Amerikai Magyar Szó, 1969. július-december (23. évfolyam, 27-49. szám)
1969-12-04 / 47. szám
Thursday, December 4, 1969. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 Rácz László: Gyászmagyarok végnapjai "Meddig bőgtök még a hon nevében? ( Petőfi) HérvéG! £evéc írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Ez is Vietnamban történt... A következő paragrafus egy angol nyelven elmondott imának a szószerinti fordítása. Elhangzott pedig ez az ima dr. Gordon S. Livingston tábori lelkésznek a szájából, valahol Vietnamban, egy amerikai ezrednek a katonái és tisztjei, valamint egy csoport vendégtiszt jelenlétében, abból az ünnepélyes alkalomból, hogy George S. Patton ezredes, a második világháború hires, hasonnevű fia átvette az ezred parancsnokságát: “Isten, mennyei Atyánk, hallgasd meg imánkat. Beismerjük fogyatkozásainkat és kérjük a Te* segítségedet ahhoz, hogy különb katonáid lehessünk. Add meg nekünk, Urunk, mindazokat az eszközöket, amelyekkel a Te munkádat hathatósabban végezhetjük. Adj nekünk ma olyan puskát, amely másodpercenként tízezres sorozatot tüzel ki magából és olyan napalm-bombát, amely egy egész hétig ég. Segíts, hogy halált és pusztítást vihessünk mindenüvé, bárhová is megyünk, hiszen a Te nevedben tesszük, tehát helyes és igazságos. Köszönjük Neked ezt a háborút, noha tudjuk, hogy nem a legjobb háború a világon, de jobb, mintha semmiféle háborúnk sem volna. Emlékezünk Krisztus szavaira: “Én nem azért jöttem, hogy békét bocsássák, hanem hogy fegyvert” és megfogadjuk, hogy Hozzá hasonlók leszünk. Ne feledkezz meg a Te legkisebb gyermekeidről, akik a dzsungelekben rejtőzködnek előlünk; tereld őket a mi irgalmas kezeinkbe, hogy végetvethessünk az ő szenvedéseiknek. Mindenben támogass bennünket, Istenünk, hiszen a mi nemes munkánkat abban a tudatban végezzük, hogy a Te segítséged nélkül nem tudjuk elkerülni az állandóan fenyegető béke katasztrófáját. Mindezeket pedig kérjük a Te fiadnak: George Patton-nak a nevében. Ámen!” (A hangsúlyozás a cikkíróé.) Ha netalán szájtátva hüledeznél és levegő után kapkodnál ennek a különös imának a végigolvasá- sa után, kedves olvasóm, nyugodj meg egy-két percig, engedd a vérnyomásodat a normális szintre visszatérni és amikor magadhoz tértél, elmélkedj egy kevéssé a fohász szavai felett — rá fogsz jönni, hogy ennél hősiesebb, önfeláldozóbb és hatásosabb imát még soha életedben nem olvastál vagy hallottál! A szóbanforgó tábori lelkészről csak annyit tudok, amennyit ebből a szokatlan hangú imából ki lehet olvasni. Viszont — sietek kijelenteni — ez az ima a pap karakteréről, eszmevilágáról, gondolkozásmódjáról nekem különb képet nyújt, mint bármi más, amit életrajzáról, felekezeti és politikai hovatartozásáról, családi állapotáról, végzett tanulmányairól megtudhatnék... El lehet képzelni, milyen borzalmas élmények előzték meg ennek az imának a megszületését. Nem tudom, mennyi ideig volt dr. Livingston tábori lelkésze a szóbanforgó ezrednek a vietnami hadszintéren, de ha csak rövid néhány hónapon át szolgált is az ünnepélyes beiktatási ceremónia előtt, oly sok embertelenségnek, vérforraló kegyetlenségnek, esztelen öldöklésnek volt a tanúja, hogy úgyis, mint Krisztus felkent szolgája, úgyis, mint tisztességes amerikai polgár és emberséges ember, eljutott a megbotránkozásnak és felháborodásnak — és talán a kétségbeesésnek is! — ahhoz a pontjához, ahol egy jóérzésü, normális ember (még ha nem is az emberszeretet és a béke hirdetésére elhivatott lelkész az illető!) képtelen magába fojtani az indulatait és kénytelen kifejezésre juttatni — egekbe törő jajkiáltással! — sokáig visszafojtott érzelmeit, nem törődve az elkerülhetetlen következményekkel! Amit ez az ember a saját szemeivel láthatott (például: egész falvak felégetése, a lakosság teljes kiirtása, gyerekeket, asszonyokat és öregeket sem kímélve, a hadifoglyok megkinzatása és legyilkolása — egyszóval: egy szerencsétlen, ártatlan nép példanélküli Kálváriája!), az még akkor is borzalommal töltötte volna be egész valóját, ha történetesen eredetileg az lett volna a meggyőződése, hogy az Egyesült Államok igaz utón jár, amikor egy tőle 10,000 mérföldSzülőhazánkban a dolgozók lázas izgalommal készülődnek a felszabadulás 25-ik évfordulójára. Arra a sorsdöntő napra, amikor a testvéri Vörös Hadsereg győzelme véget vetett Horthy—Szálasi nácifasiszta rendszere népgyilkos emberöltőjének. Ugyanekkor megünneplik LENIN születésének századik évfordulóját is. A világtörténelem ama hatalmas személyiségét, ki Marx és Engels tanításait kiegészítve és gyakorlatba átültetve megmutatta az utat világméretekben, hogy szüntethetni meg a dolgozók kizsákmányolását a még meglevő tőkés termelési rendben. Szülőhazánk ünnepléseiből részt kér a régi magyar uralmi rendszer: a tömegéhezés és Horthy fehér terrorja folytán erre a földrészre kivándorolni kényszerült magyar emigráció is. Földnélküli parasztok, munkanélküli ipari munkások és kiüldözött értelmiségiek. Hiszen féltő gonddal és hazaszeretettel figyelik az otthoniak küzdelemteljes és eredményes szocialista építő munkáját. Tízezrével látogatnak haza az Egyesült Államokból és Kanadából, hogy saját szemükkel győződjenek meg, mint épül uj élet, a náci bestiák okozta romokon a városokban és falvakban. De vannak e földrészen éppen szülőhazánknak felszabadulása miatt kimenekedett szökevény emigránsok is. Részesei avagy aktiv támogatói a huszonöt év előtt letűnt nemzetgyilkos rendszernek. Ezeknek a gyászmagyaroknak — ahelyett, hogy szánnák-bán- nák bűneiket — egyetlen célkitűzésűk: áskálódás és rágalmazás Uj-Magyarország ellen az idegenben. Sokáig az amerikai imperializmus hidegháborújától a szocialista országok tömbje ellen, remélték, hogy “fehér lovon” térhetnek haza. Hogy helyreáll majd “a régi rend”: a hárommillió koldus Magyarországa. Az emigrációba kényszerült nagybirtokosok, gyárosok hazája. A kimenekült gyilkos csendőrök, katonatisztek, szolgabirák és főispánok régi vadászterülete. Reményeiket táplálta 1956-ban a kívülről szított ellenforradalom szülőhazánkban. Amikor ezernyi megtévesztett, avagy a személyi kultusz jogtalanságai miatt elkeseredett jóhiszemű elemek, de mellettük egy egész csapat még otthonrekedt ellenforradalmár is, mint “szabadságharcosok” e földrészre kerültek. Bár közben a megszilárdult kormányrendszer odahaza maradéktalanul felszámolta az igazságtalanságokat, és számos jóhiszemű 56-os emigráns haza tért, a gyászmagyarok tevékenysége nem szűnt meg. Igyekeztek az uj emigránsok közt híveket verbuválni. A hazulról elrabolt értékekből, titkos náci alapokból, lapjaik jólmegfizetett hirdetéseiből és borsos tagdijaikból nem is hiányoztak az anyagi előfeltételek a volt hazájuk elleni piszkoló propagandára. re eső ország népének a belügyeibe ártja magát és az “istentelen kommunizmus” terjedésének tüz- zel-vassal, dzsingiszkáni s hitleri eszközökkel próbálja útját állni... Lehetetlennek tartom, hogy a tapasztalt lelketlenségek és állati kegyetlenségek ne váltottak volna ki belőle ilyen kitöréseket: “Teremtő Isten, hogyan engedhetted meg, hogy az én országom — egy magát kereszténynek nevező nemzet — ilyen mélyre süllyedjen?! Uram, mit tehetek én — a Te alázatos szolgád —, aki oly árva-egyedül állok e poklok poklában, hogy a további erkölcsi süllyedést megállítsam, vagy hogy csak ráeszméltessem a felelős vezetőket bünük horribilis mértékére és következményeire?!” Ki tudja, meddig késett a válasz. . . De egyszer- csak felbukkant az alkalom — az uj ezredparancsnok beiktatási ünnepélyének a formájában —, amely a lelkében teljesen megrendült tábori lelkésznek lehetővé tette, hogy az Ótestamentum kíméletlenül szókimondó prófétáihoz méltó bátorsággal és lelkierővel, nem törődve saját egyéni sorsának további alakulásával, kimondhassa, ami a lelkén fekszik, még pedig az ezred legénysége, tisztikara és néhány igen magasrangu vendég jelenlétében. Tudta, hogy az imát elmondhatja elejétől végig, hiszen egy imát — kivált ilyen ünneDe ugylátszik, hogy a lepergett évtizedek során, az otthoni sikeres épitőmunka következtében, a “fehér lovon” való hazatérés teljes kilátástalansá- ga, érthető súlyos belső válságot váltott ki a gyászmagyarok szervezetében. Erre vall az a nyílt levél, melyet torontói munkáslapunk: az “Uj Szó” közölt le az ellenforradalmi magyar sajtóból. Kitűnik ebből, hogy a “Kanadai Magyarok Szövetsége” csakúgy mint az “Antibolsevista Bajtársak Szövetségében” tömörült gyászmagyarok kölcsönösen vádolják egymást, hogy agitációjuk sikertelen maradt. “Mert úgy Torontóban, mint Montreálban, a magyar egyházak és egyesületek legfőbb szervében az elvtelen megalkuvás, a bomlás szélére sodorta mozgalmunkat.” Mint egyik legfőbb bűnt kiemelték, hogy egyes szervezetek érintkezést tartanak fenn szülőhazánk Kanadában székelő diplomáciai képviseletével. Nyilvánvaló, hogy jobbhisze- mü egyházi- és világi elemek a kanadai emigrációban uj tájékozódást keresnek. Hogy mindjobban eltávolodnak a volt nyilas és külföldi kémszervezetekkel együttműködő hazaárulóktól. Azoktpl, kik Petőfi szavait idézve “a hon nevében bőgve,” a maguk önző egyéni és osztályérdekeiknek még- felelőleg áskálódnak Uj-Magyarország ellen. Ezeknek az uj utakat kereső és jóhiszemű amerikai- és kanadai emigráns magyaroknak ajánlom, olvassák figyelemmel Csatári Dániel, otthoni történész odahaza nemrég megjelent “FORGÓSZÉLBEN” cimü objektiv és letagadhatatlan hivatalos okmányokra felépített könyvét. Elsősorban az erdélyi származású magyar emigránsokat fogja érdekelni ez a “magyar-román viszonyt” tárgyaló érdekfeszitő adatgyűjtemény. Mert teljesen belevilágít a Hor- thy-kormány becstelen külpolitikájába, mely 1933 óta a náci-fasizmus lakájává változtatta szülőhazánkat. Ez a könyv az 1940. évtől egész a felszabadulásig terjedő időszakot öleli fel. Azt a korszakot, mely az 1940. évi augusztus 31-i “bécsi döntéssel”, Erdély kettészakadásával kezdődött. Hitler és Mussolini döntésükkel mindenrekész két lakájukat: a román diktátort Jón Antonescu-t és Hor- thy-t, álnok ravaszsággal akként elégítették ki, hogy ezek a háborús években egymással vetekedve szolgálták ki népeik “életét és vérét” a tengelyhatalmaknak. Horthy rendszere Észak-Erdély odaítélésével azzal dicsekedett, hogy 34,000 kilométerrel gyarapította az ország területét. Hogy több mint egymillió magyart szerzett vissza. De a “gyarapodás” azt is jelentette, hogy kb. még nagyobb román kisebbség maradt mint egymillió Észak-Erdélyben. A románoknak odaígért Dél- Erdély viszont azonkívül, hogy Erdély ipari- és bánya-termelésének 90 százalékát tartalmazta, több mint félmillió magyar kisebbséget is foglalt magában. Erdély kettéosztásánál nem annak gazpélyes ceremónia során — nem szokás félbeszakítani vagy elnémítani; azt bizony végig kell hallgatni a jelenlévőknek, akár tetszik nekik, akár a hátuk borsódzik tőle. Azt is tudta, hogy HA mindaz, amit az Egyesült Államok Vietnamban müvei, helyes, erkölcsös és igazságos, akkor egy tábori lelkésztől jogosan elvárható, hogy mindezekhez a nemes műveletekhez Isten hathatós segítségét és áldását kiesdekelje... Ha viszont mindaz, amit U.S. az elmúlt évek során Vietnamban elkövetett, helytelen, erkölcstelen s igazságtalan — tehát nem egyéb, mint az isteni és emberi törvények csúfos sárbatiprása—, akkor hadd eszméljenek rá erre az égbekiáltó ellentmondásra mindazok, akik ezt az imát végighallgatják. Úgy képzelem, ez a rendkívüli ima ilyen meggondolásokból és ilyen előzmények után született meg... Hogy mik voltak ennek a párját ritkító fohásznak a következményei, arról nincsenek értesüléseim; csak anyit tudok, hogy dr. Livingston-t az ünnepély után “eltávolították” a tisztségéből, mert “szégyent hozott az amerikai hadseregre.” Néhanapján nagyon büszke vagyok egy-egy kollégámra. Rev. Livingston is e ritka példányok között foglal helyett... (Folytatás a 12-ik oldalon)
