Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-28 / 22. szám

Thursday, May 28, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 — No csak, kivel nem akad össze az ember! *— kiáltott rám, és széttárta a karját, mintha meg akarna ölelni. Aztán kezet ráztunk, és vállon veregettük egymást, hogy csak úgy porzott. — Csuda rég nem találkoztunk! — tette hozzá. Megnősültél, Lobsahm? — kérdeztem, és a gyű rüsujjára húzott jegygyűrűre mutattam. — Igen — felelte, és büszkén felszegte az állát, — Négy gyermekem van. Egyébként itt lakom a sarkon: gyere már fel, a feleségem örülni fog. Legalább elbeszélgetünk kicsit a régi időkről... Felmentünk a lépcsőn, s Lobsahm csengetett. Jól megtermett, erőteljes külsejű asszony nyitott ajtót; áthatóan a férjére nézett, mintha mondani akarna valamit, majd felém intett a fejével. Lobsahm homlokon csókolta feleségét és termé­szetellenes hangon mondta neki: — Jónapot, neked, kisegérkém! ő egy régi ba­rátom. — Az asszony úgy pillantott rám, mint egy darab kolbászra, amelyről nem tudni, hogy még ehető-e, vagy már romlott. Aztán bementünk a szobába, leültünk a kerek asztal mellé, és Labsahmné asszony nagy kristály­tálon aprósüteményt tett elénk. “Házi sütés”, biztosított Lobsahm oktalan vidámsággal. “Egyél hát!” Hozzáláttam. Másnap a fogorvosom biztos­ra vette, hogy tömegverekedésben vettem részt. — Fiatalember, nem gondolja — fordult felém a háziasszony —, hogy a hormonok tevékenysége befolyásolható? Feleljen erre! Tehetetlenül néztem körül. A világon semmit sem tudtam a hormonokról.' — Felteszem — mormogtam —, hogy a hor­monok tevékenysége esetleg... — Lobsahmné tekintete olyan szigorúan meredt rám, hogy me­net közben kijavítottam magam. — Egész bizo­nyosan befolyásolható: — Válaszomat nagylelkű nevetés jutalmazta. — Ez egészen biztos — erősítette meg még egyszer Lobsahmné, majd kiment a konyhába vacsorát főzni. Kettesben maradtam a barátom­mal, de ekkor felpattant az ajtó, és beviharzott egy nyolc év körüli fiúcska. — Ez a legidősebb — mondta Lobsahm, és oda- huzta hozzánk a kisfiút. Az levette fejéről sapká­ját, és előtűnt fehér hajjal keretezett kaposz fe- jebubja. Valahogy ismerősnek tűnt nekem. Kezet nyújtott, és fáradt fakó hangon mondta: — Jó napot, bácsi. — Jó napot, kisfiam — feleltem. — Hogy hív­nak? — Johann Wolfgang — szólt a gyerek. — Menj szépen kezet mosni Johann Wolfgang — biztatta az apja —, a vacsora nemsokára ké­szen van. — Olyan ez a gyerek, mintha már láttam volna. Olyan ismerős — néztem kérdően Lobsahmra. Ö bólintott. — Persze, az öreg Goethe. — Hogyhogy? •— Mondom, az Goethe, Marie, a feleségem, egyszer olvasta az újságban, hogy a születendő gyermek külseje tudatosan kialakítható, ő szilár­dan hitt ebben. Én kinevettem. Épp akkor volt a Goethe-év, és lám, a kicsi már a bölcsőben is úgy festett, mint a weimari nagy öreg. .. — Érthe­tetlenül dörgölte az állát, s ekkor belépett a szo- bába a házasszony, kezében egy tál krumplisalátá­val, s a nyomában Johann Wolfgang és még két kisfiú. Az egyiknek hosszú szakálla volt, a másik viszont eléggé köznapian festett. Vacsorázni kezdtünk, krumplisalátát, s mindenki egy fél pár virslit. — Igazán érdekes gyermekeik vannak — mond­tam kétségbeesve. — Ugye — felelte az asszony. — Az ember egy kis fáradtsággal olyan gyermeket szülhet, amilyent akar. A hormonoktól függ. Ne egyél olyan mohón, Ludwig. A szakállas gyermek bosszúsan dörmögött. Egy fényes fekete hajfürt hullott a homlokába, mely sehogysem illett szürkés szakállához. A háziasz- szony könnyedén meglegyintette: “ő a mi kis Turnvaterünk, a szabadsághős.’’ — Igazán izgalmas — hajtogattam —, de ahogy a történelemből tudom, Jahn Ludwignak sima dombom homloka volt, a gyermeknek pedig hom­lokába hulló fekete hajfürtje. A jó asszony elpirult, majd hebegve mondta: — Szóval a hajfürt az Napóleon miatt van. *”"dja, nagy hibát követtem el. Amikor Jahn T'T▼ ^ t y»ry tv Günter Kunért: A HORMON-CSALÁD An A. Ludwigot vártam, a korzikai valahogy mindig keresztezte az utamat, sokat kellett rá gondol­nom, s igy tönkretette a hormonjaimat. Lemondóan fordultam az átlagos külsejű gyer­mek felé. — És ez a kisfiú kire hasonlit ?-— ő William. Shakespeare után. A villa kiesett kezemből. — Igazán? Hiszen senki sem tudja pontosan, hogy Shakespeare va­lójában milyen volt. A háziasszony enyhe szemrehányással nézett rám, én pedig szorgalmasan nyeltem. De hamar megengesztelődött, mert hamarosan ismét felém fordult. — Ha tudná, hogy ez a hormonbefolyásolás nekem mennyi bosszúságot okozott már. Képzel­je, tegnap összevesztem a szomszédasszonnyal, Millbenéval. Mielőtt a gyermeke megszületett, elmagyaráztam neki a módszeremet, s akkor na­gyon hálás volt érte. Aztán tegnap vitte el elő­ször a kicsit sétálni. Nézem a gyereket — vala­hogy olyan lapos. Elölről még elmegy, de oldal­ról. . . No, szóval kérdeztem Millbenét, mi újság, s ő rámtámad, a nyílt utcán, hogy én vagyok mindennek az oka, miért beszéltem neki a hor­monokról, ezért lett lapos a gyermek. “Hogy­hogy lapos?” — kérdem én. Ekkor aztán Millbe- né sirni kezd, és azt mondja: “Akkoriban én a postán dolgoztam. És folyton a bélyegekre kellett gondolnom.” Ezután már egy percig sem volt maradásom ebben a lakásban. Indultam az előszobába, fel is HUMOR VÉDEKEZTEM AZ INFLUENZA ELLEN Doktor ur, kérem, mért hoztak engem ide eb­be a detokszikokszi... ebbe a .. szóval ide? Én nem vagyok részeg, én csak védekeztem az influ­enza ellen, én... Tessék engem kiengedni, nekem holnap kötözésre kell mennem, meg rövidhullám­ra, meg... Nem, nem is voltam részeg, csak... Mondom, védekeztem az influenza ellen. Kérem, doktor ur, én bevallom férfiasán, én nagyon félek az influenzától, én azért is rögtön, amint közeledett a járvány, elmenteni a körzeti orvosomhoz és írattam magamnak C-vitamint. Épp kiváltottam a négy tubust, amikor talál­koztam Zsíros Zsigmond barátommal. Azt mond­ja nekem: Ne higgy a doktoroknak, foul az a C, az csak szenteltvíz, az influenza ellen jól kell táp­lálkozni, jó zsíros húsokat kell enni, kolbászt, szalonnát, meg ilyesmit, akkor aztán hiába jön az a fránya virus, van ellenállása a szervezetnek. Megfogadtam a jó tanácsot, kezdtem zabáim. Két hét alatt híztam húsz kilót. Már alig szuszog­tam, a szivem is lázadozott a hirtelen sulygyara- podás ellen, amikor szerencsére találkoztam Gyatra György úrral, ő rám néz, összecsapja a kezét, megcsóválja a fejét, s igy szól: Ne hara­gudjon, uram, de az ilyen jól táplált test valóság­gal vonzza a vírusokat. Nézzen meg engem! Ha az én csont-bőr testemet meglátja egy virus, un­dorodva elfordul. Megfogadtam a jó tanácsot és sürgősen kezd­tem fogyni. Alig két hét múlva már egész szépen zörögtek a csontjaim, amikor összeakadtam Bagó Béla kollégámmal, aki igy szólt hozzám: Egyetlen valami létezik az influenza ellen, komám, úgy­mint a füst. Értem? A tömény füst. Nem do­hányzói? Szokjál rá! Rászoktam. Eleinte cigarettáztam, azután szi­varoztam, egy hét után már mellre szívtam a pi­pát. Két napig. Akkor nikotinmérgezéssel kórház­ba szállítottak, de hála erős szervezetemnek, tiz nap múlva kint voltam. ­Hát amint botorkálok hazafelé, belebotorkálok Rideg Pistába, aki bizalmasan megsúgja ne vettem a kabátomat, amikor a háziasszony meg­fogta a karomat, és húzott a hálószobaajtó felé. — A legkisebbet nem akarja megnézni? Még csak kétéves. — Betuszkolt a hálószobába, ahol a gyerekágyban egy csodálatosan szép kislány fe­küdt, de olyan szép, hogy a lélegzetem is elállt tőle. — És ez a kislány kire hasonlit? — kérdeztem suttogva. Csak ekkor vettem észre, hogy Lobsahm barátom a felesége háta mögött jeleket ad ne­kem, s hamuszürke arcára hatalmas izzadság- cseppek ülnek ki. — A kerületi tanácselnöknőnkre — suttogta az anyja. — Legalább én úgy szántam. De nem nagyon értem, a tanácselnöknő azért nem eny- nyire csinos. — Árnyék suhant át az arcán, itt valahogy nem volt valami rendjén. Az előszobaajtóban szívélyesen kezet ráztunk, majd Lobsahm mellém szegődött, mondván: le- kisérlek. Az arca még mindig sápadt volt, s las­san vánszoi’ogva mentünk lefelé a lépcsőn. — Mi ütött beléd? — kérdeztem. — Olyan sá­padt lettél, mint egy hulla. — A barátom szomo­rúan csüggesztette le a fejét. — A legkisebbik gyerekünk — kezdte aztán bátran — természetesen nem a tanácselnöknőre hasonlit. És ebben én vagyok a hibás! Csakis én. És nem is merem a feleségemnek megmondani az igazat. — Ugyan, ugyan — mondtam én, megnyugta­tóan hátbaveregetve. — Nem lesz itt semmi vész. — De én vagyok a bűnös — nyöszörögte. •—• Ezt a hűséges derék asszonyt is becsapni. — Hogyhogy, hát mi történt? — Nem tűnt fel neked, hogy kire hasonlit a kicsim? No? Hát Gina Lollobrigidára! Egyszer titokban elmentem moziba, éjszakai előadásra. — Magába roskadva ment fel a néhány lépcsőn, s visszafordulva még láttam, hogy alig tudta a kulcsot a zárba beilleszteni. kém,hogy az influenza ellen egy, azaz egyetlen­egy védekezés van, mégpedig a levegő, a jó le­vegő. Szót fogadtam neki. Állandóan az utcán voltam és nyitott ablaknál aludtam, és valóban... — bár akkor hágott tetőfokára a járvány — én még csak nem is tüsszentettem. Igaz, az Ízülete­im fájtak, a reuma és a köszvény gyötört, de a körzeti orvosunk fölirt tiz rövidhullámot meg két tubus enterosolvens salicilt, és amikor azt kivál­tottam, találkoztam Pláne Pál kartársammal. ■— Kedves kartársam! — mondá ő — eg-y, egyetlenegy valami van, ami megvéd berniünket az influenza ellen, mégpedig a forró lábviz, min­den este. A harmadik nap estéjén másodfokú égési se­bekkel szállítottak kórházba a mentők. Hét nap, hét éjjel pakoltak olajba, akkor hazaengedtek. Útközben találkoztam Maligán Mátyás bátyám­mal, aki igy szólt hozzám: — Csak az alkohol, öcskös, csak az alkohol ké­pes fölvenni a harcot evvel az ocsmány hong­kongival. Értesz ugye, öcskös? Al-ko-hol! Reggel tömény, délben tömény, délután bor, este bor, lefekvés előtt tömény. Remélem, most már elhiszi, doktorkám, hogy nem vagyok részeg, de egyáltalán, viszont kötö­zésre kell mennem, mert az égési sebem még ned- vezik és rövidhullámra, mert a reuma és... és tessék mondani, azok a kis elefántok, amik ott másznak az ablakpárkányon, ugye nem igazi ele­fántok, hanem csak játékelefántok... Én tudom, elvégre én nem vagyok részeg, de egyáltalán és lázam sincs, mert ugyebár, sikeresen védekeztem az influenza ellen. Sólyom László LEHET RAJTA SEGÍTENI! A hamburgi Sternből: Egy asszony beállít az elmeorvoshoz: — Doktor ur, segítsen a férjemen: lónak kép­zeli magát. Tegnap már meg is patkoltatta a lá­bát. Ráadásul egész nap nyerit. . . Az elmeorvos tűnődik: — Hm. Azt hiszem, tudok rajta segíteni. De figyelmeztetem, hogy a kezelés költséges lesz... — Nem tesz semmit. Pénzünk van. A férjem már megnyert két derbyt.

Next

/
Thumbnails
Contents