Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-18 / 3. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 18, 1968 A hosszú, ősz szakállu professzor a félig nyitott ajtón átszólt a labaratóriumba: — Kérem, jöjjenek egy kis beszélgetésre. A két asszisztens, X az alacsonyabb és Y a magasabbik. kopaszodó, szőke fölegyenesedetrt a lombik mellől. Az üvegedényben, gőzök között ott főtt, párolgott a homunculus, hasonló korú magzatokhoz illően térdére hajtott homlokkal, térdeit kocsánykarocskáival ölelve testéhez. Csak lábai végződtek — korai gyártási stádiumának megfelelően — halfarokszerü nyúlványban. — Gyerünk — szólt X, az alacsonyabbik, kelletlen képpel, s ennek megfelelő hanghordozással. S átmentek a professzor dolgozószobájába. — Hogy állnak a kísérlettel ? — tért azonnal a tárgyra a tanár. Még hellyel kínálni is elmulasztotta asszisztenseit. — Hát mondta X, a kísérletezők spiritus rec- tora, aki szerepének megfelelően beszédesebb volt társánál —, hát haladunk. Egyelőre még csak a hatodik hónapnál tartunk. Még három van hátra. — Csodálatos teremtmény lesz belőle — folytatta a másik. — Úgy. . . És szabad kérdeznem, mit értenek ezalatt ? *— Ha eléri a férfikort — válaszolta X —, maga szerkesztette rakéta-repülőgéppel eljut a Marsba, Feltalálja a rák gyógyítását. Úgy mellékesen, csodálatos irodalmi működést is kifejt majd. .. Még mielőtt tovább lelkesedett volna, Y félbeszakította : — Fél kézzel fölemel egy bivalyt.Szebb lesz, mint Dorian Gray. Aki nő meglátja, tüstént a nyakába ugrik...-— Vagyonát szétosztja a szegények között —• tette hozzá X. — Nem lesz ez egy kicsit sok? — mosolygott a tanár, csöppet* sem titkolva, hogy szavai gúnyt tartalmaznak. X megütközve kapta fel a fejét: “Hogyhogy sok?” A másik csak a szája szélét rágta, kényelmetlenül feszengve. — Nem lehetne — mondjuk — a bivaly erőt elhagyni ? — csipkelődött tovább a professzor. — Miért ? — kérdezte, ezúttal Y. — Egy kékhetes borjú nem volna elég? És a Marsba repülés helyett nem volna elég, ha megtanulna tiszteségesen, karambolmentesen gépkocsit vezetni? A rák gyógyítását mindenestül elhagyhatjuk. Dorian Grayvel sem szükséges vetekednie. Elég lesz a jóból, ha a leendő felesége ugrik a nyakába. Az is teljesen kielégítő, ha tisz- teséges borravalót ad a pincérnek. Minek a pénzét* szétosztogatni a szegények között? — Nem értjük, tulajdonképpen mit akar tőlünk a professzor ur — kezdett kitörni X-ből az elkeseredés. — Miért dolgozunk ? Hogy senki-embereket hozzunk a világra? — Nono — intette le a professzor. — Inkább átlagembert, mint boldogtalant! • —Boldogtalan??? — ezt a szót Y mondta inkább értetlen, kétségbeesett képpel. Társa elvörösödve készült- szóra nyitni száját, de a tanár fölemelt kézzel leintette: — Régi tanítványaim maguk — mondta nyugodtan. — Ismerhetnének, tudhatnák, hogy csak jót akartam maguknak. Most sem akarok rosszat. Elismerem kísérleteik zsenialitását, azt, hogy már félig-meddig világra bocsátották a mesterséges embert, kísérleteik céljára átengedtem laboratóriumomat, rendelkezésükre adtam minden anyagi eszközt, ami csak módomban volt, most is a legjobb szándék vezérel. . . Elhallgatott. Tekintetét mereven az ablakon át látszó téli kert csupasz fáira függesztve. A másik kettő némán várakozott*. — Na igen — folytatta aztán a tanár. — Na igen. Tudom, hogy nem műveletlen emberek maguk: ismerik az emberiség zsenijeinek történetét. Tudják, mennyi meg nem értéssel néztek szembe Pasteur Mecsnyikov, a varrógép feltalálója; az impresszionista festők, s hogy a magyarokról se feledkezzem meg, Ady, Katona József meg a többiek. Akármeddig folytathatnám a felsorolást. Boldogok voltak a munkájukban — szakította félbe X, az alacsonyabbik asszisztens. — Meg akadtak köztük sikeres, harmonikus életűek is.., — Kis igényecskék kielégítése; nem törni és nem is emelkedni magasra — válaszolta a tanár — nagyobb boldogság. Nagyobb dolog a nyársTmimm Irta: ROMÁN GYÖRGY: polgáriasság langyos vizeiben ringatózni, mint élethossziglan küzdeni önmagunkkal meg a vadul támadó idegenekkel. Az emberiséggel, a meg nem értéssel. Mit ér például a zseniális irói munkásság?! Az ilyen alkotó újat hoz; nincs őt kihez hasonlítani, nem lehet beskatulyázni, az emberek pedig lusták és korlátoltak ahhoz, hogy külön skatulyát* eszeljenek ki számára, az ő mértékére szabottat. A feltaláló meg, aki a tudományt a régitől eltérő, uj alapokra helyezi, eleinte szembe találja magát a már elfogadott, a már megértett régiekkel. Ha végül zöld ágra vergődik is, szervezetéből, idegzetéből semmi el nem tüntetheti a rossz évek koptató hatását. Ilyen embert akarnak produkálni maguk? Küzdelmes életűt, marakodót, végeredményként boldogtalanságban, meg nem értésben eltöltött életüt ?. .. — Nyárspolgárt« semmi esetre sem — felelt összeszoritott szájjal az alacsonyabbik assziszAz újságíró noteszából Van, aki arra törekszik, hogy beosztottjainak szárnyakat adjon, s van, akit az érdekel, kinek van szárnya, amit* le lehet nyirbálni. • Az ember néha zavarba jön, kit nevezhet keresztnevén és mit nevezhet nevén. Azt hitte, hogy megtalálta a helyzet kulcsát. Aztán kiderült, hogy álkulcs. • Az illető azt hiszi, hogy környezetét madártávlatból látja, pedig csak egy szemétdombon levő kakas helyzetében van — Írja egy lengyel bölcs. * Óvakodjunk a felforgatóktól. És a kiforgatóktól. a Egyesek sohasem gondolkodnak, mert ez nagyon fárasztja őket. Ha viszont gondolkodnak, akkor pedig semmire sem gondolnak. • Néha már olyan jól csinálja a dolgát, mintha értáne hozzá. Erőtlenül semmit se dobálj, mert másokra eshet, mielőtt célba er. A piszkos munkát mindig vele végeztetik el, mert rajta nem látni az uj sárréteget. • Ne vállald — figyelmeztet egy angol lap —, ha kapitánynak akarnak kinevezni egy süllyedő hajóra. Érdekes. . . Néha az igazsággal is lehet érvelni. • Mit* ér az, ha győztél, amikor a bíráknak, akik döntenek, semmi esélyük sincs a győzelemre? Személyi állapota? — Szalmaözvegy. • Érdekes, hogy bizonyos korban a férfiak mosolyogva nézegetik a régi családi képeket, s csak akkor komorodnak el, ha a tükörbe néznek. • Ha a női divat igy halad tovább, az az érzésem, a jövőben nem lesz szükség szoknyáí'a. • Ne tiltakozz az ellen, hogy mások hibái miatt szenvedsz, hátha kisebbek a tieidnél. • Gyakran csak addig látják jónak az embert, amíg rá nem jönnek, hogy nem ostoba. • Egyes férjek üdülésük alatt tényleg azt teszik, amit feleségük feltételez róluk. • Tüskésdisznó ne számítson arra, hogy simogatni fogják. tens. — Most produkáljunk spiszbürgert ? Most, amikor a filisztereknek bealkonyult ?. . . Hol vannak már azok, akiknek egyéb gondjuk is alig volt, mint hogy a nagyapjuk meg az öreganyjuk ágy fölé akasztott arcképét* féltsék. — Igen. — A magas kopaszodó, szőke csak any- nvit vágott rá e szavakra. — Egyszóval, maguk azt hiszik, hogy az akadékoskodó, félős filiszterek végleg, visszavonhatatlanul, mindörökre elenyésztek? Hogy az emberek, legalábbis az embereknek az a része, amelyik foglalkozása szerint az újat hozó alkotókat felfedezni hivatott, manapság tárt karokkal öleli magához az újat, az újat hozó alkotót? — kérdezte a professzor ezúttal inkább bosszúsan, mintsem gúnyolódva. Majd feleletnek véve a hallgatást, igy folytatta. — Elvárnám minden gondolkozó embertől, hogy a generációk közöt*ti különbséget észrevegyék és megfontolják. Hogy a mai és az eljövendő nemzedék közötti differenciára éppen úgy gondoljanak, mint a múlt és a régmúlt közöttire. Különös tekintettel a nyárspolgárok működésére, akik a zászlóhordozói a gyávaságnak, a fejlődéstől való félelemnek. Arra, hogy neofiliszterek is vannak a világon! — Mit akar hát végeredményben, tanár ur? —• kérdezte X elkedvetlenedve. — Azt, hogy munkájuk ne menjen kárba —• hangzott a tanár nyugodt válasza —, azt, hogy tökéleteset alkossanak. — És — tette hozzá szigorúbban — ezt a kívánságomat tekintsék meg- másithatátlannak. Boldog, ha úgy tetszik, lelki szegénységben boldog lény megszületését követelem. Csak ezzel a feltétellel állok tovább is rendelkezésükre. A két asszisztens összenézett, majd a magas, kopaszodó alkudni próbált: — A testi ereje megmaradhatna talán. A bivalyt emelgetö ereje. — Nem! A nyárspolgárok legalja megirigyelné és összefognának ellene. Tizen rálesnének a sötétben és agyonvernék. — De talán egy nagy müvet megírhatna. — Ezt * *' r* ■ a másik asszisztens mondta. A tanár elmosolyodott: — Ne alkudjanak, kérem. Boldogtalan nagy em bér, küszködő, meg nem értett úgyis születik időn- kint. Az én hozzájárulásommal csak boldog átlagember jöhet létre. A maguk dicsősége, hogy létrehozzák a homunculust, higgyék el, igy is, úgy.is megmarad. Ilyenformán, pár hónap elmúltával megszületett a mesterséges ember. Élete nem tartozik az érdekesebbek közé, úgyszintén foglalkozása sem, ezért megírását inkább mellőzöm. Se nem magas, se nem alacsony, se sovány, se kövér, se szőke, .se barna, se szép, se csúnya, se nem okos, se nem i ostoba férfi lett belőle. Ellátva némi gyomorsav- tultengéssel, abban a meggondolásban, hogy a makkegészséges embert bármikor megtámadhatja valamiféle nyavalya, mig a gyomorsav elkíséri gazdáját egy életen át. s magára vonja és kielégíti annak a magasabb lénynek a figyelmét, amely lénynek a dolga az embereket megfelelő betegségekkel ellátni. Hogy se nem jó, se nem rossz a homunculus, azt egy néhány nappal ezelőtti tapasztálatomból tudom. Látásból már régen ismertem, tudom, kicsodamicsoda. Néhány nappal e sorok megírása előtt a vendéglőben egy asztalhoz kerültünk. A homunculus marhapörköltet rendelt nokedlivel. Beleszagolt, majd némi orrfintorgatások után odahívta a pincért*. — A pofájuk istenit — mondta a kis nyeszlett, szomorú, csapzott figurának —, mit tettek maguk ebbe a pörköltbe ? Hisz ennek mosogatórongyszaga van!. .. Ebből tudtam meg, hogy a homunculus aligha jó ember. Később azonban öt forint borravalót adot*t a pincérnek. Ebből arról értesültem, hogy nem is rossz. Hogy minden valósziníiség szerint sem túlságosan boldog, sem túlságosan boldogtalan időszakai nincsenek, az valószínűnek látszik. S hogy melyik ér többet, az ilyen ember-e, vagy az, amelyik a boldogtalanságot is, a boldogságot is közelről ismeri, az más kérdés. Azt a professzor úrral kéne megtárgyalni, őt viszont nincs szerencsém ismerni.
