Amerikai Magyar Szó, 1969. július-december (23. évfolyam, 27-49. szám)
1969-07-31 / 29. szám
Thursday, July 31, 1969. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Két esztendővel ezelőtt halt meg Baghy Gyula, a szegedi származású, világhírű eszperantis- ta irő és költő. Alábbi elbeszélését, mely az Óra duopo cimü kötetben jelent meg, ebből az alkalomból közöljük. A kérdőjeles cim érzékeltetni szeretné az olvasóval, hogy hosszan tépelődtem, de eredménytelenül: egyszerűen nem találtam megfelelő címet, annak az eseménynek a jellemzésére, amelyet most elmesélek. Bizonyára tudják; valamikor sokat barangoltam különböző országokban, hogy tanítsam nyelvünket és irodalmunkról tartsak előadásokat. Természetesen úti tervemet nem én határoztam meg, hanem az illető ország eszperantista szervezeteinek vezetősége. A “misszionárius” körutazás kezdete előtt a titkár átnyújtotta azon városok jegyzékét, pontosabban azon eszperantó csoportokét, amelyeket nem hagyhattam ki körutazásom folyamán. A jegyzék információkat tartalmazott a helyről és az ottani csoport jellegéről. A vándortanitó élményei többnyire már a vasútállomás peronján kezdődnek, ahol a helyi csoport egy vagy több képviselője várja. Nos, ez a történet is egyik szőlőtermesztéséről hires, festői városka peronján kezdődött. A titkári jegyzék a következőket tudatta: “Régi csoport. Mindig áldozatkész. A tagok szívesen látják önt.” Már hozzászoktam volt ahhoz, hogy a felületes titkári feljegyzéseket a gyakorlat általában megdönti. Ez egyszer azonban a megadott információk száz százalékban a tiszta igazságot tükrözték. Mégis... be kell vallanom, hogy egész életemben sem azelőtt, sem azután nem láttam ilyenfajta eszperantista csoportot. Majdnem egy évtizeddel az első világháború előtt alapította négy derék férfiú, közülük egyik sem volt eszperantista, ellenben mind a négy már családfő volt, tehát férj is; és arra sóvárogtak, hogy hetenként legalább egyszer fesztelenül kártyázgassanak és kissé kortyolgathassák a szőlőjéről hires város nedűjét az egyetlen vendéglő különszobájában, Természetesen feleség és anyós nélkül. Abban az időben a mi nemzetközi nyelvűnk valami egészen uj rendkívüli dolognak tűnt, és az országban divatos volt az eszperantót propagálni és csoportokat alapítani. Egynek — a négy hitvesi gyűrűvel megbilincselt férfiú közül — nagyszerű gondolata támadt; “Eszperantó” asztaltársaságot kell alapítani, hogy a feleségek zsenirozása nélkül kártyázhassanak és közben szürcsölgethessék a nemes szőlőtövek nektári nedűjét. A baráti körnek azonban társadalmi alapot és művelődési célt is biztosítani kellett, ezért elhatározták, hogy pénzügyileg is támogatják azt a valamit... azt a... az eszperantót. Ezért negyedévenként egy szép formájú agyagmalacot vettek, amelynek a hátán levő résbe dobták be a pénzt. Tehát ez volt a játékkassza, amelybe minden alkalommal a kártyanyereség' bizonyos százalékát kötelezően be- csusztatták és a pénztáros negyedévenként széttörte a malacot, hogy az összegyűlt összeget propagandacélra elküldjék az Országos Eszperantó Szövetség központi pénztárába. Egyébként sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem tudtak semmit a nemzetközi nyelvről. Talán a kezdeményező sejtette, hogy az valami uj nyelvféleség. Na és fontos ez? Nem! Paradicsomi önfeledtséggel az alkoholra szomjazó vidám négyes igy bor mellett kártyázhatott, szorgalmasan támogatva a mozgalmat egészen a világháború kitöréséig, amelynek befejeztével csupán egy maradt meg a négy derék emberből. Az életben maradt visszaemlékezve az Chicagói Temetkezési Vállalat MATZ FUNERAL HOME AIR-CONDITIONED Kápolna díjmentesen áll a gyászolók rendelkezésére Autók részére megfelelő parkoló hely 3440 North Central Avenue Chicago, 111. 60634 Telefon: Kildare 5-5420 Baghy Gyula: SIKER VAGY KUDARC? “egykori szép időkre” toborozott három uj tagot, hogy folytassák a borozgatással összekötött hagyományos kártyázgatást és az agyagmalac negyedévenkénti “jelölését.” Jóllehet állandóan támo gatták az Országos Eszperantó Szövetség pénztárát, sohasem erőltették magukat, hogy érdeklődjenek a nyelv felől. Évtizedeken át semmi és senki nem zavarta őket a látogatásomat megelőző hónapig. Akkor érkezett részükre a központból egy anyanyelvükön irt levél, amely javasolta Baghy Gyula megvendégelését. Hát miért ne? — Becsületes, vendégszerető emberekhez illően egyetértettek és válaszoltak is anyanyelvükön, hogy az az ismeretlen ur csak jöjjön, mindent megkap majd, ami a négy család kamrájában és pincéjében van... A titkári tájékoztatás teljesen igazat mondott: “Régi csoport. Mindig áldozatkész.” Miután az olvasó immáron ismeri a körülményeket, bizonyára kiváncsi arra is: “mily lelkesedéssel vendégelték meg a klubtagok?” Amint említettem, ez az élmény is a vasútállomás peronján kezdődött, ahol egy kissé testes, középkorú, szakállas férfi, széles mosollyal és hangos ujjongással üdvözölt anyanyelvén. Hosszú percek után, kiábrándultán állapította meg, hogy a vendég számára süketnéma. Sehogyan sem akarta megérteni, hogy nemcsak én, hanem több millió ember földünkön nem tudja az ő szép és “nagyon érthető” nyelvét. Mit lehetett ezek után tenni? A félreértés nyilvánvaló lett. Rögtön elhatároztam, hogy a következő vonattal elutazom, hogy ne háborgassam őket, magam pedig megmeneküljek a pácból. Éppen ezt igyekeztem a menetrend segítségével valahogy tudomására hozni, amikor hangoskodó nyájassággal megjött a második a “Négy” közül. Még testesebbnek és mosolygósabb nak látszott és közben erős kezével csaknem ösz- szeroppanásig szorongatta a jobbomat. Ékesszólóan üdvözölt — természetesen anyanyelvén. Sajnos kölcsönösen csalódtunk egymásban. Mit tegyek? El kell utaznom. Tovább bajlódtam a menetrenddel, hogy megértessem ezen jószándékomat. Végre megértették. De tiltakozásukat élénk szóáradattal és nyugtató ölelegetéssel fejezték ki. Majd, vidáman nevetgélve segítették a bőröndömet cipelni. A városkába vezető utón többször megálltunk, mert a mellettünk elhaladó járókelőknek okvetlen be akartak mutatni. Megszakítottuk utunkat azért is, hogy meglátogassuk a “Négy” harmadik tagját, aki az egyetlen helyiségből álló “Városi Takarékpénztár”-ban volt alkalmazásban. Magas, ujjnyi vékony ember. A tipikus hivatalnokok megtestesítője, helyesebben megcsontosi- tója volt . A várható kölcsönös kiábrándulás után oly fanyarul mosolygott, mintha citromba harapott volna, s úgy dörzsölgette billiárdgolyó fejét, mintha még fényesebbé akarta volna tenni. Természetesen ő sem rontotta el a barátságos hangulatot és kedvesen, barátságosan szorongatta kezem, hosszú, pálcaszerü ujjai között. Néhány perces tanácskozásuk után döntött; bezárta a “takarékpénztárt” és csatlakozott hozzánk. A “Négyek” most már hárman kisértek a negyedik tag családi otthonába, aki már a tágra nyitott kapuban várt. Széles frontu házának bejárata borostyánnal befutott verandához vezetett, ahova három-négy lépcsőn lehetett feljutni. A verandán családjának tagjai foglaltak helyet: nagyon bájos, filigrán nő (feltételezhetően a háziasszony), két helyes szemrevaló leányka (valószínűleg- a házigazda leányai) és tizenöt éves serdülő fiú, a kamaszkor jellemző jegyeivel. Öt szempár szege- ződött felém és valamennyien kedvesen mosolyogtak rám, az idegenre, aki néhány pillanat múlva sajnos kiábránditja őket. Valóban szégyenkeztem némaságom miatt, különösen a két viruló szépség előtt. A helyzet tisztázása után, hamarosan feloldódott a jeges hangulat. Udvariasan bevezettek a szalonba, majd az ebédlőbe, kérdésáradatot zúdítottak rám, nem értvén, nem tudtam válaszolni, vigaszukra teletömtek a helyi konyhaművészet “specialitásaival”, amelyeket igyekeztem lenyelni. Vendéglátóm, a csoport negyedik tagja és egyben ujraalapitója, kedves, óriás gyerek volt, de aki nagyon tartott az ő “alig a szivéig érő” párjától. Lenyomott egy székre, szivart dugott a számba és rögtön égő gyufát tartott elém, majd két-há- rom pohárka konyakot diktált belém. Utána derűs megelégedettséggel és nyájassággal vezetett szobáról-szobára, sőt a konyhába is, hogy megismertessen az anyósával, végül pedig a kertbe, ahol megmutatta gyümölcsfáit, méhkaptárait. Vendéglátóim, a “Négyes” igazán mindent megtettek, hogy kellemessé tegyék az idegen számára a vendégséget, mégis a vibráló feszélyezettséget a tizenöt éves, nyurga fiú oldotta fel. Rámutatva jelvényemre, többször megkérdezte, hogy mi az. — Eszperantó — válaszoltam. Egyidejűleg arra gondoltam, hogy zsebemből előveszem és a kezébe adom nemzeti nyelvén irt kis “Csefecs-kul- csot”, (kis miniatűr eszperantó nyelvtan és szótár). Ily utazásaim alatt mindig bőségesen elláttam magam azon ország nyelvén irt kis “kulcsokkal”, ahol éppen tartózkodtam. A huszonöt grammos könyvecske felkeltette a fiú érdeklődését és amikor sikerült megmutatnom azonnali használhatóságát, ez felkeltette a “Négyek” figyelmét is, akik valójában csak most nyertek tudomást, hogy mi is az eszperantó. Az ebédnél a háziasszony a két lányával együtt csatlakozott az általános tanulási szándékhoz. így határoztam el, hogy este próbaleckét adok a tervezett irodalmi műsor helyett. A siker érdekében a két lány jobbról és balról karonfogva végigsétáltatott a városka minden utcáján. A főutcán és az azt keresztező három mellékutcán, na és a templommal és a gyógyszertárral ellátott főtéren. A bemutató tanítás az általános iskola legnagyobb termében zajlott le. Jelen volt a városka egész intelligenciája. Természetesen mint főrendezők, a csoport törzstagjai is, családjukkal együtt. A tolmács nélküli egynyelvű próbatanitáa a várt és a szokásos sikert eredményezte. Pedagógiai “zsonglörösködésem” a vörös macskával, a fehér kutyával, a zöld krokodillal, a különböző szinü papírokkal, krétákkal és a szétosztogatott csokoládébonbonokkal tomboló sikert aratott. Szerfelett meg voltam elégedve magammaL Gondolatban helyeslőén vállon veregettem magam, sőt gratuláltam is magamnak a rosszul indult nap sikeres befejezéséhez. Nos, kedves olvasó, ön is észrevehette, hogy az információ nem volt téves. És a csoporttagok is szívesen láttak vendégül. Ezután is még hosszú hónapokon át abban az illúzióban éltem, hogy hasznos szolgálatot tettem az én kedves felebarátaimnak akkor; de őszintén be kell vallanom, hogy egyszer levelet kaptam, melyet a négy vendéglátóm egyike irt. Ez a bizalmas hangú irás kissé lehütötte hiú elégedettségemet és nemcsak kétséget, hanem egyenesen lelkiismeretfurdalást keltett . Igen! Igen! A levél hangja bajtársiasan bizalmas volt, a mondatok nagyon udvariasan csiszoltak voltak, de..., de a sorok között a ki nem mondott, de kiérezhető szemrehányás kísértett: Ez a papírra nem vetett, szavakban ki nem fejezett szemrehányás volt, az igazi tartalma a levélnek, amelyet csak igy értelmezhettem: “Tisztelt Kópé Ur! Bizonyára az ördög csöppen- tette önt a mi asszony nélküli édenünkbe. Látogatása óta mind a négy család feleségei teljés rokonságukkal elözönlötték a mi egykori boldog paradicsomi asztaltársaságunkat. A kártyázás megszűnt, választmányt hoztak létre, több csoportvezetőségi állást létesítettek. A vezetőség az országos központtal élénk anyanyelvű levelezésbe kezdett, jogos szemrehányással illette a központot, mert elhallgatta a titkot, hogy az eszperantó a harmonikus együttműködés és a béke csodálatos nyelve. Mindebből következik: nem lehet nálunk többé agyag takarékmalacot ölni... Az utolsó mondatot szó szerint idézem: “Magunk tanultuk meg a nyelvet. Éljen a könnyű eszperantó!” Fordította: Farkas Ernő Washington, D. C. — A szenátus 750 millió dollárt szavazott meg a közsegélyre szorulók élelmezési jegyére. Ez kétszerese a múlt évi költségvetésnek és meghaladja a Nixon által javasolt 619 millió dollárt. _|
