Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-09 / 19. szám
Thursday, May 9, 1968. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Ne tápláljunk túlzott békereményeket! Mire e sorok napvilágot látnak, a vietnami öldöklő háború felszámolása felé az első — meglehetősen tétova — lépés hihetőleg megtörtént: Párizsban az amerikai és északvietnami megbizottak leültek a kerekasztal mellé, hogy a kibontakozás útját legalább nagyjából feltérképezzék. Ahhoz, hogy ez az ut egyáltalán járható legyen, afelől kell a diplomatáknak elsősorban megállapodásra jutni, hogy — miként azt Hanoi többizben nyomatékosan kihangsúlyozta — az amerikai légierő beszünteti Észak-Vietnam bombázását. Hanoi nem rejtette véka alá ezt a követelését, tehát elnökünk és tanácsadói tisztában vannak azzal, hogy a tárgyalások sikeres folytatására és eredményes befejezésére csak abban az esetben lehet kilátás, ha Észak- Vietnamnak ezt az elsőszámú kívánságát honoráljuk. Hanoi nem hajlandó “béke”-tárgyalásokat folytatni, miközben nap-nap után tizezer-tonna- számra hullanak a bombák országa területére és népére... A most meginduló “beszélgetések” témája nem is lehet más, mint annak a meghatározása, hogy Washington mimódon tesz eleget ennek a világszerte köztudott előfeltételnek. Ha Washington vonakodik ebbe belemenni, akkor csak magára vethet, ha a párizsi dialógushoz fűzött remények szétpukkannak, mint megannyi szappanbuborék ... Mivel a leghosszabb és leggyötrelmesebb ut is az első lépéssel kezdődik — és ez a nélkülözhetetlen első lépés a párizsi találkozás alakjában végre megszületett — ünneprontó kishitűség lenne, ha most afelett spekulálnánk, hogy mi minden áll a végleges és igazságos kibontakozás útjában — és én nem szeretnék a hitetlen Tamások szerepére vállalkozni... De a kishitűségnél sokkal nagyobb és veszélyesebb hibának tartom azt, amikor az első erőtlen kezdeményezés homokos alapjára egy hatalmas fellegvárat épitünk, amiről hamarosan kiderül, hogy nem egyéb, mint délibáb. Ezt a felismerést olyan tragikus csalódásérzet követné, amelyből az emberiség évekig képtelen volna kigyógyulni és félő, hogy a csalódás okozta dühös elkeseredés és sértett büszkeség az eddigieket is messze felülmúló megtorló lépések forrása lehetne. Akármilyen mély vágyódással és reménységgel áhitjuk is a békét, ne tévesszük szem elől, hogy itt is egy gordiusi csomó megoldhatatlanságával állunk szemben — azzal az óriási különbséggel, hogy a mi elnökünk nem hajlandó nagysándori egyszerűséggel átmetszeni a legendabeli csomót, mert ez a végtelenül szimpla és logikus eljárás megkövetelné a következő meakulpázó beismerést az Egyesült Államok részéről: 1. Mi voltunk azok, akik a genfi egyezményt ru- tul felrúgtuk, holott annak tiszteletbentartására ünnepélyes fogadalmat tettünk; 2. Mi voltunk azok. akik életre hivtunk egy talmi “országot” és az élére állítottunk egy magunk- választotta zsarnokkormányt — a genfi egyezmény cinikus semmibevevésével: 3. Mi voltunk azok. akik betolakodtunk a ma- gunkteremtette “ország” és “nemzet”' életének minden fázisába, megakadályozván, hogy egész Vietnam népe — a genfi egyezményhez híven — választás utján döntse el, milyen kormányforma és milyen társadalmi rendszer keretében kíván élni; 4. Mi voltunk azok, akik—mikor a becsaoott déli lakosság egy tekintélyes része a bitorló Diem-kor- mány ellen szabadságharcot indított (csakúgy, mint a mi népünk az angol korona ellen 1776-ban!) — eleinte “csak” pénzzel, hadifelszereléssel és né- hányszáz “tanácsadó” katonával Diem megmentésére siettünk, hogy aztán a legkörmönfontabb ürügyek alapján, néhány rövid éven belül benépesítsük ezt az “országot“ több mint 500.000 amerikai és körülbelül 100,000 más szövetséges katonával — a 700,000 főnyi belföldi hadseregről nem is beszélve; 5. Mi voltunk azok, akik a Tonkin-öböli “tengeri ütközet” kitalált daikameséie alapján a világtörténelemben példa nélkül álló hatalmas bombazuha- tagot indítottunk meg Vietnam északi felére, melyEgészségesen távozott A régi Magyarországon a cselédeket úgy védték a gonosz nagyságák bosszúja ellen, hogy a cselédkönyvbe nem volt szabad rosszat Írni; aki tehát nem volt megelégedve házi rabszolgájával, csak ennyit irt a könyvbe távozáskor: egészségesen távozott. így távozott most Arthur J. Goldberg az Egyesült Nemzetektől, ahol az U.S.-t képviselte: az elnök egy szóval sem méltatta működését, csak annyit mondott, hogy sajnálja lemondását. Gold- berget is megőrölte ez az állás, miként sokkal nagyobb elődjét, Adlai E. Stevensont, akinek egészsége is ráment az állásra; ez okozta korai halálát. Goldberg érzelmeit csak sejteni lehet, Stevenson- ról barátai elmondották, mennyire lehangolta az a megalázó funkciója, hogy a világ közvéleménye előtt védenie kellett olyan politikát, amelyről tudta, hogy rossz és — enyhén szólva — torzítania kellett a valóságot, mellébeszélni a dolgoknak, hamis pátosszal a másik oldalt szidni és a lényegest elhallgatni. Barátai rég unszolták, mondjon le — szerintük nem is kellett volna elfogadnia ezt az állást, amikor nem ő, hanem Rusk lett a külügyminiszter — de Stevenson is az uralkodó körhöz tartozó nagypolgár volt, arisztokrata osztálytudata nem engedte, hogy kiálljon egy bűnös politika ellen, amelynek bukása az Államok társadalmi struktúráját veszélyeztette volna. De müveit, kulturált ember létére nem bírta el, hogy szerte a világon hazudozással vádolják őt, amikor elnöke megindította az őrült kalandot Kuba ellen; a szive felmondl UJ FÜGGETLEN POLITIKAI PÁRT \ 8 tartja gyűléseit New Yorkban és környékén, 8 j* mely a meglevő politikai pártokon kívül hala- 8 8 dó szellemű programmal állít jelölteket. A * 8 béke és a néger nép polgárjoga áll az uj párt 8 8 programjának központjában. 8 Bővebb felvilágosítást nyerhet, ha elmegy a 8 | FREEDOM AND PEACE PARTY \ * 8-ik kongresszusi kerületének gyűlésére — 8 * Queensben: Május 10-én, pénteken, este 8 8 j órakor a POMONOK COMMUNITY CENTER- 8 Í ben, 67-09 Kissena Blvd., a Queens College-al 8 szemben. 8 Szónokok: Blyden Jackson, a Freedom and 8 Peace Party állami társelnöke, John Gallo, a 8 pártvezetőség tagja. — Nincs belépődij. Á Manhattan-ban és más kerületekben terve- zett gyűlésekről is tájékoztatni fogjuk olvasó- 8 inkát. 3 hez képest a második világháború tartama alatt végrehajtott bombázások ártatlan kavicsdobálás- nak tűnnek. . . És ezek a lelketlen bombázások — az eddigieknél is erősebben koncentrálva — ma is szüntelenül folynak. . . 6. Mi voltunk azok, akik — mikor azt hittük (tévesen!), hogy nekünk kedvez a hadiszerencse és a végleges győzelem már csak rövid idő kérdése — nagyfölényesen visszautasítottunk vagy ignoráltunk számtalan olyan kezdeményezést, amely a béke helyreállításának az útját egyengette volna. Ez csak egy részleges bünlajstrom. De elképzelhető-e, hogy a fehérházi “békeapostol” hajlandó volna nyíltan vagy burkoltan, egyenesen vagy kö- (örfalazva, sajátmagát és elődjeit vétkeseknek deklarálni a fenti bűncselekmények elkövetésében?? A nagysándori egyszerűség —- a csomó átmetszése — ugyanis pont ezt a felelősségvállalást követeli meg Washingtontól! Mert nyilvánvaló, hogy Délke- let-Ázsiában általában és Vietnamban kiváltképpen a béke megszületése addig teljességgel lehetetlen, mig vissza nem térünk — minden Dulles-féle hátsógondolat és Rusk-féle mentális rezerváció nélkül! — az 1954-es genfi egyezményhez és érvényt nem szerzünk az abban foglalt, napnál is világosabb tételeknek. Ebben az irányban pedig az első lépés az volna, hogy mindenféle idegen náció fegyveres egységei sürgősen takarodjanak ki egész Vietnam területéről. Mivel pedig az amerikai haderők a legeslegidegenebbek azon a tájon, elsősorta a szolgálatot, Londonban összeesett az utcán és meghalt. Goldberg, a bérharcokban ügyesen közvetítő fiskális bukása kevésbé drámai; nem voltak cso- dálói, mint Stevensonnak, ő nem érdekli a közvéleményt, amely már amúgy is régen megszokta, hogy benn és kinn szüntelenül és nyíltan megtévesztéssel, sőt szószerint hazudozással vádolják a birodalom legfőbb vezetőit és amely igy már csak kézlegyintéssel reagált Goldbergnek minden ravaszsága mellett dadogó érveire, amikkel a Pueblo kémhajó elkobzásakor próbálta elhomályosítani a valóságot. A közvéleménynek igaza volt, ezt a politikát máskép nem lehet szolgálni, akinek pedig az ízlése nem bírja, mondjon le; hogy Goldberg lemondott-e vagy lemondatták, nem tudom. Csak az tűnt ki lemondásakor, hogy ez a szolgálat természetesen őt is megfertőzte és igy ő sem használta fel (amikép McNamara sem) legalább a lemondásának a pillanatát, hogy valami igazat és őszintét mondjon. Nem, azt a képtelenséget mondotta, hogy a magánéletben jobban tudja majd szolgálni a béke ügyét és zárószavaiban dicsőítette Johnson elnök békés hajlamának azt a bizonyítékát, hogy csökkentette a bombázást — amikor az Észak- és Dél-Vietnamban minden eddigit felülmúló hevességgel folyik. Méltónak mutatkozott elnökéhez és miniszteréhez. Szégyenkező polgár “A dollárba vetett bizalmat az ássa alá, hogy az Egyesült Államok egy megnyerhetetlen háborút visel, melynek évről évre megkétszereződnek a költségei. Mint Dean Rusk szenátusbeli tanúvallomása bizonyítja, a kormánynak nincs semmi uj elképzelése arról, hogyan érje el akár a győzelmet, akár a békét. S ami még inkább rontja a helyzetet: az ország gyorsan halad az amerikai választások előtti szokásszerü politikai paralizis felé. Amerika vietnami háborús erőfeszítése és valutájának jövője szorosan összefügg. Lehet, hogy Párizs megért egy misét, de vajon megéri-e Saigon a dollárt?” (Paul Johnson, a New Statesman szerkesztője) • "Az Egyesült Államok egy hatomháboru pereméhez, vagy talán éppen egy atomháborúba vezeti a világot? Tartani kell tőle. Visszaél-e a gazdasági és technikai erejével? Vitathatatlanul. Lejáratja-e a nyugati ideológiát Vietnamban, Görögországban, Guatemalában, Dominicában? Nyilvánvalóan. Meg tudja-e oldani saját benső problémáit, köztük a társadalmilag hátrányos helyzetben levő négerekét? Nyilvánvalóan nem." (Rudolf Augstein a Spiegelben) ban nekünk kellene visszavonni minden hadiegységünket. Tekintve, hogy a genfi konferencia csak eyy egységes Vietnamot ismert el, magától értetődik, hogy az északvietnamiak nem idegenek, hanem bennszülöttek, tehát ez a rendelkezés rájuk nem alkalmazható. Miután pedig ez a kivonulás megtörtént, a vietnami probléma megoldása a leg- kompetensebb tényezőnek: A VIETNAMI NÉPNEK A FELADATA LENNE! Mivel nem hiszem, hogy Washington nagysándori egyszerűséggel közelítené meg ezt a sokrétű vietnami problémát, el lehetünk készülve, hogy a mi kiküldötteink — őszinte békevágyunk mellveregető hangoztatása mellette— a legkülönfélébb akadályokkal, a legfurfangosöbb ürügyekkel és kifogásokkal fogják eltorlaszolni a békekeresés útját. Amig Johnson az elnök és Rusk a főfő külügyi szakértő, a komoly béketörekvéseknek vajmi cse- nevész esélye van a sikerre. A hanoi-i kormány ettől a garnitúrától nem várhat megértést, belátást és igazságot. Hogy az utódok különbek lesznek-e, az a jövő titka. De annyi bizonyos, hogy amig ez az ország bölcseségben és józanságban el nem éri azt a szintet, amit elért gazdagságban és fegyveres erőben, addig Washingtontól nem remélhetünk igazi, mélyen átgondolt, más népek jövőjével és boldogulásával is törődő béketörekvéseket. Józanságot és bölcseséget viszont nem lehet futószalagon (assembly-line) termelni. .
