Amerikai Magyar Szó, 1970. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-30 / 18. szám

.Thursday, April 30, 1970. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

' 1 1 1 ..1,1 ■ II II. .in, .mi.

— Maga szakasztott olyan, Gelsomina, mint egy festmény — mondogatta nagyapám .— Mint amilyenek az Uffizi-képtárban lógnak. Ismeri őket? Nem? Sose járt Firenzében?

Gúnyosan mosolygott a nagyapám, szemében gonosz fény vibrált. Hüvelyk- és mutatóujja között pödörgette a bajusza hegyét

— Szavamra, elpocsékolt áru maga itt — hal- kitotta le a hangját. — Nem győzöm elégszer ismételni. Maga arra született, hogy pénztárosnő legyen egy alkalmas kis helyen.

Gelsomina felfújta rózsás orcáit, s mérgeseket szusszantott.

— Pénztárosnő a San Gallo- negyedbeli Vasutas Klubban — folytatta nagyapám.

Gelsomina epés kacajjal, haragosan vetette hátra a fejét; a nevetés csak még inkább odavonta a szemet hosszú, fehér nyakára; s a keble, mintha az is külön nevetett volna. Hirtelen komolyodott el, s lett megint kemény, fába vésett az arca.

— Én arra születtem, hogy feleség legyek — jelentette ki. S ekként szólván, harcias tekintettel meredt a nagyapám bajszára; amaz pedig kelletlenül fordult el a pulttól, mint aki segítséget keres.

— Feleség, feleség — dörmögte aztán. — Mi köze a házasságnak a kocsmához? Én mesterségről beszélek, meg áruról.

— Igenis van köze — vágott vissza Gelsomina mind fagyosabban. — Tudom én, hová akarnak kilyukadni, maguk városiak.

— Hová? — érdeklődött ártatlanul a nagyapám. — Nos, hová akarunk kilyukadni?

Egy-két paraszt vagy favágó melléje könyökölt a pultra; valamelyik asztaltól odaszóltak; — Főnök ur, miért nem állítja meg nekünk a vonatot egyik éjszaka ?

Ezúttal a nagyapám fakadt kacagásra; ám Gelsomina egyáltalán nem nevetett ott, a háta mögött, komoly maradt ő is, mint a többiek, a kocsma valamennyi vendége. S a kocsma válaszra várt. Feszült csönd sűrűsödött nagyapám körül, fényes fekete szemek kereszttüze szegődött rá.

—Elment az eszük ? — nyögte ki végül.

Tarkóján érezte Gelsomina tekintetét, amely most hosszú volt és lágy; ez a tekintet egyenesen a szivébe hatolt, elgyöngitette a lábát. Meg kellett támaszkodnia a pult szélében.

— Mondom — hebegte alig hallhatóan —, azt akarják, hogy a Főigazgatóság Calabriába küldjön?

Gelsomina szeme megtelt valami puha nedvességgel, s Aurelio Caputi állomásfőnök úgy érezte, ez a nedvesség a hátgerincén fut végig. Hogy állítsa meg a 27-es gyorsot minden szolgálati ok nélkül: egyedül azért, hogy Gelsomina és a borettóiak áltában csodálhassák meg álmaik, vágyaik vonatát; azt a vonatot, amely csak átrohan itt tudomásul sem véve róluk és falujukMarcello Venturi:

A SZERELMES ÁLLOMÁSFŐNÖK

(Befejező közlemény)

ról, mintha a világon se volnának. Ezt kérik tőle, s ezzel együtt valami többet is, most már értette a nagyapám. Azt kérik, adjon nekik bizonyságot bátorságáról, mutassa ki erejét a Fő- igazgatósággal szemben, vállaljon velük szolidá- ritást.

— Ugyan hagyjuk — szakította félbe Caputi állomásfőnök gondolatsorát Gelsomina hangja. — A Főigazgatóság meg Calabria. Áldozatokra nincs szükségünk.

Nagyapám megfordult, és ránézett: Gelsomina szeme már visszanyerte eredeti hideg ragyogását, csak a legmélyén csillogott most valami kihívó fény. A szép arcra ismét rásimult a közöny és megvetés jól ismert maszkja.

Az üveges ajtón túl egy-egv fekete kendőjét fázóan összehúzó menyecske tűnt fel; egy paraszt kötőféken vezette kiálló csontu tehenét; egy borzas gyerek fapapucsban csoszogott tova. “Bo- retto, farkasok birodalma”, gondolta nagyapám. Ami igaz, az igaz, annak az éjszakai vonatnak valamennyiünk számára megvan a jelentősége, az ő számára is. Meg kell állítani, legalább egyszer; meg kell mutatni neki, hogy a világon van« nak ők is: a falu, a falubeliek, az apró állomás; a világon vannak, ha nem szerepelnek is semmiféle térképen, a maguk álmaival, a maguk ábrándjaival.

— Ez kihívás, Gelsomina — szűrte foga között a szót, s tekintete a lányét kereste. — Maga azt hiszi, hogy nekem, a városinak, se karom nincs, se szivem. így van?

Gelsomina felhúzta a vállát. — Én azt hiszem, amit látok — felelte.

— Hát jó — mondta nagyapám. Majd meglátja.

És aznap este utasítást adott Crivellinek, aki egy darabig tátott szájjal bámult rá csodálkozásában, hogy állítsa vörösre a szemafort. Jómaga a peronon lóbált lámpással adott jelt a falusiaknak; a falusiak kirajzottak házaikból s zajongva közeledtek a hóban. A hegyek közt elbődült a vonat, felingerelte a vörös szemafor: fényei lassítottak. A mozdony dühödten vicsorgó pofával nyomult be az állomásra, Boretto népe lélegzetvisszafojtva leste.

A viz-csikozta, hatalmas kék kocsik lassan gurultak előre, majd csendtől terhesen megálltak. A párás ablakokban, a kis függöny két szárnya között, néhány fakó arc bukkant fel. A borettóiak nem beszéltek. Nagyapám sem. Moccanatlanul nézték a sötét kocsikat, az oldalukra akasztott sárga táblát: “Milano”, “Paris”, s a fülkékben a hímzett támlájú üléseket, a tükröt, a halvány narancsszin fényű lámpát.

íme gondolta nagyapám büszkén és. riadtan; s hátrafordult, hogy a sokaságban megkeresse Gelsomina sudár alakját. A lány pedig rámosoly- gott: soha ilyen gyönyörűséges, teliszáju, hófehér mosolyt; még a San Gallo-negyed elárusitónői és varrólányai sem villantottak rá ehhez hasonlót.

— Mi van ? — kiabált a vonatvezető, ahogy lelépett a poggyászkocsiból. A masiniszta a helyén maradt, fülkéje magasából dugta ki szénporos arcát, mig a kazán torka piros tüzfényt hintett szerteszét.

A vonatvezető odafutott nagyapámhoz.

— Valami torlódás? — kérdezte.

— Nem — szólt Aurelio Caputi állomásfőnök.

— Üzemzavar a vonalon ?

Nagyapám félszegen mosolygott. — Hosszú lenne elmagyarázni •— mondta.

A vonatvezető érdeklődve pillantott rá, s alaposan megnézte a borettóiak szürke tömegét a peronon.

— Hosszú és nehéz — folytatta nagyapám pillanatnyi habozás után. — Nem forgalmi ügyről van szó. Érzelmi ügyről — tette hozzá kínlódva.

Úgy tetszett, a vonatvezetőben kedélyes izgalmat ébreszt ez a magyarázat. Kijelentette, hogy azt hiszi, tökéletesen megérti őt. Hisz nincs abban semmi rossz, megállítani egy gyorsvonatot érzelmi okokból: még a szabályzat is számol ilyen eshetőséggel. Aurelio Caputi állomásfőnök tán megfeledkezett erről? — kérdezte, mintegy bátorításképp. Megfeledkezett volna a szabályzatról? Legyen csak egészen nyugodt: időnként ő maga is meg-megállitja a vonatát, itt-ott, ahol éppen úgy tartja kedve.

Mielőtt visszatért a poggyászkocsijához, még rácsapott a nagyapám vállára, végső biztatásul; majd a felhágón termett, s odakiáltott valamit a mozdonyvezetőnek.

A gyorsvonat zökkenés nélkül indult meg; lágyan besiklott az alagútba, és letűnt. Lámpái a hegyoldalon villantak fel újra, ott futottak a magasban Milánó felé, Párizs felé. Nyomában az üresség. És a mélynél is mélységesebb csend! S a csendben az állomás távírója, amely makacs kopogással faggatózott: “Elaludt útközben a 27-es? Borettón áthaladt már? Itt semmi nyoma. Adjatok hirt.”

Aurelio Caputi állomásfőnök elvonult a bámuló tömeg előtt; s noha senki sem mozdult, ő mégis úgy vélte, hogy tapsot hall. És hallotta, a tenyerek csattogása közben, Gelsomina tisztán csengő szavait, ahogy belekiáltja az éjszakába: — Aurelio Caputi, talpig férfi vagy csakugyan!

De talán ő képzelte csak a kiáltást: mivel Gel- somina nagyanyám (Calabriában volt az esküvőjük) mindig tagadta, hogy egy szót is szólt volna hozzá akkor, a 27-es gyors ama nevezetes éjszakáján.

HUMOR

■■■■■■■■■■■■■■■■■»■■■■■■■■■■■■■■■■■»■a

NÉVTELEN

Ismerősöm elmesélte, hogy a napokban' egy cikke után nagyon goromba levelet kapott. Megnézte a cimet, s válaszolt;

“Kedves Uram! Fel szeretném hívni a figyelmét, hogy valami idióta visszaél az ön nevével s levelet irt nekem. Hogy tudjon róla, ezt megküldöm önnek.”

— És volt foganatja a dolognak? — kérdeztem ismerősömet.

— Annyi, hogy a sértő leveleit most már cim nélkül küldi.

SIKER

Elvonókúrára kell küldeni egy férfit, annyit iszik. Amikor túl van rajta, az orvos látni akarja.

— No, mi van? Használt a kúra?

— Doktor ur, őszintén szólva, még mindig látok fehér egereket, de már sokkal soványabbak.

BOLDOG HÁZASSÁG

— Alig látjuk egymást a feleségemmel. Mikor hazajön a munkából, én akkor megyek dolgozni. De nálunk nem is lesz válóper!

UNALMAS DARAB

Brahovácz meséli:

— Egy ismerősöm tegnap színházba ment, de olyan unalmas volt a darab, hogy nem várta meg a harmadik felvonást. Ebből aztán nagy botrány lett.

— Miért? ő volt a darab főszereplője.

A tengerparti sétány padján két asszony beszélget.

— Maga özvegy? Miben halt meg a férje?

— Egy lyuk volt a ruháján...

Micsoda? Az én mám ruhája már egy hete két helyen is kilyukadt, mégis olyan egészséges, mint a makk.

.— Igen, de az én uram búvár volt. . .

— Melyik gombafajtát kedveli ön? — kérdi vacsora közben a háziasszony gazdag vendégét.

— A légyölő galócát.

— Hogyan? Hiszen az mérges bomba. . .

— Igen, de ennek köszönhetem az örökségemet.

9

KJ*———■—ammmmi ■BSW————W———É—————

* 1970. MÁJUS 24-én, »

= m

vasarnap egesz nap a f*1®5

Castle Harbour Casino- EZJ

9£ és Parkban, “

1118 HAVEMAYER AVENUE, ^

Bronx, N. Y. í

f (Esős idő esetén zárt helyiség) : mmm.

★ §5

wmrn Finom ételek, italok, süteméi nyék, kellemes szórakozás. — PfT

"Forog a kerék'" Bazársátor. *Qi

k|jj Zene. — Door Prize és szép

f\ sorsolási tárgyak f"™"

tjj Belépődíj előreváltva

* 75 cent, m

I az ajtónál 90 cent,

| gyermekeknek díjtalan

LU * .<;

3B5 ÚTIRÁNY: Az IRT Lexington

mmm ! Ave. subwayval a Pelham Bay bbmb|

■na ; vonalon a Castle Hill Ave.-ig, ■ cam**

! onnan 4 block a Powell Ave.-ig,

J és egy block a Havemayer Ave.- *353

ig. — KOCSIVAL: Az East River ■■■I I Drive-on a Bruckner Boulevard- ; ra, a Castle Hill Avenue-ig. —