Amerikai Magyar Szó, 1968. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-11 / 2. szám

ÍOCThnrsday, January 11, 1968 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5 j IMMMMmWVVWMAMMWWWWVVWVWWWtf ( I PAÁLIHÁTHÉ ROVATA jj 1 »WWWWX/XA/VWAA/WWWMVWWWXAAA/WWA* ' Nagyzási mánia Az év végén számítást csinálunk arról, amit nem végeztünk el a múlt évben és megvizsgáljuk, hogy érdemes-e arra, hogy az uj év teendői közé ik­tassuk. Mióta sovány nyugdíjas vagyok — amit nemcsak úgy kell érteni, hogy megvan még a lá­nyos alakom, hanem inkább, hogy a nyugdijam ke­vés ahhoz, hogy koromhoz illő pocakot növesszek —, sok olvasónkkal együtt keservesen várom, hogy bölcs (?) és igazságos (?) törvényhozóink ne játsza< dozzanak ezzel a nyugdíjemeléssel. A mai nyugdíj­ból mindannyian soványitó kúrára kényszerültünk már akkor, amikor elnökünk, közel egy éve azzal akarta ellensúlyozni vietnami piszkos háborújával kiváltott utálatot, hogy javasolta a kongresszus­nak, emeljék fel 15 százalékkal nyugdijunkat. Ez jó kortesfogás volt, amit a hatalomra vágyó republikánus honatyák azzal akartak ellensúlyozni, hogy 20%-os emelést javasoltak, mégpedig azon­nal, mivel az utolsó emelés óta annyival drágult a megélhetés. Meglepett bennünket ez a szokatlan helyről jött jóindulat. De nem kell félni! Úgy a demokraták, mint a republikánusok értik a csízi­ót, nem sietik el a dolgot. Tárgyalta az ügyet a szenátus, a képviselőház, mindkettő többször is megszavazta a nyugdíjeme­lést, de ez még mindeddig nem mutatkozik a csek- keinken. Hát itt van a kutya eltemetve: mikor a szenátus megszavazta a 15%-ot, a képviselőház csak 12%-ot szavazott meg. Mikor az egyik 1967- re tervezte a felemelést, a törvényhozás fele csak 1968-as érvénnyel találta azt helyesnek. Márpedig ebből csak akkor lehet törvény, ha mind a szená­tus, mind a képviselőház egyformán szavaz a szá­zalékra és az időre vonatkozóan. Azt mondta régen a magyar paraszt — márpedig az tapasztalatból tudta —, hogy “a politika úri huncutság.” Szenátoraink és képviselőink a sze­gény nép kárára gyakorolják is ezt a huncutságot. Ilyenformán többször is egyeztetnek, újra hatá­roznak, lopják az időt és lopják főleg a nyugdíja­soktól a megélhetéshez szükséges pénzt. Most újból összeegyeztették a két különböző javaslatot és már­ciusban talán meg is kapjuk azt a 13 százalékot, ha közbe nem jön valami. Mert a megegyezést még jóvá kel! hagyni és elnökünknek még alá is kell Írni. Ki tudja, addig még milyen baleset érheti a mi “kövérebb” csekkünket! Bezzeg, a jó urak nem játszadoznak, amikor a hadi kiutalásokat kell megszavazni! Bőkezűen és gyorsan szavazzák meg a milliárdokat, mert azt a tábornokok, a hadi ipar urai kapják. Ezeknek a halálkereskedőknek a kezében van a mandátumuk és az elnöki szék sorsa is. Ezek az urak adják a nehéz milliókat a választási költségekre. Ha a nyugdíjasok szervezkednének De itt 20 millió olyan ember sorsáról van szó, akinek a szavazata döntő súllyal esik latba, illetve ■ a választási urnákba. Döntő erővel bírhatna, ha ez a 20 millió öreg nyugdíjas szervezkedne és erélye­sen lépne fel a politikusokkal szemben. így, szer­vezetlenül, nem sokat számítanak. ígéretet bőven kapnak, de azt betartani nem tartják kötelezőnek. Jó példa rá elnökünk, akit békejelöltként válasz­tott meg az amerikai nép, mégis ő terjesztette ki a szégyenletes, piszkos háborút. Lehet ezt másnak, mint nagyzási mániának nevezni, hogy az elnök es a törvényhozó urak a nép képviselőinek képzelik magukat? Erről a kérdésről sokat irtunk a múlt évben és írnunk kell az uj évben is, mert a megszavazott 13í;r-os nyugdíjemelést a drágaság, az árak emel­kedése kivette a zsebünkből, még mielőtt meg­kaptuk volna. A szervezett munkások konvenciója Szépen mutatja a mi nagy demonkráciánkat az AFL-CIO konvenciója, melyet a munkások megbi- zottai Miamiban, a legelőkelőbb szállodában tartot­tak. Igen, ez az amerikai “demokrácia” diadala! Persze ez annyira demokrácia, mint amennyire a megjelentek munkások. A delegátusok közt ugyan­is még lámpással is nehezen találhattunk volna igazi, gyárban dolgozó munkást. Ebben az előkelő szállodában a szakszervezetek Victor Perlő: ll( inni I IC II C^Y lllUUÓ Az újságcikkekben még mindig Amerika “20 milliós néger lakosság”-át emlegetik, az 1960-ban összeállított statisztika “nem-fehér” lakosai alap­ján. Ez számban is helytelen és szociológiailag sem állja meg a helyét. Az elmúlt nyolc év népszaporo­dásán kívül, a statisztika milliókat kihagyott. Azon­kívül, az igazán jelentős adat a négerek, indiánok, más “nem-fehérek”, mexikói-amerikaiak, portori- kóiak és más spanyolnyelvüek összessége. Ezek az elnyomott népek, nemzetiségek és kisebbségek sokkal rosszabb viszonyok között élnek, mint a “fehér” többség. A hivatalos szaknyelv faji jellegű és zavart kel­tő. A japánokat, filipinókat, kínaiakat külön “fa- jok”-nak, nem nemzetiségeknek tünteti fel. A portorikóiakat “fehérek”-re és “nem-fehérekre” osztja fel. A mexikói-amerikaiakat csak akkor szá­mítják “spanyol vezetéknevü egyéneknek”, ha megfelelnek a népszámlálási adatfelvevő “fehé- rek”-ről alkotott fogalmának és ha öt délnyugati állam egyikében laknak. A népszámlálási hivatal­nokok aztán önkényesen osztályozzák az adatokat “faji” klasszifikációba. A népszámlálási statisztikusok kimerítően tanul­mányozták a hiányosságokat és jelentésüket nem­régen nyilvánosságra hozták. Számításuk szerint a népszámlálási hivatal a nem-fehérek 8.2%-át és a fehérek 2.0%-át nem veszi számításba. Azt mond­ják, hogy 1967 áprilisában valóságban 26.1 millió volt a nem-fehérek száma s nem 23.9 millió, mint amit a hivatalos adat mutatott. Mexikóiak és porto- rikóiak korábbi szaporodását hozzávetőlegesen to- vábbvetitve, ennek valamelyes csökkenését is te­kintetbe véve, számukat ez az Egyesült Államok területén 6.3 millióra emeli. A népszámlálás szak­értői mondják, hogy a spanyolul beszélő lakosok számát éppúgy lekicsinyítik, mint a négerekét. Ezt tekintetbe véve és kikerekitve, számuk összesen 6.9 milliót tesz ki. A nemfehérek 26.1 milliót kite­vő számához hozzáadva, ez összesen 33 millió. Ez a nem távoli 1968 áprilisáig továbbvezetve, a nem­fehérek számát 34 millióra emeli, vagyis az akkori teljes 207 millió főnyi lakosság 16.4 százalékára, beleértve és tekintetbe véve, hogy a szakértők a fehér lakosság számát is alábecsülik. Azért olyan nagyméretű az elnyomott lakosság számának alábecsülése, mert a népszámlálási adat­felvevők gyakran egyszerűen nem mennek el a “kellemetlen”, vagy a “nehezen megközelíthető” városi, vagy vidéki gettókba. Azonkívül sok néger és spanyolul beszélő férfi kénytelen száműzött me­nekült módjára élni, hogy családjának meg legyen a betevő falatja a barbár “népjóléti” rendszerben, vagy a rendőrségi üldöztetést elkerülje. A népszámlálási szakértők úgy találják, hogy leg­legreakciósabb képviselői gyülekeztek össze. Az ott hozott határozatokat a dolgozók egy töredéke, a “munkás arisztokraták”, a nagy összegeket kere­ső és a politikai reakciót kiszolgáló küldöttek sza­vazták meg. A munkás-demagógok akkor mutatták ki igazi énjüket, amikor szemérmetlenül ünnepel­ték a titokban becsempészett Johnson elnököt és megszavazták a szégyenteljes határozatot, amely szerint Amerika dolgozói helyeslik és támogatják a piszkos, vietnami háborút és amikor a fő-dema­góg kijelentette, hogy mindent elkövetnek Johnson újraválasztásáért. Hogy a szervezett munkások leg­kevesebb 25 millió dollárt fognak arra költeni, hogy rábü’ják az amerikai népet Johnson újravá­lasztására. Már rég nem láttuk elnökünket olyan boldog­nak, mint az AFL-CIO konvención. Nemcsak azért vigyorgott, mert ott bizalmat szavaztak iránta és mert jó sok pénzt Ígérgettek az újraválasztásához, hanem azért is, mert ott megjelenhetett anélkül, hogy az ország dolgozói a szemébe kiálthatták vol­na a róla való véleményt. Senki sem róhatja fel Miami lakosságának, hogy ott nem piketelték az elnököt. Ez csak azért történ­hetett, mert — mint rendszerint az utóbbi idők­ben — az elnök ilyen utazásait titokban tartják. Senki sem tud róla, csak azok, akik az összejövete­lekre becsempészik az elnököt. így védik meg at­tól, hogy az amerikai nép fejére olvassa bűneit. Még a mozgósított és készenlétbe helyezett miami-i rendőrség tagjai sem tudták, miért kellett szabad napjukat a poszton tölteni. nagyobb mértékben a java munkabíró korban lévő nem-fehér férfiak számát becsülik alá, mindennél fokozottabban a jelenlegi népszámlálási statisztiká­ban. Ezek az adatok minden 10 nem-fehér, 20—• 24 éves korú férfi közül csak hetet vesznek számí­tásba és 10 közül kevesebb, mint nyolcat a 25—40 éves korcsoportban. így a hivatalos számítások túlzottan lekicsinyí­tik a néger és spanyolnyelvü munkásság szerepét és különösen alábecsülik az óriási munkanélküli­séget, amely ezeknek annyi szenvedést okoz. A La­bor Department találomra megállapítja, hogy a statisztikában ki nem mutatottak között a munka- nélküliség kétszer olyan nagy, mint a kimutatott lakosság között. Hogy igazán milyen súlyos a helyzet, arról senki sem tud beszámolni. Mindezek mellett, a ki nem mutatott lakosság kétségen kívül sokkal kevesebbet keres, mint a többiek. így a négerek, spanyolul beszélők jövedel­mi különbsége, a fehérekéhez képest sokkal na­gyobb, mint amit hivatalosan beismernek. A munkában lévők számadatainak kiigazítása, a statisztikailag ki nem mutatottak tekintetbe vé­telével azt mutatja, hogy a nem-fehér és spanyolul beszélő munkások aránya (nem a vezető állások­ban) nagyobb, mint létszámbeli arányuk. Mivel a bérezésben is nagy megkülönböztetés az osztályré­szük, nagyon sokan kénytelenek hosszú órákat dol­gozni; azonkívül lakóvidékükön mindenért magas árat fizetnek. Ezeket a munkásokat sokkal nagyobb mértékben zsákmányolják ki, mint a fehér munká­sokat. Habár az elnyomott népcsoportok a lakosság egy* hatodát teszik ki, az ő munkájukból ered az ame­rikai kapitalisták profitjának ötöd, vagy negyed­része. A 34 millió főnyi elnyomott nép az országban mérhetetlen fejlődési lehetőséget jelent. A mellő­zésükre, vagy “legyűrésükre” irányuló reakciós faji igyekezet, nem járhat sikerrel és egész bizto­san éreztetni fogja hatását a fehér lakosság egyes csoportjaival szemben, melynek tagjait a reakció­sok, céljuk támogatására félrevezették. Az ország előrehaladásának kulcskérdése, hogy a fehérek együttműködjenek az elnyomott nép egyre militán- sabb harcaival. Különösen vonatkozik ez a 60,800,000 létszámú fehér munkásságra. Ha összeállnak a 12.500,000 főnyi nem-fehér és spanyolul beszélő munkásság­gal teljes egyenlőségükért folytatott harcukban való álhatatos részvétellel, megsokszorozzák az amerikai munkásság erejét és megteremtik a sa­ját társadalmi és gazdasági radikális előmenete­lükre, politikai és emberi jogaik kivivására szolgáló feltételeket. Nagyon szomorú, hogy az Egyesült Államok el­nökét és kabinetjének tagjait itthon és külföldön rendőrséggel, katonasággal kell megvédeni attól, hogy a nép fejükre olvassa bűneiket. Ezt csak az orosz cárral és gyilkos bandájával tették a múlt­ban, csak az a rendszer részesült oly közmegvetés­ben, mint most a Johnson-adminisztráció. Még egy dolog Van még a tarisznyában egy-két dolog, amire nem került sor az elmúlt évben. Ezek között egy nagyon fontos ügyre hamarosan kitérek. Ez a ’45- ben és ’56-ban megszökött magyarok gyalázkodása szülőhazánk és a szocialista országok ellen. Nem lehetek olyan öreg, hogy ezekről megfeledkezzem (pár év múlva kezdem meg nyolcadik évtizede­met). Addig is kérem lapunk olvasói közül azokat, akik olyan szerencsések voltak, hogy megkapták a Magyarok Világszövetsége kiadásában megjelent “Magyar Évkönyv” cimü 300 oldalas könyvet, hogy tanulmányozzák át ezt a kitűnő müvet, amely nagy­szerűen bemutatja a szülőhaza életét. Ezzel a könyvvel könnyen megcáfolhatják a különböző re­akciós piszkolódásokat. Bemutathatják azt a nagy fejlődést, amely szülőföldünkön a felszabadulás óta végbement. A kiadók, a Világszövetség vezetői és az írók kö­szönetét érdemelnek ezért a kiváló könyvért, mely- lyel szorosabbra fűzték az óhaza és külföldön élő magyarok közti testvéri kapcsolatokat. 1967. december.

Next

/
Thumbnails
Contents