Amerikai Magyar Szó, 1969. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-26 / 26. szám

Thursday, June 26, 1969

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

Még a mult nyáron egy barátommal különösen melegnek találtam az estét, beültünk a téri Magyar Vendéglőbe sörözni. A vendéglőre magára kár lenne sok szót pazarolni, éppen akkor építették újjá népies stílusban, a falra hortobágyi jeleneteket festettek, egy nagy pásztortüz közepén volt a villanykapcsoló.

Ahogy üldögéltünk, egyszercsak látom, hogy Kavallir jön befelé az ajtón. Fejét komoran előrelógatja, két fogát kitámasztja az alsó ajkára. Kezében hozza a zöld ballonkabátját, a kabát zsebéből összegyűrt lóverseny-program áll ki. Kint az utcán eshet az eső, mert a programon elkenőd- tek a kék tintaceruza-feljegyzések. Csakugyan, mintha egy kicsit hűvösebb lenne a levegő.

Intek Kavallimak, ő visszaint és leül mellénk.

— Csak egy pillanatra, ha nem zavarom az egy- begyült társaságot.

— Mi volt a versenyen ?

Legyint.

— Á, lóverseny. Nyerni lehet, de veszteni muszáj.

Egy pincér áll meg előtte.

— Mit tetszik parancsolni?

— Legyen szives egy liter bort, a következő iiterbe pedig már lehet készíteni a vizet.

A barátom felemeli a kezét.

— Én sört iszok, nem keverem.

Kavallir ránéz.

— Ki beszél itt magáról? Én magamnak hozattam.

Megérkezik a rendelés, Kavallir inni kezd, még pedig minden rendszer nélkül. Nem eszik közben, nem tölt hozzá szódavizet, mint aki szánt szándékkal be akar rúgni. Pedig ő nehezen fogja leinni magát, megapadt nyakán még mindig olyan erek feszülnek, mint a bölénynek. Az ő dolga, nem lehet beleszólni.

Körülnézek a teremben. A velünk szemközti sarokban két nő ül, egy fiatalabb és egy öregebb. A fiatalabb tetszik nekem, bámulok rá. ő elkapja a fejét és próbál elfogulatlanul beszélgetni a másik nővel, de mindig visszanéz. Sajnos, hamarosan megjön a két udvarló is hozzájuk, nincs mód átülni az asztalukhoz. Kavallir két könyökére nehezedve követi a tekintetemet:

•— Nem illik csinálni semmit. Összetartoznak.

— És ha küldenék a pincérrel egy levelet.

— A pincér azt mondaná, hogy majd átadja ha elmegyünk, aztán zsebrevágná a pénzt, a papírt1 pedig összetépné. Ne csináljon ilyeneket, ma^ nem egy nyeretlen kétéves.

— Hát akkor mit csináljak?

— Az az egy van, ha megvárja amig végeznek itt, utána megy, megnézi hol lakik, ad a házmesterüknek egy tízest és kikérdezi róluk. De ezekről úgy nézem, hogy záróráig itt lesznek.

Felsóhajtok.

— Sajnos, addig nem tudok maradni, mert otthon becsukják a kaput.

Kavallir rámnéz.

— Mennyi idős maga?

— Huszonhét.

— Huszonhét éves ? Istenem milyen gyerek voltam én huszonöt éves koromban. Ne azt nézze, hogy most fogatlan a szám, és reggel egy óra hosszat tart mig fölverem a hajamat mint valami gyümölcshabot, különben kilátszik a fejbőröm. Olyan didim volt, mint magának, a karomon pedig engedje meg, hogy megtapogassam a karját, ne féljen, nem vagyok homokos, na, a karomon megvoltak az izmok, amik magának még hiányoznak.

Elkezdte a második litert.

— Nem lehet azt elmesélni, hogy milyen jó éltem én fiatalkoromban. Igaz, hogy nem féltem, semmilyen hóruktól és minden munkát meg tudtam csinálni. Szereztem vagy kilnecféle szakképesítést: sofőr, kocsis, útépítő, kosárfonó, kereskedelmi utazó, a többit hirtelen nem is tudom. Nem kell megijedni a kosárfonást nem Vácon tanultam ki. Sehol sem dolgoztam egy félévnél tovább. Ahogy kitapasztaltam milyenek a körülmények és valamilyen nagyobb munkával megszereztem az első komoly pénzt, kikértem a munkakönyvemet. őrjöngtek a főnökök: De hiszen Kavallir ur, csak most kezdené megszokni, akar emelést, akar szabadságot? Ez az, mondom nekik, hogy nincs kedvem megszokni seholsem. Adják csak ide a könyvet, majd én elrendezem az életeA KÉTF9GU KAVALLIR

Irta: MOLDOVA GYÖRGY

met. Még aránylag a szürketaxinál dolgoztam a legtovább: másfél évig.

— Az én nagyapám is ott dolgozott.

— Igen ? Akkor kérdezze meg tőle, hogy milyen ember volt Zűriek, mert engem csak úgy ismertek a szürketaxinál.

— Miért?

— Volt egyszer egy német utasom, százpengőssel fizetett, valamilyen negyven pengős utért, én borravalónak vettem a többi hatvan pengőt és mondom neki, hogy danke schön, danke schön. A német még bent ült a kocsiban és elkezdte hajtogatni a mutatóujját, hogy: zűriek, zűriek, mármint hogy adjak vissza neki a százasból. Én meg úgy csináltam, mintha arra értettem volna, hogy vigyem visszafelé a kocsit. Elkezdtem hátrafordulni, és minél inkább kiabált a német, hogy zűriek, zűriek, annál gyorsabban mentem visszafelé. A végén aztán kiugrott az egyik utcasarkon és onnét rázta utánam az öklét. Azontúl csak zűrieknek hívtak a szakmában.

— Zűriek, zűriek. És melyik munkáját szerette a legjobban?

— Melyiket? Az nem vitás, hogy a fuvarosokat. Ott a kocsisok között töltöttem életem legjobb éveit.

— Merre dolgozott velük ?

— Bányavidéken. Volt olyan hét, hogy összesen nem aludtunk tíz órát. Milyen murikat csaptunk. A legnagyobbra még most is emlékszem. Egész éjszaka mulattunk egy kocsmában lehúzott redőnyök mögött, azután meztelenre vetkőztet- tük a nőket, nyakunkba vettük, volt aki még nagyobb disznóságot is csinált és úgy vittük végig a város főutcáján.

Kavallir ivott.

— Sokáig éltem igy, mikor jött a felszabadulás, vagy ostrom, ahogy tetszik, mindenesetre elég az hozzá, hogy ennek az életnek befellegzett. Megnősültem, szereztem egy lakást a Klauzál téren, ma is ott lakunk. Akkor már negyvenéves voltam, de sehogysem akartam megöregedni. Más emberről ilyenkor már lehullik minden puha rész : a haja, a fogai, elkezd romlani a szeme, csak éppen a csontjai tartják még egybe. Énnekem egy szál hajam se hiányzott a fejemről, sőt úgy vettem észre, hogy egyre több lesz. A fiatal lányok jobban szerettek mint a húszéves fiukat, azt csináltam velük amit akartam, éjfél után már ur voltam minden társaságban. Haza úgy mentem, mintha börtönbe mentem volna. Azon gondolkoztam, hogy lehetne elválni a feleségemtől. 1950-ben történt velem. Egyik reggel fájt a fogam, úgy belenyilalt valami, mintha vassal nyúlnának hozzá. Nemsokára elmúlt, csak délben éreztem újra, mikor meleg leves ment a fogamba. Két vagy három hónapig fájt, de valahogy nagyon könnyen kezdtem kifáradni, a lábaim remegtek. Gondoltam elmegyek az orvoshoz, de féltem, hogy találkozók ott valamilyen ismerőssel és már holnap mindenki azt mondaná: a Kavallir kripli lett. Egy reggel félálomban megéreztem, hogy valami kitört rajtam. Nem akartam felébredni, mert éreztem, ha felébredek nagyon fog fájni. így feküdtem félálomban egészen délig, ahogy fölkeltem a fogamhoz kaptam, most már nemcsak egy fájt, hanem körben mind. Valami fertőzést kaptam, a méreg ráment a bokámra, a hajamra, a szememre. Az összes fogamat kihúzták, úgy dobáltam magam, hogy csak a fejemet két ember fogta le. Mikor kijöttem a klinikáról, a szememre szemüveget, a bokámra pedig lúdtalpbetétet kellett hordanom. Aki látott, sajnálkozott rajtam. Mindenki, aki ré- -gen húsz évvel idősebbnek látszott mint én, rajtam mérte le, hogy ő még milyen jól tartja magát.

Kavallir egy drótkeretes szemüveget tett fel az orrára és ránk nézett.

— Maguknak, hogy tetszem?

— Nem is áll rosszul. Olyan mint egy mosómedve.

Kavallir legyintett.

— Nem fontos. Azóta minden este megiszok három liter bort. Minden áldott este.

— Mennyit keres ?

— Ezerötszázat, de ebből ezerkettőt hazaadok az asszonynak, az ő pénzéhez soha nem nyúlok. Egy motorkerékpár-raktárban dolgozom én cipelem ki a vevőknek az utcára a gépeket. Maga nem tudja elképzelni, én mit meg nem csinálok, hogy kicsikarjam a borravalót belőlük. Ha bejön egy kövér paraszt Pannóniáért, de egy olyan, hogy zsíros lesz tőle a nyereg mikor ráül, én összecsapom a kezeimet: Istenem, a fiatalúrnak pont olyan a kormányfogása, mint a Puhony Nándinak volt, régen tetszik versenyzéssel foglalkozni? Persze, hogy ilyenkor ad. Másoknak pedig végigtörülöm mégegyszer a tiszta tankot, aztán odadugom eléjük a kezemet, hogy én is motorkerékpárra gyűjtök, legyenek szívesek járuljanak hozzá valamivel. így jön össze a három liter bor ára.

— És a felesége?

— Nem szól. Milyen aljas az ember. Néha úgy érzem, örül neki, hogy tönkrementem, mert régebben mindig attól félt, hogy otthagyom.

Kavallir elgondolkozott.

— Persze, elég neki is szegénynek. Mikor hazamegyek ő már alszik, ki van készítve az asztalra az étel, mellette a gyufa, hogy melegítsem meg a gázon, de én csak befalom úgy hidegen, aztán lefekszem. __jJ

Intett a pincérnek.

— Lesz szives még egy litert,

A pincér fordult és kicserélte előtte az üveget.

— Volt egy féllábu barátom. Az gyakran szokta álmodni, hogy újra kinőtt a lába, érdekes, én nem szoktam álmodni a fogaimról és a hajamról. Nincs kegyelem arra, ha az ember tönkremegy.

Töltött magának.

— Az isten tudja, mi lesz velem. Nem tudom elviselni, hogy már nem vagyok teljes ember.

Körmével megkoccintotta a borosüveg párás külsejét. Lábával egy lassú ritmust kopogott ki a padlón, ócska szandáljában ezüst színnel megcsillant a fém lúdtalpbetét.

H—U—M—O—R

LIGETBEN

Már leszállt az este. Az elhagyott városliget pádon fiatal pár ült. A lány félősen a fiatalemberhez húzódott:

— Te, ha most ide jönne, mondjuk, egy elszabadult tigris az Állatkertből, mit csinálnál ?

.—Bíznék benne, hogy már vacsorázott.

__És ha egy férfi fenyegetően ránk mordulna?

Ide a pénzt ?

— Odaadnám. Legyen boldog azzal a kilenc forint húsz fillérrel.

— Ha elöntené a viz a környéket, s a menekít, lésben a csónak csak egyszemélyes lenne?

— Kieveznék a csónakon. Te mégis csak jobb úszó vagy, mint én.

— Imádlak, mert szebb fiúval már találkoztam, de őszintébbel még nem.

NYOMOZÁS

A csinos, szőke, teltkarcsu, harmincöt év körüli nő izgatottan nézett Stepp Imre kelmefestőre, aki másodállásban magánnyomozóként is működött.

■— Nos, asszonyom, megbízását, úgy érzem, lelkiismeretesen teljesítettem. A megfigyelt személy, Droznicsek Árpád, szerda délelőttjéről a következőket jelenthetem: Reggel 7 óra 10 perckor hagyta el az otthonát. Innen egyenesen a Marx téri tej vendéglőbe ment, ahol tejbegrizt reggelizett. Hangsúlyozom, női személy nem ült az asztalánál. Ezt követően kisétált a Margitszigetre, leült egy padra, déli tizenkettőig egy regényt olvasott. Hozzá kell tennem, nőt még a környéken sem láttam. Fél egykor ebédelni ment a Borároa téri népbüfébe. Asztalánál egy nyolcvan év körüli matróna bablevest evett, ő bizonyára nem ad gyanúra okot. Droznicsek Árpád innen egyenesen a Bányász moziba ment, és leült a zsöllye 9-ik sor 4-ik székre. Nő nem ült mellette. Innen egyenesen hazament. Tehát örömmel jelenthetem, asszonyom, hogy nincs oka a féltékenységre. A kedves férje teljesen ártatlan.

A nő sértődötten kiáltott a magánnyomozóra:

— Érdekel is engem, hogy nővel volt-e, vagy sem! Droznicsek nem a férjem. A gyárunkba« anyagbeszerző, ahol én a munkaügyi osztály vezetője vagyok. Csak kiváncsi voltam, mivel tölti el egy munkanapját...