Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-20 / 8. szám

Thursday, February 20, 1969.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

lehetett szállítani. Mihelyt a nagyobb muszáj akarta. Anélkül, hogy a bor a szinét-tükrét elvesztette volna.

A csöndre most már tett a válasz. Tölt az aggastyán, még pedig úgy, hogy a vendég pohara majdnem túlcsordul; aminek szintén megvan a maga kis jelentése.

— Hát ilyenkor itt is több volt a nép.

A vendég föláll, végigmegy a levegővé vált szo- bácskán, amelyben azért megvan az ágynak az asztalnak s igy ablaknak-ajtónak is a helye és kiáll a levegővé vált ajtó elé. Hosszan nézi a feketekarók, a fehér bakhátak hatalmas világát.

— Egy lélek sincs itt.

— Hacsak a vöm nem tiporog már valahol.

A csönd most a vendéget nógatja:

— Egyszóval ritkán volt úgy tele férfi néppel a falu fölött való hegyi világ, mint Szilveszter napján! Mivel pedig azon a napon mindig tejfehér ködgomolyok járták a tájat, ereszkedtek le szinte a kémények vonaláig, az ember azt hihette, hogy azok a felhőkbe tűnt hegyek nem emberi, hanem égbeli szótól, nótától és muzsikától hangosak. Mert Szent Szilveszter jeles napja volt a vándorlásra mindig oly hajlamos zenészeknek is. Országos szokás volt akkor Magyarországon, hogy a faluvégi hangászok Újév napján is végigjárták a portákat, hogy jöjjön végre boldogabb esztendő. A szöllőtermő vidékeken már Szilveszterkor megkezdték ezt a járkálást, a hegyekben, présháztól présházhoz.

— így volt.

— Igen; a szilveszter napi ködben csak férfiak, meg hát a magam-szerü legények csúszkálták meg a hegyet. De Újév napján, amely minden jó-multu ember emlékezetében napfényben ragyog, tarkították már színes szoknyák és kendők is a fölfelé igyekvő gyalogutakat. Még pedig rögtön ebéd után, amikorra az éjféli misét kialudhatta már mindenki. Bordópiros, rozsdabarna, gálickék és pázsitzöld színben ragyogtak ezek a kendők és szoknyák a szinte lepedőként hófehérbe vont tájon. Mert a jónevelésü emlékezet Újév napját havasnak is őrzi. A szomszéd faluba csengős szánon illett menni sógort; nászasszonyt köszönteni. Sajnálni lehet valósággal, hogy elmúlott az a helyes időjárású világ.

— De mért kellett elmúlni annak? — néz először szemtől-szembe a vendéggel az aggastyán. Még pedig olyan hosszan, hogy a vendég megfigyelheti az öregség-nedvesitette kék szemekben az alkohol pici hal-villanásait.

— Tudja bátyám jól, hogy csak tréfából raktam össze ilyen mutatósra az emlékeket.

— Meg tudja még szűrni az eszem, mi a tréfa a maga szavában és mi igaz. Tudom én, hogy változik a világ, laktam magam is várost és nem csak kaszárnyában, hanem...

— Hanem? Nocsak.

— Még segítettem is a világ változását. Amit én kérdezek csak az, miért képes úgy megváltozni a jó is, amikor mindenki csak a rossz változását óhajtja? Amikor mindenki annyira jó-párti, hogy még a rosszból is csak jót, meg jót csinálna?

— De mégis csak a jó szaporodik.

— Ha! Tréfából — nem tréfából muzsikáltatott maga angyalokat a szilveszteri faluja fölött, de az újév valósággal itt is úgy volt, ahogy maga mondta. Kint volt itt a szöllőben az egész falu. Mert itt meg volt a ráadás szokás, hogy akkor kóstolta meg mindenki legkésőbb a másika uj borát. Ha előbb nem kóstolta meg persze!

— Szép hangulat lehetett.

— Hát abban maga nagyon téved, hogy annak a kóstolásnak az italozás volt a nyomója. Pál fordulásig még lehet javítani a boron; a fejtéssel. Az a pincejárás olyan volt, mint a kórházi vizit. Tanácsadás, bajmegelőzés. A bor gyógyítása!

— Dicséretes szokás.

— Most meg tudja, ki lesz kint holnap ezekben a végtelen mezőkben? Senki. Mert én se jövök ki többet. Az lesz, hogy tán soha életemben nem jövök ki többet.

A vendég a két megszomoritó közül a kevésbé fájdalmas fonalát veszi föl. Hogy a másiktól eltávolodjanak.

•— Hány présház van még itt “működésben”?

Csönd. De ezúttal a számolgatásé.

e-*-9

Az aggastyán azzal segíti az agyát, hogy föláll, kimegy a rossz pince elé. Csontos mutatóujja olyan hosszú, mintha sárga bambusz pálcikát tartana a kezében. Meghordja tekintetét a két oldalt szinte festményként feszülő vidéken. S mint a földrajz tanár a térkép előtt, úgy bökdös szabályos közökben. Apró kereszteket rántgat a levegőbe.

— Az is üres. Az is üres. Az is. Az is.

Nagyritkán megáll.

— Az jövőre lesz üres.

De az is üres. Az is; az is; az is.

Huszonnyolcból huszonhat.

És legyint, noha még volna számlálni való.

A saját présházát nem keresztezte meg.

De most rajta pihenteti szemét.

— S az mind eladó?

— Abból maga egyet se vehet meg, de soha.

— Miért? Kinek kellenek?

Elfutja arcát hirtelen a vörösség.

— Mert az már mind az ördögé. Mert azt maguk már mind a poklok keserves fenekére hajigálták!

A vendég nem érti. Oly komolyan nem érti, s ez úgy látszik a vendég arcára is úgy kiül, hogy az aggastyán csillapultán magyarázza, egy nyelés után.

— Nincs gazdájuk. Eligényelték mindet. De gazdája egyiknek sincs.

— Hát az hogy lehet? — tetteti magát a vendég.

— A gazda az, aki bekapálja a szöllőt! Van gazda ott, ahol a szél elhordja a tetőt? Elhordták a hordókat, a csántérfákat, de még a puttonyokat is — tüzelni és még csak az ajtót se zárták be. Ha ugyan nem vitték el az ajtókat is! Senkié az mind, a gyehennáé, de már örökösen.

A vendégen most már látszik, hogy ismeri az ügyeket. Kérdése szakszerűen hangzik:

A tsz-ek nem adhatják el a föl nem használt ingatlant?

— Csak a minisztériumnak meg még az ördögök karának nem tudom milyen engedelmével. Ami sose jön meg, ha maga Szent József kérné is Jézus Krisztus protekciós aláírásával.

— A magáé mért eladható?

— Mert én nem adtam be.

— Nem irta alá?

—■ ... Nemm!

Csönd következik. De a vendég csak belevág, ha rajta a sor.

— Bántották?

Főrázás; lapos pülantás.

— Csak a kályha mellett állattak.

Most pedig a vendég jól teszi, hogy hallgat. Hogy elképzeli, a csöndes bólintgatása közben, hogy mi lehet ammögött, ha egy nyolcvan körüli öreg addig vall, hogy azokban a napokban a kályha mellett állatták.

Végül mégis ezt mondja, miután megjáratta szemét az öreg arcán, úgy hogy tekintetük is találkozott, egy villanatra.

— Volt egyszer egy teória. Hogy az országok vezetése előbb utóbb azok kezébe jut, azok “uralkodnak” akiké a termelés; akiktől az ország ellátása függ. Mióta világ a világ, az országokat a parasztok látták el. De soha egy félnapig nem uralkodtak. Óriási félreértések voltak.

— Értek én mindent.

— Elmúlhatnak a félreértések.

— Amit a sátán súg?

— Istenhivő bátyám?

SOBEL

OVERSEAS COUP.

IKKA FŐÜGYNÖKSÉG, U. S. A.

210 East 86th Street, New York, N. Y. 10028

(Second és Third Avenuek között) Telefon: 212-535-6490,

Vámmentes küldemények és gyógyszerek

MAGYARORSZÁGRA CSEHSZLOVÁKIÁBA

IKKA—TUZEX

IBUSZ hivatalos képviselete

SZÁLLODÁK FOGLALÁSA — FORINT UTALVÁNYOK, VÍZUMOK MEGSZERZÉSI! LÁTOGATÓK KIHOZATALA

— Sátánhivő! Pokolhivő!

— Az ugyanaz. Aki a poklot hiszi, az eget is kell hogy higyje. És végül is valami jó célban hisz.

— Már csak a sátán súg.

— Tán csak azt halljuk. Mink, öregek. Mert megkeményedett a fülünk. A fiatalok tán jobb hangokat is hallanak. Egész bizonyos, hogy hallanak.

— Ha volnának.

— Kik?

— Fiatalok! Hol vannak még fiatalok? Fiatalok már nincsenek. Rádió van; televízió, mozi.

— Hol?

— Mikor én fiatal voltam vasárnap mindég táncok voltak, azokon mindenki ott volt, mert három helyen is volt muzsika. Még a réten is, ott is táncoltak, meg játszottak a fiatalok; a gyerekség meg kergetősdit játszott. Az öregek meg nézték. Nekik az volt a szórakozás, nem az a mozi. Meg a színház, mert már azok is járnak.

— S az baj?

— Játszanak csak maguknak, az nem az én szememnek, fülemnek való, az a sok álruha. Mert aa mind álruha. Álbeszéd.

— Hát mi volt való ?

— Tudja maga azt nálam is jobban. Hogy aZ ember csinálja, aminek örül. Meg amit a családja csinál. Az a sok komáskodó összejárás, fölköszöntés, sziveslátás. Nem csak vasárnap. Az a sok jó ünnep.

— Már ünnep sincs ?

— Hol vannak? Már ünnepek sincsenek. Mit pihenjen ki az ember? Mire?

— A fáradtságát; az csak van. A munkáját.

— Ha a dolog olyan volna! A dolog is más. Dolog sincs.

— Nekünk öregeknek. De a fiataloknak!

— Kereset van! Meg a nagy számitgatás. Térképezés. Szaladgálás, dobolás. Aztán egyszerre puff cserépben az egész; mint itten is; szemmel láthatja. És utolján ember sincs. Én mondom magának, nem lesz utoljában eleven élet se más, mint amit az ürgék meg csókák tesznek. Nyáron ürgék, télen a csókák.

— Túlzás.

— Járdigál majd ott a völgyben a pöfögő masináján egy lakatos. De itt az emelkedőben mée ürge és pocok se lesz, azt is fölfalják a rókák. Soha ebben a létezésben nem volt annyi róka, minti most. Csak csókák lesznek meg varjak. EleszikI innen azok még a lakatost is.

— Ez már igazán túlzás.

— Gépek lesznek, ameddig lesznek.

— Hogy-hogy ameddig? Meddig?

— Úgy értse, ameddig a meredeken fölhatolnak. Ahogy itt például sose lehetnek. Meg ameddig a művelni valóhoz ők is odaférnek. Mert ugye a cseresznyefához nem tudtak odaférni, mi? Na? A csereszfa, ugy-e, azkibabrált velük, haha!

— Mit csinált a cseresznyefa?

— Nézzen itt végig. Csak itt, ahol a szemét végigviszi, van legalább félezer cseresznyefa meg meggyfa. Az mind szedetlen lesz a világ végéig (már. Tűzre való! Azokról ebben a most múlt esztendőben egy marék eladásra való meggyet, vagy cseresznyét le nem szedtek. De tavaly sem. Tudja miért? Én tudományosan megmondom magának.

— Világszerte igy van. Cseresznyét szedni, nem fizetődik ki.

— És meggyet se?

— Úgy látszik azt se. Aprólékos munka. Egy órának a munkabére több, mint amit a szedemé- nyért adnak a piacon.

— És a ribizli ? Lát maga már a piacon ribizlit? Az, én gyerekségemben még somot is árultunk.

— Kökényt!

— Itt már a szilvát is a földön hagyják.

— Pedig azzal még szekereztek is! Lisztért cserélték.

— Jöjjön ide nyáron s majd látni fogja mi vaui rohadtan csak sárga barack a fa alatt, de még a duránci is!

— Ha egyszer nincs aki fölszedje.

— És az sincs, aki megegye? Az se, az a sok kis aszott gyerek, mint az én egyszem unokám is* a városban?

—Minden gyereket nem lehet ide vonatoztatní Pestről, hogy szedjétek magatok!

(Befejező közlemény jövő heti lapszámunkban)