobb olasz szakszervezeti szövetség szervezésében került sor.

•

Több tízezer diák részvételével nagyszabású tüntető megmozdulásra került sor az oktatási reform demokratikus és szocialista tipusu megvalósításáért Rómában, Milánóban, Genovában, Veronában, Bariban és másutt ugyancsak tüntetésekre került sor.

A/V\eRlKAI ^ w

Published weekly, except 2nd & 3rd week in July ty Hungarian Word, Inc.

130 East ISth Street, New York, N. Y. 10003. Telephone: AL 4-0397.

Ént. as 2nd Class Matter, Dec. 31, 1952 under the Act of March 21, 1879, at the P.O. of New York, NY.

Előfizetési árak: New York városban, az Egyesült Államokban és Kanadában egy évre $10.00, félévre $5.50. Minden más külföldi ország- ba egy évre 12 dollar, félévre

_2____