Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)

1968-11-21 / 45. szám

Thursday, November 21, 1968

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

3

írja: Rev. Gross A. László

B. D„ Th. M.

Hatezer elfecsérelt élet

Ez év május elején megjelent rovatomban (“Ne tápláljunk túlzott békereményeket!”) kihangsúlyoztam, hogy az akkor küszöbön álló párizsi tárgyalások nem vezethetnek eredményre mindaddig, amig az Egyesült Államok nyakló nélkül folytatja Észak- Vietnam bombázását. “Hanoi nem hajlandó (mondtam) 'béketárgyalásokat’ folytatni, miközben napnap után tizezer-tonnaszámra hullanak a bombák országa területére és népére... A most meginduló ‘beszélgetések’ témája nem is lehet más, mint annak a meghatározása, hogy Washington mimódon tesz eleget ennek a világszerte köztudott előfeltételnek. Ha Washington vonakodik ebbe belemenni, akkor csak magára vethet, ha a párizsi dialógushoz fűzött remények szétpukkannak, mint rnegany- nyi szappanbuborék...”

Három héttel későbbi Írásomban — látván, hogy az amerikai diplomaták a tárgyalások során mereven elzárkóznak a bombázás beszüntetésétől — a következő megállapítást tettem: “Az amerikai népet ma már nem lehet kenetes szavakkal falhozállita- ni; jól tudja, hogy Hanoi ezt az ‘engedményt’ a beszélgetések nélkülözhetetlen feltételeként jelölte meg, tehát amikor Washington — ennek ellenére is! — kapva-kapott a tárgyalások megkezdésének az alkalmán, tisztában volt azzal, hogy Hanoi ettől az előfeltételtől egy hüvelyknyit sem fog tágítani és annak teljesítése előtt semmiféle érdemleges eszmecserébe nem fog bocsátkozni, vagyis: amikor Washington a tárgyalások helyét és idejét illetőleg megegyezésre jutott Hanoi-jal, e lépésével azt az elkerülhetetlen látszatot keltette a világ-közvéleményben, hogy igenis hajlandó a bombázások abbahagyását a beszélgetések első pontjaként elfogadni és a további légitámadásoktól tartózkodni.”

Hat hónappal később korunk “nagy béke-apostola,” Lyndon B. Johnson végre beadta derekát: elrendelte Észak-Vietnam bombázásának a beszüntetését. Egy félesztendeig tartott, mig a külügyi kérdések dolgában masztodon-intelligenciájú Washington rájött arra, hogy a vietnami népet a legborzalmasabb szaturációs bombazuhatagokkal sem lehet térdrekényszeriteni. Amit egy átlagos “teenager” világosan meglátott, azt a mi külügyi “szakértőink” hat teljes hónapon át képtelenek voltak felfedezni: a világ leghatalmasabb hadigépezetének meg kell retirálnia a világ egyik legkisebb népének hőskölteménybe kivánkozó elszántsága és ön- feládozása előtt. . . Hatalmas Isten! — ilyen tehetségtelen, vakondok-szemü emberekre biztuk ennek a gigantikus országnak és — bizonyos értelemben —- az egész világnak a sorsát...!

Érdemes elgondolkodni afelett, hogy ez a hathónapi huzavona, amelynek során a mi elképesztően rövidlátó kormányzatunk az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy a “tönkrezuzott” vietnami nép hajlandónak fog mutatkozni a Johnson- adminisztráció ábrázatának a megmentésére (face saving), mibe került ennek az országnak, vagy másszóval: mit takaríthattunk volna meg — életben, vérben, anyagiakban és nemzetközi státusban —, ha az amerikai kormány hat hónappal korábban szánta volna rá magát arra a lépésre, ami már akkor elkerülhetetlennek látszott minden épeszű egyén szemében: a bombázás beszüntetésére.

Csak nagyjából: Az érdemleges tárgyalások Párizsban azonnal megindulhattak volna. Néhány héten belül eljuthattunk volna a fegyverszünet stádiumáig: az öldöklés abbahagyásáig. Hat hónappal ezelőtt a saigon-i Thieu—Ky garnitúra dehogyis merte volna megszabotálni a washingtoni kormány kibontakozási kísérleteit — kezesbárány módjára engedelmeskedett volna a “nagy szövetséges” parancsának, hiszen akkor még bódultán szédelgett a Tet-offenziva megsemmisítő hatása alatt... Ma nem kellene egy négyéves, reakciós nixon-i kormányzat rémképével szembenéznünk — több mint bizonyos, hogy az ország gyeplője nem csúszott volna ki a demokrata párt kezéből, sőt az Bem lehetetlen, hogy a demokrat-párti konvenció — a lényegesen megváltozott légkörben — azt a McCarthv-t jelölte volna elnökül, akinek a bátor és egyenes fellépése nagy szerepet játszott abban,

Somogyi Zoltán:

A KIS- ÉS KÖZÉPJÖÜEDELMÜEK ADÓTERHE

A modern társadalom szükségletei és a fejlődés kapcsán felmerülő problémák megoldása hatalmas pénzügyi kötelezettséget ró a társadalom minden egyes tagjára. A költségvetés legnagyobb kiadásai, hogy csak a legfontosabbakat említsük: honvédelem, közbiztonság, egészségvédelem, nevelésügy, kulturális és szociális juttatások, stb.

A tőkés társadalmi rendszerben a felsoroltak legfőbb pénzügyi forrása az adó. A különböző adófajták kivetési formája, aránya, megoszlása, felhasználási módja képezi a társadalom adórendszerét. Helyes és igazságos adórendszerben a társadalom tagjainak adókötelezettségei arányosan oszlanak meg, ami azt jelenti, hogy kiki jövedelme, teherbírása alapján adózzék és az adók felhasználása, hováforditása is a társadalom legfontosabb szükségleteinek helyes felmérésével történjék.

Vizsgáljuk meg, hogy az elmondottak milyen mértékben állják meg helyüket a mi adórendszerünkben. Hogyan is fest az adóterhek megoszlása a társadalom különböző jövedelemmel rendelkező rétegei között? Milyen kihatása van adórendszerünknek az egyes társadalmi rétegek életszínvonalának alakulásában?

Az utóbbi kérdésről ad egy kis Ízelítőt a Wall Street Journal okt. 21-i számában megjelent cikk: 'The Outlook". A szörnyeteg üzemeltetése másodpercenként 9,000 dollárba kerül, ami kétszerese a tiz év előttinek. Az apparátusokat, beleértve a szövetségi, az állami és helyi kormányzás apparátusait, nevezi szörnyetegnek. Étvágyuk félelmetesen nő napról-napra. Az ember reggel arra ébred, hogy gyermekei nevelési költségeinek megnövekedése szükségessé teszi újabb helyi adó bevezetését, vagy a fogyasztási adó emelését, hacsak a közönség nem kívánja, hogy a helyi kormányzás egy-egy fontos közszolgáltatást megszüntessen, vagy korlátozzon! Hogy az egyes adónemek és a növekvő fogyasztási árak gyakorlatilag és pénzben kifejezve mit jelentenek, egy képzeletbeli középjövedel- mü, fehérgalléros dolgozót szólaltat meg CHARLIE GREEN 12,000 dollárt keres évente. Felesége és két gyerme van. A gyermekek iskoláskorban vannak, a fia 17, a leánya 15 éves. Jövedelme 1958- ban 7,500 dollár volt. Az elmúlt tiz esztendőben tehát, látszatra, szépen haladt előre, hiszen jövedelme 60 százalékot emelkedett. Ám Charlie számokhoz értő, rendszeres ember és a következő számfejtést végzi:

1958 1968 Növekedés

Szövetségi adó $1266 $2169 71%

Állami adó $ 169 $ 610 261%

Helyi adó $ 590 $1301 121%

Összes adók $2025 $4080 102%

Ha ehhez még felszámítja az árak emelkedését, amely becslése szerint évi 489 dollárt tesz ki, a látszólagos $4,500 jövedelemtöbblet 1956 dollárra csökkent. Gyakorlatilag ez annyit jelent, hogy tiz esztendei szorgos munka és szakmai gyakorlatának növekedése évenként 195 dollár, hetenként nem egészen $4 fizetésemelést eredményezett! A kilátás pedig amint a táblázat is jelzi — az állami adók rohamos emelkedésével, az árak inflációs növekedésével az úgynevezett “Surcharge tax” bevezetésével az, hogy Charlie látszólagos jövedelerahogy Johnson megfutamodott az ujrajelöléstől és békés hajlamú üzenetet küldött Ho Chi Minh- nek... És McCarthy nem vesztette volna el a választást, mert ha ő lett volna a jelölt, a demokra; párti szavazók milliói — kivált a fiatalabb korosztályok tagjai — nem tartózkodtak volna a szavazástól, mint azt tették Humphrey esetében... Az úgynevezett szabad világ népei sem csóválnák ma a fejüket: miféle “vezér” az, aki hat hónapon át folytat egy bevallottan értelmetlen, céltalan, hiábavaló háborút, pusztít, rombol és gyilkol, hogy aztán — hat hónappal később — pontosan azt tegye, amit hat hónappal korábban megtehetett volna — sokkal különb eredménnyel és sokkal olcsóbban...?! Az ilyen bornirt “ügyvezetés” nem nagyon alkalmas arra, hogy bizalmat inspiráljon Washington iránt a “szabad világ” népei között. . . Hat hónap alatt elköltöttünk legalább 15 billió dollárt külföldön való pusztításra és vérontásra, amit

többlete pontosan fedezni fogja az adóemelés és árnövekedés folytán előállított kiadási többletet. Az eredmény tehát 11—12 esztendő után: nulla. Ehhez még csupán azt kell hozzáfűznöm, hogy Charlie esete nem is hü jellemzője az átlag amerikai dolgozónak, mert jövedelme jóval az országos átlag felett van és nem sok dolgozó keresete mutat 60rc-os emelkedést.

Az érvényben lévő adónemek jövedelem szerinti megoszlását illetően hadd idézzem egy kitűnő amerikai közgazdász megállapítását. Adó: egy uralmon lévő réteg igyekezetének állandóan változó terméke, hogy mások viseljék a terheket. És ha a nagy számok törvényszerűségét elfogadjuk, hamar kiderül a megállapítás igazsága. A statisztika szerint az összes adók 86%-át azok viselik, akik a nemzeti jövedelemből még 20%-ot sem élveznek. A hatalmas jövedelemmel rendelkező progresszív adózással “sújtott” gazdagok csupán az adóteher 14 százalékát viselik.

Hogyan lehetséges ez? Egyszerűen úgy, hogy a progresszív adó — a jövedelem nagyságával arányosan növekvő adókulcs — csupán papíron létezik. Valóságban a kibúvók és mentesítések olyan hatalmas skálája áll a nagy jövedelműek rendelkezésére, hogy nemcsupán a progresszivitást hatálytalanítja, de az egyenes adókötelezettségüket is minimumra csökkenti. Nézzünk meg néhány konkrét esetet.

A szövetségi, állami, vagy helyi szervek hosszúlejáratú kötvényei után járó kamat adómentes. Csupán a legfelső réteg képes arra, hogy hatalmas összegeket fektessen ilyen kötvényekbe. De érdemes ám, mert az a különös eset áll elő, hogy a kötvények kamataiból élő 100,000 dollár jövedelemmel rendelkező egyén egyáltalán nem fizet adót, de 6.000 dollárt kereső sofőrje évi 1,280 dollár adót fizet. Óriási lehetőségek nyílnak az adó elkerülésére a költségszámláknál. E tételbe minden belefér! A vacht-tartástól a luxus utazásig, minden üzleti költség. Kennedy elnöksége óta némi megszorításokat alkalmaznak, ugyanis tételes felsorolásra van szükség és némi kis indokolásra. De ez nem akadály! A nagy üzletemberek és vállalatok üzleti konvenciói, ahol folyik az étel. ital, sőt az előkelő vendégek részére csinos nők állnak rendelkezésre, a költségszámla terhére vannak elszámolva és mint ilyenek az adóalapból levonhatók. Az egyik amerikai iró, aki a legfelsőbb társaság életével foglalkozik, különös esetet mond el könyvében, amikor a felső osztályok társaságába tartozó, de igen jó üzleti érzékkel rendelkező csinos, fiatal hölgy megtudja, hogy egy- egy előkelő vendég szórakoztatási dija 500 dollar, maga is jelentkezik ilyen feladatra. Az előkelő szállodában, ahol a konvenció folyik, szobát nyittatnak részére, ahol az ifjú hölgy kényelembe helyezve magát, várja ismeretlen vendégét. Nemsokára kopogás hallatszik ajtaján és miután bemondja a “come in”-t, az ajtóban megjelenik a kedves férje.

New York város 34—59. utcájáig terjedő, költséges szórakozási övezetének vendégei csaknem valamennyien a közadók rovására rendezik a di- nom-dánomokat. A költségszámlán még a fizetés (Folytatás a 12-ik oldalon)

■ •.. v--- belföldön építésre és nemzeti sebeink gyógyítására használhattunk volna fel. . .

De mindennél tragikusabb az, hogy a hat hónap alatt újabb hatezer amerikai család borult gyászba, mert a washingtoni uraknak ugv tetszett, hogy — ne kerteljünk! — ostoba módon elodázgassák a béke felé vezető ut első lépését. Hatezer újabb amerikai anya csatlakozik a korábbi 24 ezerhez, aki ebben a csúf, bűnös háborúban elvesztette ft fiát... A történelem ezekért az oktalanul elfecsérelt fiatalokért a rövidesen lelépő elnököt fogja felelősnek deklarálni. Az ő lelkén szárad a korábban elhullott fiatalember legtöbbjének a vére is, de ennek a hatezernek a pusztulása különösképpen az ő rovására irható, mert ezeknek a halála kizárólag az ő érthetetlen és menthetetlen hathónapos tétovázásának köszönhető.. . Nem hiszem, hogy a hatezer anya közül csak egy is elmondana érte egy Miatyánkot. . .