Amerikai Magyar Szó, 1968. július-december (22. évfolyam, 27-49. szám)
1968-11-14 / 44. szám
Thursday, November 14, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 A tények, adatok mögött meghúzódó emberi tragédiák szenvedő hősei nem a gyarmati kizsákmányolás által megnyomorított sötét földrész lakói, akiket gyarmatosító rabszolgatartóik mesterségesen elzártak minden civilizációtól, hanem a földkerekség leggazdagabb és a háborús pusztítástól is megóvott országának, az Egyesült Államoknak a polgárai. Igen, az alanti sorok a hangulatos, kedves, nyújtott hangzókkal beszélő déli országrész, Dixie-Land főként fekete bőrű lakóinak szomorú kálváriáját tükrözik. Nem is olyan hangulatosak, mint Foster érzelgősen hömpölygő melódiái, de annál őszintébbek! És ha netán valaki azt gondolná, hogy az adatok valami “zavartkeltő” radikális, vagy istenments szocialista folyóiratból származnak, sietve meg kell nyugtatnom, hogy az összes adatok a Wall Street Journal egyik megjelent cikkének hü pontossággal visszaadott adatai és megállapításai. A szegénység elleni bizottság 6 hónapja nem ült össze és eszük ágában sincs bármit is tenni. A közöny, sőt ellenséges érzület természetesen nagy. A lakosság 43 százalékának évi jövedelme 1,000 dolláron alul volt. Az egyetlen megoldás, hogy a területen nagy tömeget kivánó gyáripart kellene létesíteni és a lakosságot ezekre a munkaterületekre átképezni. De ki fog Tunica megyében ipart létesiteni? Melyik tőkés vállalkozó hajlandó ilyen szamaritá- nusi cselekedetre? Természetesen egyik sem, hiszen a tőkés vállalkozás egyetlen mozgató ereje a profit és a magas profit lehetőség Tunica megyében igen távoli reménység. A szövetségi kormány költségvetése a közeljövőben nem igen nyújt lehetőséget nagyobb arányú beruházásra. így hát minden marad: a szegénység elleni harc és a szegénység, az átképző tanfolyamok és a fokozódó munkanélküliség. És most pedig vonjunk egy kis párhuzamot a tőkés és szocialista rendszer között. A szocialista tervezés a betervezett nemzeti jövedelmet arányosan osztja fel a társadalom tagjai között és gondoskodik arról, hogy a társadalom egyetlen tagja se éhezzen. Hol van a szocialista országokban ilyen “Tunica”, ahol a lakosság átlagjövedelme az országos átlagnak egy tizedét sem éri el? És hol van olyan terület akármelyik szocialista országban, ahol a lakosság nagyobbik fele nem dolgozik, mert a gép kivette kezéből a kenyeret? Tegyünk csak félre minden politikát és vizsgáljuk az egész szomorú ügyet humanitárius, vagy morális szemszögből. Mennyivel magasabb a szocialista rendszer erkölcse, amely munkát és emberi méltóságot biztosit a sokszor megalázó könyöradomány helyett és mennyivel közelebb áll a legnagyobb eszményekhez, mint a legvirágzóbb tőkés gazdaság, szemkápráztató csillogása mögött meghúzódó nyomorával és társadalmi igazságtalanságaival. A lap Mississippi egyik részének, Tunica County- nak a gépesítés által kenyértelenné vált lakosaival, elsősorban a szegény déli négerekkel foglalkozik. Már a fejeim alatt vastag betűkkel szedett sorok- ban leszögezi, hogy a szegény déli négerek sorsa a szegénység elleni harc ellenére is egyre rosszab- bodik. Tunica terület tipikusan jellemzi a Mississippi völgyet; gazdag föld, szegény lakókkal. A terület 13,528 néger lakosa számarányban messze túlszárnyalja a 3,911 fehér lakost, de az egész gazdasági irányítás és ellenőrzés a fehérek kezében van. Az említett terület lakói generációk óta gyapotszedéssel foglalkoztak. A hatalmas területeken a termény betakarítása nagy tömeget igényelt és ha a jövedelem vékony is volt, de az állandó foglalkoztatás mellett szűkösen eltengődtek. Igen ám, de jöttek a gépek, embert alig látni a gyapotültetvényeken és a dübörgő gépek kicsavarták a kis darab kenyeret is a gyapotvágók és gyapotszedők kezéből. Ráadásul a fehérek szinte személyi sértésnek tekintik a négerek öntudatra ébredését, az előirt minimális órabéreket és teljes gazdasági súlyúkkal elnyomják a többséget képező fekete lakosságot. A helyzet jellemzésére a lap megemlíti Willie Brown esetét. Az elmúlt esztendőben Brown családja 300 dollárt keresett és miután a jövőben még erre sem számíthatott, elhatározta, hogy a “szabad vállalkozás” elvei alapján önálló lesz. így hát mintegy 20 acre gyapotültetvényen feles gazdálkodást kezdett. Az eredmény elszomorító s tragikus! A sajátját képező termés eladási értéke 100 dollárral kevesebb, mint amennyivel tartozik a földtterü- let tulajdonosának, aki rendelkezésére bocsátotta a termeléshez szükséges tőkét. Miután a terményt be kell takarítani, még arra sem jut ideje, hogy valami más munka után nézzen. De a gondviselés mindig juttat valamit a szegény embernek!! így történt Brownéknál is. Két nagy lányának házasságon kívüli gyermeke született. És ami normális amerikai családnál katasztrófa, Brownék részére áldásnak bizonyult, mert a két csecsemő után járó egyenként 20 dolláros csekk a család jövedelmének alapját képezi. A szövetségi kormány átképzéssel és oktatással próbálja megoldani a kétségbeejtő helyzetet. Az eredmény egyenlő a nullával. A tekintélyes napilap kiküldött munkatársa beszélgetést folytatott két fiatal néger nővel. Az egyik női fodrászatot tanul, mert ilyen átképző tanfolyamot nyitottak Tunica területén, ott, ahol összesen nem akad egy kéz ujjain megszámlálható alany, aki ilyen luxusra igényt tartana. Mégis, miért tanulja ezt a szakmát? — kérdezte az újságíró. Egyszerűen azért, mert egy dollár órabért fizetnek a tanulás idejére és neki még életében nem volt olyan munkája, ahol ennyit keresett. A másik fiatal nő megtanulta az írás elemi szabályait. Tudja, hogy soha nem fogja hasznát venni, legfeljebb a segélyre jogosultság bejelentésénél ezentúl sajátmaga lesz képes aláimi a nevét. A területen élő fehérek szokás szerint nem nyilatkoznak túl nagy megértéssel feketebőrü polgártársaikról. Úgy látják, túl sok hűhót csinálnak az egész néger kérdésből. Nem éheznek ezek, mondják, sőt nézzék csak jól meg, mennyi kövér van köztük és dolgozni természetesen nem szeretnek. Az igazi gazdasági csoda Ha az U.S. egy külföldi kormányt vagy egy teljes kormányzati rendszert meg akar buktatni, egy országba be akar hatolni, vagy azt leigázni, az amerikai sajtó az illető kormányzatról, illetve az egész országról minden valódi vagy kitalált rosszat feltálal, elhallgatva azt is, hogy hasonló vagy súlyosabb bajok más országokban is vannak. Ilyen sajtója volt és van most az U.S.-ben és szövetségeseinél Csehszlovákiának, mintha ott — és csak ott — mindent rosszul csináltak volna 20 év óta; de ezt a propaganda-taktikát nem-kommunisták ellen is alkalmazzák. Például ez év májusában, amikor De Gaulle-t szerették volna megbuktatni, hogy azután a helyébe várt népfront-kormányt lökjék ki és visszavigyék Franciaországba a NATO-t, úgy írtak Franciaországról, mintha sehol annyi társadalmi igazságtalanság nem volna, mint ott. De a legtöbbet a Német Demokratikus Köztársaságot szidták és gyalázták, már csak azért is, hogy ezzel a Német Szövetséges Köztársaságnak kedvében járjanak és a nyugatnémet “gazdasági csodát” szembeállítsák a keletnémet “nyomorral.” Ez az összehasonlítás sokáig nem volt alaptalan. A Kelet mindig Németország szegényebbik része volt; a háborúban a legtöbbet szenvedett, újjáépítését nem támogatta az U.S., mint a Nyugatét. Munkaerejének — ha nem is erkölcsileg — a java a háború után Nyugatra távozott, majd odacsábították, hogy ezzel a szocialista államot tönkretegyék. De — mint az erősen antikommunista Flora Lewis, a konzervatív N. Y. Times könyvszemléjében John Dörnberg “The Other Germany” c. könyvének ismertetésében írja, 1961 óta (amikor a berlini falat felhúzták) a helyzet ott annyira megváltozott, hogy messze túlhaladja a korábban any- nyit ünnepelt “nyugatnémet gazdasági csodát.” Mert e hét év alatt a keleti németek oly intenziven dolgoztak, hogy 17 müliós országuk ma a világ nyolcadik ipari hatalma, ahol a “gazdasági fejlődés bámulatos.” Akár kommunisták, akár nem, büszkék teljesítményükre és kialakult saját nemzeti öntudatuk. Erről már én is Írtam itt — anélkül, hogy az ország politikai és társadalmi nehézségeit elhallgattam volna — de most azért is érdemes Dörnberg könyve kapcsán a témára visszatérni, mert amivel a nyugati sajtó és közgazdászi kar a korábbi csehszlovák rendszert vádolja — hogy túlzottan centralizált és bürokratikus volt, elnyomta az egyéni kezdeményezést, általában igazolván a szocialista gazdálkodás “megoldhatatlan” problémáit, azzal még hevesebben kárhoztatta Kelet-Németor- szágot, amelyet mind a mai napig a legmerevebben, legcentralizáltabban vezetett szocialista terv- gazdálkodás hazájának nevezett. Hát ha ez a rendszer — szerintük — Csehszlovákiát csődbe vitte (ami nem igaz, bár a hibák nem tagadhatok ott sem), hogyan érhette el Kelet-Németország ezen kárázatos eredményeket? Itt most nem elemezem a csehszlovák és a keletnémet gazdaságpolitikát és tervgazdaságot, még kevésbé hasonlítom őket ösz- sze; csak egy adalékkal többet nyújtok az olvasóknak annak érdekében, hogy ezután is kritikával és kétkedéssel olvassák az újságokat, hallgassák a televízió-kommentátorok és a politikusok beszédeit. Mert mindezeknek sohasem az igazság tisztázása, a való tények tárgyilagos közlése a céljuk. Kritikus KÉKSZEMÜ LEÁNYKA Henrietta Blueye a Seneca-indiánok törzséből a kevés indián közé tartozik, akiknek sikerült kikerülniük az indián-rezervációk sivár nyomorúságából: ő a Radcliffe College hallgatója és módjában volt Európába utazni, Magyarországra is elkerült. Itt egy Németországban élő olasz diák segítségével Ausztriába akart csempészni autójában egy keletnémetországi ifjút, híven ahhoz az utasításhoz, amit egy nyugatnémet embercsempész csoporttól kaptak. A magyar bíróság hat hónapi fogházra ítélte ezért. Az amerikai indiánok — kisszámú maradványa azoknak az indián nemzeteknek, akiknek földjét, hazáját a fehér telepesek elraboltak, és akiknek túlnyomó többségét kiirtották — sivár reierváeiók- ban, kezdetleges körülmények között tengetik életüket. Jövedelmük — ha szabad e szót használni — kis töredéke az átlagos amerikai jövedelemnek, életkoruk fele az átlagos életkornak. Egy tönkretett, kirabolt, túlnyomóan kipusztitott fajta tanúskodik itt puszta létével a fehér civilizáció embertelenségéről. Az a kevés fajtestvérük, aki e nyomorból kikerült, végtelen sok alkalmat találhat, testvérei életének felemelésére, jogai visszaszerzésére, kultúrája újraélesztésére. De miként annak annyi példája volt, vannak olyanok, akik az elnyomatás alól megmenekülve nem azokhoz tartanak, akikkel a közös balsorsban éltek, hanem azonosítják magukat elnyomóikkal, gyakran még túl akarnak tenni azokon hazafiaskodásban, sovinizmusban, lojalitásban. Talán a kis coed-nek les* most 2—3 hónapig ideje azon gondolkodni: ahelyett, hogy Európában, amit nem ismer, szolgálja a propaganda által neki sugalmazott célokat, itt, a maga hazájában dolgozzék az elnyomás és az igazságtalanság ellen. RMEGVÁLASZTOTTÁK AZ ELSŐ. NÉGER KÉPVISELŐNŐT NEW YORK, N. Y. — Brooklyn 12. képviselő kerületének szavazói Mrs. Shirley Chisholmot választották be a washingtoni kongresszusba. Mrs. Chisholm legyőzte ellenfelét, James Farmert, a CORE szervezet volt elnökét. Mrs. Chisholm az első néger nő a képviselőházban. Nyilatkozatában mondotta: “Remélem, hogy megválasztásom sok-sok néger nőt arra serkent, hogy politikai tisztségre pályázzon és ezzel elősegítse népünk helyzetének javulását.” Richmond, Va. — Charles Munch, a Bostoni Szimfonikus Zenekar volt karmestere, szivszé'ihii- désben 77 éves korában elhunyt. Somogyi Zoltán: a gépesítés hatása a déli államokban
