Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1969-02-20 / 8. szám
8 Thursday, February 20, 1969. Délelőtt tizenegy óra; Szilveszter napján. De az égen semmi borulat. Ahogy pedig az esztendő alkonyatába illenék. Ellenkezőleg, égen s földön olyan ragyogás, hogy kucsmáját az őszhaju férfi a homloka aljára igazitja; pontosan a két szemöldökére. Életében most először, s mégis azzal a mozdulattal teszi ezt, ahogy gyermekkorában a lóháton járó pusztai legényektől látta; amikor azok induláskor szétnéztek: merre is? A vakító ragyogás oka, hogy ameddig a szem ellát, hó borit most hegyet-völgyet. Olyan hó még pedig, amely tegnapelőtt esett le s tegnap fagyott meg; gyémánt-tündöklőre tehát. Szemközt és kétoldalt végtelen messze ellátni. Messzebb, mint ameddig ellőttek itt hajdan a még lovak-vontatta régi tömzsi ágyuk! Átlátni a befagyott széles vizen is, amely ettől a fehér és kék fényességtől, szinte tinta fekete. De nagy gyönyörűséget arathat a tekintet hátra kaszálva is. Jobbra-balra magasabban hegyek, alacsonyabban dombok sorakoznak. Nem egy dombsor vagy hegyvonulat. Mintha különben különálló dombok és hegyek nyomódtak volna oly szorosan egymás mellé, mint a városokban a házak. A hegyeket erdő borítja. A csúcsokon üdezöld fenyvesek, lentebb rozsdavörös makkos. Mert az télen is megtartja a lombját. A dombokon a téli temetők ünnepiessége. Erre is afra is ameddig a tekintet elhord: temető és temető. Kápolnákkal, szinte egyenletes távolokban. Ez itt mind szöllőskert. A párhuzamosan nyúló bakhátak igy behavazva teljesen a téli sirhal- mokat idézik. Meg a fejfa, a kopjadúc sem hiányzik. Szöllőkarók merednek, gyászosan; százezernyi. Egy bejárhatatlan hősi temető. Sehol egy élő lélek benne. Csak az őszhaju férfi töri előre magát, házügynöki minőségben mégpedig. Most már botja is van. Egy tövében kiroppantott szöllőkaróval csökkenti a fáradtságát. Körül-körül néz. Találkája van. A faluban csak nagyjából mutatták meg az irányt. Nem először jár erre. Ha elér ahhoz a zsuppja-vesztett, kéménye-dőlt présházhoz, amelynek árát és vételkörülményeit épp tudakolni akarja, “figyelje csak — ezt mondták neki — honnan emelkedik füst, egy másik, arrafelé eső présházból.” Itt hát az alku jövendő tárgya, a romos, de valamikor módosán szép présház. Megvan jó harminc méter is a hossza. A lecsupaszított tetőszerkezetével — a füstös szárúiéival, szelemengerendájával — úgy hever ott óriási halcsontvázként, mintha a lenti viz vetette volna ki valamikor. Hol vajon hát most már a füst, amely oda igazitja az őskori cet tulajdonosához? Ott van. Abban a kis völgyben. Nem kéményből, nem is épületből emelkedik dugóhúzónak a kék égbe az az ég-kék füst (jeléül, hogy gyümölcsfa tüzből származik). A szabadban rakja egy barátságtalan — mert még vissza sem köszönő — aggastyán. Ez a présház távoli kisöccse sem lehet az előbbinek. Eredetileg se lehetett több a domb partjában ásott voltaképpeni pincénél. Előtte csak akkora helyiséget építettek, ami a szerszámoknak, a permetezőnek, borsajtolónak kellett. De most ez is rom; oly alaposan, hogy terméskőből rakott egykori falai térdig, ha érnek. így a tulajdonképpeni pince ajtaja lett az egész helyiség bejárati ajtaja. Ez előtt, vagyis a szabad ég alatt ég, a hajdani kis kamrában a gyümölcsfa-tüz; innen száll az a füst, melynek szép egyenetlenségében, mintha valahogy köze volna az aggastyán némaságával, mozdulatlanságával is. Mert első szava ez: — Nem eladó! Házinyul szeme van: piros. Pedig csak a pillátlan szemhéja piros. Az a pirossága tükröződik a másként világoskék szemekben úgy, ahogy az ég pirossága a tavakban. Az ősz hajú férfi türelmesen azt feleli, hogy akkor miért gyalogoltatták ki őt ilyen messze, ilyen hóban. Az aggastyán végigméri az idegent. Csak aztán érdemesíti válaszra, ugyancsak türelmesen. — Senkinek se mondtam, hogy utánam jöjjön. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Illyés Gyula: AZ ÖREGEDÉS TÜDETEI Ézsaiás és Jeremiás Csak azt mondtam: itt leszek. Csak a vömnek hagytam meg, kijöhet a demizsonjával, ha akar. De azért fölállni készül, a térdére nyomott tenyereivel. Darabonként egyenesíti ki, mint egy collstokot azt a hórihorgas deszkaszál-termetét. Tudja az illemet: — Üljön le, ha már itt van. És befordul a pincébe. Addig matat bent, hogy mire kihozza a csorba cserépkancsót, az őszhaju férfi összebarátkozott a tűzzel; olyanformán mint egy kutyával: ágakat tör s nyújt a hálás lángok szájába. — Ez a pince is a magáé? Ezt ő csak bérli, évi félakó borért tavaly óta. A vendég nem kérdi miért, mert az kérdezetten is tudható. Nyilván amott már az épület alatti pince se biztonságos; az is beázik. Mert ott a hordóknak szánt pincét nem a ház farában fúrták a földbe, hanem a ház alatt. Amitől az csaknem emeletes háznak látszik a nyitott tüzhelyü préstermével, a melegedő szobájával, amelynek kályhácskáját kívülről lehet fűteni, a tűzhely fölös parázsával. — Meg akarja csináltatni? — Miből? A dolognak ezt a részét a vendég jobban ismeri a gazdánál is. Kellene a helyreállításhoz harminc- negyvenezer forint is. — Nem bir ki az a présház még egy telet! Most még pénzt kapna érte. — Minek? Vagyis: műre neki a pénz? A válaszok közti szünet ebbe a szóba ezt sűrítette. És még mi mindent vele. Mire neki már az az egész élet. A vendég igazat ad ebben. Annak a pusztuló háznak az értéke nyolc-tizezer forint. Nem oszt, nem szoroz. Igaz, hogy jövőre — az összerogyása után — még a telek értékét is csökkenti majd. Azzal a költséggel, amit a semmire se jó terméskőnek elhor- dása, a talaj elsimítása kívánna. — Mennyi a szöllő hozzá? — Ez a bor itt lőre ahhoz, ami abban termett, jó évben harminc hektó is! Azt a darabot megvették tőlem három éve, ezer forintért. Most legalább nincs már gond. — Ezer forintért adta oda? — Nem adtam, érthette: vették. Ebből az érthető, hogy hálistennek végül elvette, mindegy, hogy a tsz vagy az állami gazdaság-e. Arra már nincs adó. Azóta se műveli senki. Nem érdemes. Ide már nincs gép, ide már nem jöhet föl a traktor. Ezek a szöllők itt az erdő alatt halott szöllők. Ha a hó eltakarodik róluk, kitűnik, hogy azok a bakhátak négy-öt éve érintetlen bakhátak; ha nem tiz-tizenöt éve. Ez a talaj csak annak ad valamit, aki cserébe beleadja a vérét is. Igaz, hogy akkor folyó aranyat kap. A vendég mindezt jól tudja. A fény felé tartja poharát s a közelebbi szöllősorokra tekint. — Ezt maga kapálta? — Én; még az idén. Ez még az én vérem. — És azután? — Nekem már ide kigyalogolni is elég. Szünetet tartott; igy azt sem kellett szavakba foglalni, hogy aztán nem lesz oly jó bolond, aki azért fárad ide kapálni, hogy a magáét kapálhassa A vendég kiitta a poharát, de csak háromnegyedig. Ahogy az illendőség az ilyen alkalmi pinceszeren elvárja attól, akinek nem álltában nyomják kezébe az italt, hanem ültében, meginvitált vendégnek tekintve. A gazda — tudván az illemet magára nézve is — tölteni akart. A korsó oly könnyen engedte emelni magát, hogy az aggastyán vitte be azonmód a pincébe újra tölteni. A vendég utána. A megkezdett hordó a pince mélyén volt. Gyertyát kellett gyújtani. Ezt a vendég vitte, majd tartotta magasra, amig az aggastyán a lopóval bajlódott. A gyertya fényébe egy öreg szöllőkés is belekerült. A vendég leemelte a polcról. A sarló alakú nagy pengének belső része is, a baltácskául szolgáló része is csupa rozsda.A vendég mindkettőn végighuzta a hüvelykujját. — Ezt is régen fenték. — Pedig azt még én is fentem. Borotvaélesre! — Dolgozott is még ilyen késsel? — Amig ezek az újfajta nyeső ollók nem jöttek, csakis ezzel. Mert a régibb, a kisfejü ollónál ez még mindig többet ér. Maga honnan tudta, hogy valamikor az mire szolgált? A vendég nem tagadta, hogy igazánból könyvből ismeri ezt a hűséges, de már rég nyugdíjba küldött szerszámot. Benn van a rajza már a hajdani rómaiak történetéről szóló könyvekben is. Pontosan ilyen késsel metszették, kacsozták, tetejezték már azok is a szöllőt. Ha ugyan már nem Noé apánk is. Amire a szűkszavú aggastyán válasza az, hogy visszaereszti a hordóba az üveglopóval fölszivott bort s a hosszú csövet egy másik — kisebb — hordó szájába mélyeszti, miután abból a fadugót egy rövid kalapáccsal kiütögette. — Ezt kóstolja meg. A vendég visszaballag az ajtóhoz; poharát ezzel a borral is a világosságba tartja. S ime mellette áll az aggastyán s poharát arca elé emeli, ő is. De nem vizsgálásra, hanem koccintásra. S mivel poharát az fenékig üríti, úgy illik, hogy a vendég a magáét is most fenékig, ürítse. Visszatelepednek a tűz mellé, amely türelmesen kushadt ugyan, de változatlan étvággyal kapkodja a most már kétfelől is a felé nyújtott falatokat. Más féle együttlétben ülnek most egymás mellett, mint az imént. Miért is a vendég igy válaszol a gazda ezúttal való hosszabb hallgatására. — Egy jeles napon sem tódult nálunk annyi nép a szöllőbeli présházakba, mint Szilveszter napján! Az ürügy persze megvolt. Ha más ünnep előtt nem is, ez előtt mindenki fölballagott a hegyre, hogy az uj esztendőt borral köszönthessék, amikor majd benyit. Ilyenkor aztán rajzott a szöllő- hegy, csaknem úgy mint szüretkor. Rajzott s ezt jobbadán a hangokból lehetett tudni. A köd megerősítette, szinte megsokszorozta a szót, főképp a nótaszót. Mert ritkán esett, hogy Szüveszterkor napsütés volt. — Itt soha! — Hát törekedtek föl a meredekeken a polgárok, de a napszámosok is. Bot a kézben, tarisznya a nyakban, úgy hogy a szíj a jobb vállon, maga a tarisznya bal csánkhoz illeszkedve, tartalma szerint. Bár én láttam csutorát és fatallért vállon is; ennek szíja átalvetésnélkül függött, de csakis az egyik vállon. Maguknál se volt szokás hordó bort az otthoni pincében tartani? — Csak amit egy tragacson letolok. — Lagzira, paszitára, névnapra! Ami egy, legfeljebb két nap alatt elfogy. Mert a törvény az volt, hogy a jó gazda legalább két naponta menjen föl e hegyre és tarisznyában, igy apránként hozza le a bort. Az volt ugyanis a hiedelem, hogy a mi boraink nem bírják a szállítást. Hogy azokat itt helyben kell a forrásukhoz mentői közelebb elfogyasztani. Helyesebben, a tengelyt nem tűrik azok a borok. Ezért járták hozzánk borvételre a síksági kocsmárosok csakis szánon. — Ide is. — Mert hogy az a bor, a mienk, főképp a jó- minőségü legfeljebb a szántalpat viseli el, tükre vesztése nélkül; meg hát persze az emberi talpat, pintesüvegben tarisznyában kuporogva.. Ami nyilvánvaló babona. A vendég elhallgat, önkéntelen, de ez a kis csönd tesztnek bizonyul. Első alkalom, hogy a gazda kérdezés nélkül megszólal. Ő kérdez: — Hogy-hogy? — Az emberek, de megye-hosszat, nem azért kapaszkodtak föl, csuszva-mászva azokra a hegyekre, mert olyan finnyás, olyan helyhez-hü volt a boruk. Hanem azért, hogy ott fenn egymással találkozzanak. Ők maguk igyák meg kellemes társaságban azt a jó bort. Csönd. A vendég csöndet kínál; hogy szóra birja a társát. — Beszélgetve, meghányva-vetve a község, meg az ország dolgait! Nótázgatva is. Messze a csak maguk portája gondjaitól, az asszonyoktól. Csönd. Eredménytelen most is. — A babona meg csak okos védekezés volt, fifika. Mert hisz azokat a jó borokat mégis csak
