Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-06-13 / 24. szám
Thursday, June 13, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Idestova emberöltőnyi ideje, 'hogy először arattam életemben — kaszásként. Hajdú Imre bátyámhoz szegődtem, aki udvarlábasunk volt s negyvenötben földszomszédunk is lett. — Gyenge még a gyerek — figyelmeztette nagyapám az öreg Hajdút—, felváltva kaszáljanak. — Nem lesz itt semmi baj — bólogatott Imre bácsi. — Megerősödve jön haza! Gyalog indultunk egy délután Ladányból a bu- csai határba, tizenhat kilométerre. Világéletében szerencsétlen volt az öreg Hajdú, kibabráltak vele a földosztásnál is: a legmesszibb és legrosszabb földekre tették. Későn érkezett, mikor a magasságot osztották — sihederkoi*omra fölé nőttem fél fejjel, amibe azért bele kell számitanom, hogy akkortájt már hajlottó lett az öreg. Csupa görbület volt mindenfelé: a háta, a két karja meg a két lába is. Restelkedve lépkedtem mellette; szégyelltem a társaságát. Tulajdonképpen nem is voltunk rászorulva, hogy elszegődjék — Imre bácsi könyörgött ki a családomtól, mivelhogy neki semmi segítsége nincs, mi pedig akkora már pakkba tettük az aratást. Egy rossz kecskét is ráncigáltunk magunkkal *— az volt az öreg tehene. Ezt külön szégyelltem, s nem is voltam hajlandó megfogni a madzagját, csak amikor jól kiértünk a határba s magunkra maradtunk. Ha én csupa bosszúság voltam, az öreg csupa öröm. Estére érkeztünk ki, egy szomszédos kunyhó eresze alatt háltunk, s kora hajnalban már felrázott? az öreg. — Még nem is pitymallik — dörzsöltem a szememet mérgesen. Úgy emlékeztem, hogy csak az imént aludtunk el. — Hajnalon jó az ilyet kezdeni! — rikkantotta Imre bácsi. Fürgén indult a karjára akasztott kaszával, hogy az este kinézett helyen beálljon a búzába. — Ez lesz itt jó kötélnek való ,látod-e! Nem volt nagy szakértelmem, de azt már előző este felfedeztem, hogy rettenetes búzája van Imre bácsinak. Abban ugyan nehezen lel jó kötélnek valót. Mindenfelé gyomnövény virított a táblában, de légióként aggasztott az acattenger. Sok nyáron szedtem már markot s keserves emlékeim voltak az acat láthatatlan, ám annál fájdalmasabban égető tüskéiről. — Nagyon rövid ennek a szára — fitymáltam a csenevész gabonát, miután kiemeltem néhány öllel a rendből. — Kicsi kévékéi? kötünk majd — bólintott nyugodt derűvel az öreg. — Jó kenyér lesz azért ebből! Amikor megkötöttük az aznapra való kötelet, az öreg megint a rend végébe állt. Szerettem volna most már én kaszálni, de Imre bácsi nem engedte. Félóra múlva ismét próbálkoztam. — Nehéz az már magának... — Hajaj! — kiáltotta vidáman. — Ne félts te csak engem. Megyen ez még... Megyen ez még!... Beledőlt a rendbe, boldogan birkózott a búzával. — Nem kéne még enni? — kérdeztem egy idő után. Megtörölte homlokát, a napra nézett és bólintott. — Lehet. Megfejte a kecskék, de én nem tudtam inni a tejéből. Fél tenyérnyi szalonnát nyomott a kezembe, azt vágtam ketté s hagymát tisztítottam hozzá. Mindezt nagyon megnézte, s nem is álltó meg szó nélkül. — Felnőtt módra már tudsz porciót vágni.., Vág-e úgy a kaszád is ?-------ÚJBÓL KAPHATÓ!-------ORSZÁGH LÁSZLÓ Angol-magyar és magyar-angol ZSEBSZÓTÁR két kötetben Ára kötetenként $2.50 és 25 cent posta- és csomagolási költség Megrendelhető a Magyar Szó Kiadóhivatalában, 130 E. 16th Street, New York, N. Y. 10003 AZ ELSŐ ARATÁS — Meglátja délután — feleltem és fordítottam egyet számban a falaton. “Csak nem sajnálja ez a vénember az ennivalót?” — Maga csak tejet iszik ? — Ilyen korán nemigen tudok még enni. .. Gondosan a kunyhó hűvösébe helyezett mindent s még le sem nyeltem az utolsó falatot, már sietett újra a rendbe. Most se adta ide a kaszát, ö vágta délig. Jelzett a hasam, én meg jeleztem Imre bácsinak. — Hiszen még csak most fröstököltünk — csóválta a fejét és tétován álldogált a leeresztett kasza végénél. — Eltöltjük itt evéssel a drága időt... Észrevette, hogy sötétedik a képem, ezért hangot váltott: — Na, akkor. . . Látod azt a tanyát ott? A jegenyével. Na, oda menj az egyik kannával vizért. Mikorra visszajöttem, felséges illatú lebbencs Totyogott a vaslábon. Az öreg csak a széléből vett pár kanállal — magam ettem meg mindent. — Nem szereti a lebbencset? — kérdeztem két falás között. — Megfekszi az ember gyomrát ebben a melegben — dünnyögte és félrevonult a kaszát kalapálni. Én ledőltem kicsit a hűvösbe, de alig szunnyadtam el, már szólongatott. Délután én vágtam uzsonnaidőig. Akkorra reszketett? az inam, szúrt az oldalam és elapadt a nyálam. — Megéheztem! — jelentettem ki határozottan. — Hiszen még csak ozsonnyaidő van — csodálkozott rám az öreg. — Éppen azért. Maga tán nem szokott aratáskor uzsonnázni?-— Aztán. .. mit ennél ? — Tudja fene. Ami van. Viziciberét csinált, amit én nagyon szerettem otthon, de ezt Ízetlennek találtam. — Vágod-e tovább? — kérdezte, amikor megettük. — Ahogy akarja. . , ő állt a rendbe, s szedtem utóna a markot. Ez sem volt sokkal könnyebb, mint a kaszálás, mert az elképesztő dús tenyészetü folyófü meg mogyo- rófü, nemcsak a kaszát fojtotta meg, hanem úgy ■összefonta a búzát, hogy leszakadt a derekam, mire egy-egy kévényit kitéptem a rendből. Lassabban haladttink ezért, mint délelőtt, az öreg mégis elégedettnek látszott. Este a reggelről maradt szalonnát vágtuk két felé, s megsütöttük nyárson. Az öreg csak meg- csepegtette a kenyerét, a szalonnát? nekem adta. Nem akar bezabálni éccakára — azt mondta. Másnap reggel puliszkát ettünk kecsketejjel. Nem Ízlett, de éhes voltam. Délben megint lebbencset főzött, ám szalonna helyett; csak szalonnabőrrel zsírozott alá. Uzsonnára ciberét csinált, de “tévedésből” kicsi ecetet hozott s az elfogyott tegnap. Kerített? egy félmarék füfélét, amire azt mondta: tisztára olyan a nedve, mintha ecetet innánk. Nem engedtem, hogy a ciberébe tegye, igy aztán csak cukros vizbe áztattuk a kenyeret. — Na, majd a vacsora ! — bökte égnek mutatóujját vigasztalón az öreg, s maga is felnézett, mintha ott lebegne a vacsora. Én is felpillantottam, s arra gondoltam: jól állunk, ha onnan várjuk a kosztot. — Meglátod, hogy olyat még nem ettél — hunyorgott titokzatosan. Szürkületig mindig csak a vacsorára gondoltam. Azt már kitapasztaltam, hogy a kunyhó végébe rakott motyókból nem támadhat meglepetés. Elfogyott a szalonna, nincsen zsir. Kecsketej van, meg puliszka. Levágjuk talán a kecskét? Vagy varázslatot tesz az öreg? Már-már nagyon utáltam Imre bácsit, de ez a lehetóség megragadott. Hátha tud valami olyat, hogy csiribi-csiribá és előáll valami fölséges vacsora ? .. . — Nahát akkor! — kiáltotta sötétedéskor és vonultunk a kunyhóhoz. — Most eszünk aztán finomat! — összedörzsölte a tenyerét, de azonkivül semmihez nem kezdett a motyók között. — Gyere csak utánam... A közeli pocsolyás vizű kanálishoz mentünk, s felgyürtük a nadrágunk szárát. — Most már alszanak a halak, kézzel is meg lehet fogni — magyarázta lelkesülten, s tapicskolni kezdett a pocsolyában. — Elébb meghajtjuk őket. .. Micsoda nagy halak szoktak itt lenni! Jó óra hosszáig csupogtunk a sárban, de csak három kis törpeharcsát markoltunk. Már éhes se voltam, csak a keserű nyálamal? nyeltem. Mi sem voltunk gazdagok, de bőgni tudtam volna, mikor arra gondoltam, hogy aratáskor nálunk kakast vágunk, bélest sütünk... — Vannak népek — magyarázott az öreg -—, ahol megeszik a békát meg a gyikot is. .. Olyan csúnyán néztem rá, hogy nem célozgatott tovább. Megsütöttük a három kis halat és jó sok kenyérrel letömtem. Az öreg csak egyiknek a farkát rágcsálta, aztán pipára gyújtott. — Sok madár lehet errefelé — bámult a füstje után. — Meg temérdek tojás. . . Eleink is ezt ették. Még az én gyermekkoromban is. . . Másnap sós-paprikás kenyeret? reggeliztünk, ebédre puliszka volt — kecsketejjel. Délután meglassult a mozgásunk, aztán le is álltunk, mini? a gőzkazán, ha elfogy a fűtőanyag. Minduntalan elakadt az öreg kaszája, s alig-alig szédelegtem én is. — Meleg van — szusszantott egyet az öreg 8 egy kévére ereszkedett. — Hozhatnál egy kis vizet?. .. De frisset. Amonnan, a nagy tanyáról. Mire visszaérkeztem a kannával, meghalt. Át- bukott a kévén, s olyan pózba kucorodott, mint csecsemő az anyja hasában. Olyan kicsike is lett. Visszaadta magát a titokzatos, láthatatlan anyának. Jó kaszás volt?, de a másik erősebbnek bizonyult. Akkor aratott először a magáéban, meg utoljára is. í Csák Gyula H—U—M—O—R FENYEGETŐ LEVELEK Egy mérges ember állított be a postamesterbe« és méltatlankodva panaszkodott: “Állandón fenyegető leveleket kapok. Ezt már nem lehet kibírni. Kérem , tegyen valamit.” A postamester megértőén nyugtatta meg az illetőt: “Ne féljen, majd mi segítünk. Hiszen ez a szövetségi törvénybe ütközik. Sejti, hogy ki küldheti önnek ezeket a leveleket ?” “Nemcsak sejtem, hanem tudom”, mondotta a mérges ember. “Az a gyalázatos adóhivatal küldözgeti.” j BALSZERENCSE * ’ Egyik diák: “De szomorú vagy! Mi bajod van?** Másik diák: “írtam haza, hogy küldjenek pénzé egy tanulólámpára.” Egyik diák: “Na és?” Másik diák: “Küldtek egy lámpát.” RÖVID BöLCSESÉGEK T Szegény ország is lehet tapasztalatokban gazázg. Egyre több olyan ifjúval találkozom, aki kör- szakállt visel. Most ez a divat. Némely ember élő* sen kikel ellene, de szerintem a saját szakállára bárki megnövesztheti a saját szakállát. Dr. N. olyan feltűnően okos, hogy az emberek! megfordulnak utána az utcán. Csoda. Cseng odahaza telefon. Megszólal valakia drót túlsó végén: — Halló, itt; egy ismeretlen férfihang beszél! A férfi a nő múltjára kiváncsi, a nő pedig a férfi jövőjére! Kilencesztendős koromban udvaroltam egy szép kislánynak, de, sajnos, hamarosan kiderült, hogy csak a zsebpénzemért szeret. .. Az élet a legjobb sminkmester. A rossz és a jó tulajdonságok a legtöbb emberben kiegyenlítik egymást. Ipszilon például roppant buta, de legalább betegesen gyanakvó.
