Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-14 / 20. szám

Thursday, May 14, 1900. ­MY LAI (Seymour Hersh, akinek cikkén alapult közlemé­nyünk, megnyerte a Pulitzer Dijat a My Lai, mé­szárlásról irt könyvével és tanulmányával.) (Befejező közlemény) Medina kapitány 310 hullát számolt és mondta Calley hadnagynak: mára elég. De nem volt elég. Galley látta, hogy egy pap imádkozik a viskóban egy öreg lady felett. Kihívta a papot, súgott vala­mit, ez tagadta, hogy VC volna, mire a hadnagy agyonlőtte. Majd parancsolta, legényei lökjék az árokba a nőket, közben ő maga puskaagyával ta­szította azokat. De egyesek ki akartak mászni, mi­re vadul lövöldözni kezdtek rájuk. Meadlo GI (el­mondta a tv-n is) egymaga 25-be lőtt bele, köztük csecsemőkbe. Az anyák és a kisdedek görcsösen kapaszkodtak egymásba, Meadlo sírni kezdett, Maples nem akart többet lőni, mire Calley gráná­tokat dobatott az árokba. Néhány kisgyerek ki­mászott, szaladás közben lőtték őket agyon. Egy két éves sírva futott a faluba, “ott a gyerek” kia­báltak a hadfiak, Calley berúgta az árokba és agyonlőtte. De egyesek még mozogtak az árokban. Thompson pilóta gépéről figyelte ezt, leszállt a he­likopterrel, a gyilkosok és a nők közé állt, hiába fenyegették, 5 gyermeket, 4 felnőttet gépére vett és kórházba vitt. Calley dühös volt, parancsolta, másszanak az árokba és végezzenek a még élőkkel, de azok nem voltak hajlandók belelépni a vértócsába. Thomp­son pilóta látta, hogy a. gyermekhulláknak nem volt fejük, de egy kétéves, holt anyján feküdve még élt: ezt is elvitte. Egyes szakaszok tovább dol­goztak, Roberts és Haeberle brigádfényképészek is. így levették, ahogyan egy 15 éves lány blúzát le­szakították és mellét fogdosták, de egy öreg nő, talán az anyja, elkeseredetten védte, mig le nem lőtték. A többit is agyonlőtték, csak egy kisgyer­mek maradt, gyengéden végeztek vele. (E képek egy része megjelent a Life-ben.) A hősök haragud­tak, hazafiatlannak nézték a fényképezést. Ott volt egy vérző kisfiú, ezzel a rádió-operátor vég­zett, igen büszke volt a tettére, de Carter GI nem bírta tovább, a saját lábába lőtt. Medinának is elég volt, de még megöletett egy öreget, aki semmit sem tudott nekik mondani. Egy kicsiny a hullák közt mászkált, anyját ke­reste, de megsajnálták szegényt és végeztek vele. A részvét erős volt a katonák közt, egyik agyon akart szúrni egy halálosan sebesült öreget, de megesett rajta a szive, hagyta úgy meghalni. Egy bébi holt anyja mellét kereste, szopni akart, de a GI bajonettjával széthasította, egy másikat dara­bokra szaggattak. Egyik nőnek megölték gyerme­keit, azután sorra megerőszakolták, egy 13 éves lányt is, halála előtt. Meggyilkoltak egy férfit is, de vére bemocskolta az asszonyt, vele már nem erőszakoskodtak, csak megölték. Calley volt a leg­lelkesebb, de katonái szelidebbek voltak, sorra megölték a sebesülteket, hogy ne szenvedjenek, úgy sem juthattak orvoshoz. Nagy győzelem volt, az U.S.-nek nem volt vesz­tesége, de fegyvert nem zsákmányoltak, férfi nem volt a faluban. És éjjel visszajött a “vietcong”, 5 napig temettek; 1969 novemberében érkezett oda az U.S. katonai vizsgáló bizottság, 500 hullát ta­lált, csak aggokat, nőket, gyermekeket. De a jelen­tés mást mondott: 128 gerillero halálát, amikor a katonai tudósitó nem hitte el, kidobták, figyelmez­tették, hogy vigyázzon. A Charlie század a legma­gasabb dicséretet kapta, mert “óramű-pontosság­gal” harcolt, meglepte az ellenséget. A Times is első oldalon közölte a győzelmet, eszerint 2 GI és 128 Ve esett el. Westmoreland főparancsnok külön jelentést adott ki a fényes haditettről. A győzelem után A titkot nem lehetett őrizni, sokan hencegtek a hőstettekkel. Koster vezérőrnagy (később a West Point akadémia parancsnoka) kiszállt a helyszínre, kérdezte Medinát, civilek meghaltak-e? “Nem” volt a felelet, “rendben van” hagyta jóvá a gene­rális. Délvietnami tisztek is kérdezgettek, de lein­tették őket. Viszont Thompson pilóta hangszalag­ját sokan hallották, Meadlo GI, akinek egy akna el­vitte a féllábát, Isten haragjával fenyegetett. És utóharcok is voltak. Uj “search and destroy” misz- szió ment a faluba, egy nőt találtak, letépték a ru­FOGALOMZAVAR, V. HALÁSZÁS ZAVAROS VIZEKBEN ? A N. Y. Times április 28-i számában “A szabad­ság porbatiprása” c. vezércikkben a tanulási sza­badság megölésével vádolja a new-jersey-i Mon­mouth College diákjait, akik tüntetésükkel meg­akadályozták Maxwell Taylor tábornokot abban, hogy előadást tartson az egyetemen. A tábornok, mint tudjuk, egyik főtanácsadója volt Johnson el­nöknek a vietnami szennyes háború kiszélesítésé­ben és vezetésében. Feltételezhetjük azt, hogy a New York Times szerkesztői fogalomzavarban szenvednek? Feltéte­lezhetjük azt, hogy az amerikai “Intézmény” (Es­tablishment) legtapasztaltabb és legszélesebbkörü információval rendelkező politikai írói valóban ösz- szetévesztik egy néhány száz idealista, nemes esz­méktől hevített egyetemi tanuló tiltakozását a Nixon-adminisztráció koncentrált, óriási bírósági, rendőri és katonai apparátussal alátámasztott tá­madásával, a még fennmaradt alkotmányos sza­badságjogok aláírására és megsemmisítésére? Nem, nem tételezhetjük fel. De feltételezhetjük azt, hogy ők is halásznak, a maguk módján, a za­varos vizekben; feltételezhetjük, hogy miközben tovább is tetszelegnek a pártatlanság mezében és továbbra is az alkotmány következetes hívének tün­tetik fel magukat, miközben továbbra is “elitélik” Agnew-ék, Nixon-ék leplezetlen, brutális uszításait a szabadságjogok hatályon kívül helyezésére, ér­demlegesen ők is hozzájárulnak a diákmozgalmak elítéléséhez és ezáltal igazolják az ellenük tervbe­vett kormányintézkedéseket. Nem! Az Egyesült Államokban nem a Monmouth Egyetem, vagy ami azt illeti, a City College, a Co­lumbia, a Harvard, a Yale, vagy a Berkeley egye­temek diákjai a szabadság főellenségei. És amikor szabadságról beszélünk, nemcsak a tanulás, ha­nem a szólás-, gyülekezés szabadságát és ezeken tulmenőleg, a legalapvetőbb szabadságot: az élet­hez való jogot is értjük. E jogoknak az a katonai­ipari komplexum a főellensége, amelynek Maxwell Taylor tábornok egyik fő képviselője és szószólója, s amelynek ma az Egyesült Államokban a Nixon— Agnew—Mitchell-kormány fő végrehajtó eszköze. háját, északvietnami áplonónő volt, sorra ráfeküd­tek, de a végén elmenekült. Egy idősebb emberről feltették, hogy északi tiszt, szórakozásul felgyúj­tották a nadrágját és röhögtek, amikor táncolt kín­jában, a Gl-ok is táncoltak körülötte. Ennek is híre járt. Henderson ezredes kérdezte Medinát, voltak-e kilengések, Medina tagadta, ezzel az ügy lezárult. Bernhardt GI ugyan írni akart képviselőjének róla, de Medina szigorúan eltanácsolta ettől. Calley fő­hadnagy lett. Később Henderson ezr. mondta egy riporternek, 5—6 civil életét vesztette, de állan­dóan változtatta jelentéseit, végül azt mondta, semmiről sem hallott. Vizsgálták ugyan, hogy Medina már előbb meg­ölt egy civilt, de ezt véletlennek nyilvánították. Resor, a hadsereg államtitkára is kapott egy meg­nyugtató jelentést. De végül Henderson megbízta Barker alezredest, nézzen utána az ügynek — ho­lott Barker hatáskörébe tartozott a My Lai-i akció (Barker nemsokára elesett) — Barker persze sem­mit se jelentett. De Song My falufőnöke (ide tartozott My Lai) jelentést tett 500 gyilkosságról Khien délvietnami ezredesnek; ez azonban nem akarta karrierjét ve­szélyeztetni, nem adta tovább. Mégis, Thieu elnök­nek is tudomása volt mindenről, de hallgatott, ne­hogy népe még ellenségesebb legyen az U.S.-val szemben. Nem az U.S.-ban, sem Saigonban, hanem Párizsban adták ki először a történteket vietnami emigráns lapok 1968-ban, tárgyalta azokat Greno- ble-ban a “Jogászok Világkonferenciája.” Itthon Haeberle fényképész klubokban mutatta be képeit, de senki sem törődött velük. Ridenhour GI, elbo­csátása után, sírva beszélt róla barátainak, de azt mondták, hallgasson az U.S. és a maga érdekében. Végre leveleket küldött a Kongresszusnak, a Fe­hér Háznak, a Pentagonnak, a State Department- nek. Kevesen válaszoltak. A Ház papja azt irta, nem érdekli őt. De Udall képviselő nógatta az Ar- my-t és megindította a nyomozást, kihallgatott ta­nukat, Medinát is — aki megdöbbent, hogy veszé­lyeztetik a karrierjét. A lapok húzódoztak, csak a Ramparts érdeklődött, de az Ridenhournak tulsá­A Monmouth Egyetem diákjainak tüntetése első- sorban impozáns erkölcsi gesztus volt a fiatalok részéről: tudtul adták a világnak, hogy semmi né­ven nevezendő kapcsolatot vagy közösséget nem vállalnak azzal az emberrel, aki megtestesítője és egyik fő értelmi szerzője a szennyes és biinös viet­nami háborúnak. Mint üyen fő felelősség terheli több mint egymillió ártatlan vietnami polgár, köz- tüg tízezernyi védtelen nő és gyermek kiirtásá­ért. Ha a N. Y. Times szerkesztői úgy tüntetik fel magukat, mint akik nem látják a vért Maxwell Taylor kezén, a diákok tudtul adták országnak, vi­lágnak, hogy tudatában vannak ennek. És ettől a véreskezü tábornoktól nem óhajtottak "felvilágosí­tást" nyerni, még kevésbé tanulni. Ne a diákoktól féltse a N.Y. Times az Egyesült Államok szabadságjogait, hanem azoktól, akik szá­zadokon keresztül megfosztották és fosztják ma is az amerikai nép egy jelentékeny hányadát, mint pl. a feketéket, az indiánokat, a mexikói-amerikai­akat a legelemibb szabadságjogoktól. Azoktól, akik ma 100 millió amerikairól tartanak titkos kartoté­kot, azoktól, akik ágyúval, szuronyokkal, helikop­terekkel érvelnek a tüntető diákokkal, azoktól, akik nyílt hajtóvadászatot rendeltek el a néger nép legharciasabb politikai szervezetei ellen; azok­tól, akik Chicagóban vérbe fojtották a demokrata párt demokratizálásáért szervezett mozgalmat, azoktól, akik börtönbe akarták vetni az amerikai békemozgalom vezetőit, azoktól, akik a világ min­den sarkában a népek legbrutálisabb ellenségeit helyezik hatalomba, mint Görögországban, Indo­néziában és legújabban Kambódiában. Amerika diákjainak egy része ma már tisztán látja azt a borzalmas ellentmondást, ami az Egye­sült Államok történelmi alapelvei és jelenlegi al­kalmazásuk között fennáll és életük kockáztatásá­val harcolnak azért, hogy Amerika ismét az le­gyen, amivé a nemzetalapitó “atyák” — a Jeffer- sonok, a Sámuel Adamsok, a Tom Paine-k szándé­kozták tenni. Figyelő gosan háború-ellenes volt. Amikor már nehéz volt mindent tagadni, kitalálták, hogy bizonyára min­denki kábítószer hatása alatt volt — de ezt hamar megcáfolták. Az elnök és a hadvezetőség félt az eset nemzet­közi hatásától és szorgalmazta a vizsgálatot, nem­sokára jelentést adtak ki Calley ügyéről, akit “109 keleti emberi lény meggyilkolásával” vádoltak. Da a sajtó még mindig félt, a Times a 38. oldal alján hozott róla egy kis hirt, azután hónapokig semmi, sem jelent meg. A Szenátus katonai bizottsága döbbenten hallgatta a jelentést, de nem adott róla közlést, a Pentagon titokban szerette volna tár­gyalni. Westmoreland egyedülálló kilengésnek mi­nősítette, Calley védője szerint nem lett volna hasznos róla Írni; nem is írtak. Majd a védő azt mondta, tűzharc közben lőttek le véletlenül néhány civilt. Hersh, a cikkíró 50 lapnak tett ajánlatot, de a Life és a Look sem érdeklődött. A Times ri­portere Saigonban Fehér katonai detektivhez for­dult, aki “nehéz német akcentussal” magyarázta, miért nem beszélhet. Végül az újságírókat elvitték My Lai-ba, de csak egy órára. Mégis, a Times részletes jelentést kapott, amit azután a Washing­ton Post mint túlzottat megtámadott. 1969 nov.- ben Eszterhás József, a Cleveland Plain Dealer riportere — több tiszt fenyegetése ellenére — kö­zöltette Haeberle fényképeit, melyek Angliában nagy izgalmat keltettek; a Washington Post azon­ban azzal védte a katonákat, hogy előzőleg súlyos körülmények közé kerültek. De az Associated, Press azt közölte, hogy “mindig a Vietcong ölte a civileket.’ Aminek ugyan ehhez az esethez nem volt köze. Akkor jött Meadlo GI hires tv-szereplésa — még a Washington Post is elismerte, hogy vala­mi történt. Mint Carter GI mondta, az “emberek nem tudták, miért halnak meg, a katonák nem tudták, miért ölik őket.” (Ismertette: Peregrinus) ELLENTMONDÁS: EGY HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐ!- AMEHIKA» MAOYAH SZA — HOMGAHIAM WOHO __________2-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents