Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1967-11-16 / 46. szám

8

•••••«•••••••••••••••••••••••••••••••a««

Petelei István:

“A SZIGETVÁRI VÉRTANUK”

Petelei István (1852—1910) novelláiról művészetét makacs igazságkereső szenvedély jellemezte, az illúziók és tévhitek következetes rombolása. Az elsők között fedezte fel a szegénységet, a Maros menti nép valóságos életét, s ő volt az első iró, aki — Móricz Zsig- mond előtt — a kisvárosi urak földhözragadt , világát is feltérképezte. írásai — amelyeket Keresztek, Jetti, Felhők, Vidéki emberek, s Az élet cimü novellásköteteihen gyűjtött ösz- sze — a pusztulás, a meddő élet hangulatát árasztják. Pesszimizmusa kialakulásában egyaránt közrehatott a dzsentrivé züllött nemesi osztály felelőtlensége s a polgárság kicsinyes érdekhajhászása. A társadalmi élet visszásságainak felismerése azonban nem lázadáshoz, mindössze borongó romantikus li- raisághoz, sejtelmes balladai hanghrtz vezette el az irót.

A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti vetemények pompásan fejlődtek; A paradicsomról egyenesen verset lehetett volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, céklát annyit küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte, alma, tányérokban mosolyogtak az asztalokon, s a rózsaszínnel belehelt hamvas őszibarack versenyzett szép lánykák orcájával. Néhány kertész rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik szegletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi nagylevelü rongyos filodendromot állítottak, hogy pompás sátrat alkotott fölötte.

Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Műkedvelő kisasszonyok küldtek csendéletképeket görögdinnyével, cukorpikszissel, s effajta holmikból összeállítva.

A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásúnak volt mondható. A művész ugyanis idevaló polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg lehetett ismerni a jól táplált mészárost, amint karddal a kezében rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tűzoltóparancsnok és a “zöld kutya” iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó céh mester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött idevaló egészséges szépségek jöttek átszellemült arcokkal.

A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a kép mellett, jóakaró mosollyal. Tréfának megjárja.

Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben büfé volt, ott diszkrétül koccintottak a rendező bizottságért és a saját egészségükért lelkesen, s a jó célért.

A közönség késő délután gyűlt meg erősen. Akkor jött a polgármester, gyönge, vérszegény, sápadt leányával. Ellával; a patikárius, e tekintélyes. hatalmas testű férfiú; a tanácsosok, s, mindenfajta igazgatók.

A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgár- mester bókolását, a közönség pedig sóváron szívta be az elismerő szókat.

Pompás illat lengett. A rendező két fehér rózsa- bimbót nyújtott át a polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies percben.

Kezeket szorongattak, s megmelegedtek az arcok.

Amint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos “ah”-t mondott, ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de úgy látta helyesnek, hogy a “Szigetvári vértanuk” képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki most. A míiértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult.

“Ah!” Mindenek a derék férfiúval nyomultak a nagy kép felé. A polgármester is figyelmes lett.

— E kép igen szép — igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt. Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és törökök egyképpen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A büféből is kiszállingáltak az ivók.

— Nagyon szép — mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban lássák. A patikárius két ujját karikába fogva, kedvtelve szólt:

AMERIKA! MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

— A levegő nagyszerű.

— A hűség... — mondták mások.

— A hűség másodrangu; a hangulat a lényeges,

A patikárius kicsinylőleg nézte meg.

Valaki hibát talált egy lóban.

— Az eleven élet az, ami leköti a müértőt.

És magyarázni kezdett arról, ami a képet kép- pé teszi.

— A ráma is helyi munka — mondta valaki.

A polgármester fölmelegedve igy, szólt, hangosabban: .

— Ki festette e müvet?

Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. Á patikárius a helyzet magaslatán állott. A hirtelen beállt csendben az asztalok mellett lézengő népek lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.

— Spalier Károly — kiáltott hivólag valaki, s tiz más hang követte: “Spalier, Spalier.” Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban. “Spalier, Spalier.” A művész nevét mindenki ismerte. A közönségnek nagylelkű és elismerő kedve kerekedett. “Spalier, Spalier”, némelyek utánaszaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga, sovány legénykét hozott be.

— Éljen — kiáltott.

Erre mindenki éljenzett. A legényke elpirult a homlokáig. Igen esetlen volt. A fekete ruha csak úgy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig. Némelyek gyöngéden megérintették, s meleg, becézgető igék keltek halkan az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szűk vállát:

— Kedves barátom — igy szólt elváltoztatott, öblös torokhangon —, az elismerés pálmáját nyújtom magam és városom nevében. Müve valóban meglepő, s aki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja.

Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.

Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis Ella átnyújtotta a két rózsabimbóját. Arca kipirult, s a szeme ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.

Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki tudott valamit. A hősöket csak per Marci, Laci s Jóska emlegették. “Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spalier”. “Gézi csak úgy egyezett bele a lefestésbe, •ha az orrát egyenesebbre szabja”, a “plébános egyszerűen megtiltotta, hogy őt franciskánus csuhába öltöztesse”.

Maga Spalier megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol tanult? Mi a célja? Hol telepedik le? Asztaloslegényről szólt (a Spalier apja is asztalos), ki világhírt szerzett az ecsetjével; sőt királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A művészet nagy, mindenható.

A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal lépett elé hát:

— Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt indítványozom, vonuljunk a büfébe, hogy derék barátunk egészségére koccinthassunk.,..

Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karon fogta Spallert, s előre ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a művész mellé. Asztalfőn a védőasszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyújtották a sápadt lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült,

A kis Ella ártatlanul kérdezte:

— Nagyon nehéz festeni? Spalier halkan mondta: ' - . 1

— Könnyűség és gyönyörűség, ha egy bájos arcot fest le az ember.

A feleletet igen vonatkozásteljesnek találta, s az ami elpirult. A kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel.

A patikárius tósztot mondott, az élet legutolsó

ÚJBÓL KAPHATÓ!

ORSZÁGH LÁSZLÓ:

• Angol-magyar és magyar angol

\ ZSEBSZÓTÁR

két kötetben

Ára kötetenként $2.50

! és 25 cent posta- és csomagolási költség | Megrendelhető

a Magyar szó Kiadóhivatalában,

130 East 16th Street, New York, N. Y. 10003 címen

Thursday, November 16, 1967

határáig éltetve “tisztelt barátját”. Mindenki koccintott, és mohón ittak.

Spalier csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát, s a két, a melegben megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába tűzte, s vakmerőén kérdezte Ellától:

— Nem engedné meg, hogy lefessem?

A védőasszony maga nyújtott át Spallernek egy igen szép barackot. A festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a polgármester leányának.

Ella mosolyogva vette át és eltette.

Ekkor cigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott, s nagy zúgással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta, a leányát. A patikárius a tanácsosokkal valami rendkívül nagy sütőtök csodálatába merült. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egypár idősebb asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, “mit mondott Ella?”, mit a polgármester ? ■

A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhul- lám igy simul el, mind nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva, amint a nyugalmas part felé halad.

A következő nap csakolyan szürke volt, mint más nap. Szekerek döcögtek, perecesek sípoltak, cselédnépek vihogtak a kút mellett.

A Spalier ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A táncoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spalier, és látott; a szinehagyott paplan alá bujt, és hallott. Okvetlenül történni fog valami rendkívüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami.

Uj élet virradt rá. Rózsaszínű körülötte az egész világ. A vére szilajul keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett. Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy Spalier van.

A kis Ella arca vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.

Spalier egy fotográfus mellett tanult. Egy nagy- ralátó fotográfus mellett, aki mindig “alkotott”, valahányszor a gép elé ültetett valakit, s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kínlódott Spalier. Észre sem vették. Az a “Szigetvári vértanuk” isteni gondolat volt.

Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.

Az utcán i'észvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott az este a tárlaton.

Spalier csendesen, bizonyos méltósággal ment a piacra. Némi tartózkodással köszönt az ajtóban álló kereskedőnek. Ah! csakúgy fogadták, mint egyébkor. Egy hűvös biccentéssel. Bizonyosan ezek sem voltak ott tegnap.

Spalier beleelegyedett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik róla, hogy tanulmányoz, ahogy a festők szokták. Egy tejfölös, ember meglökte Spallert a dulakodásban. “Hol a szemed?”, kérdezte a paraszt. Igen bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton.

A nagy piac közepén savanyu arcú gazdag emberek végezték a rendes reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a “Szigetvári .vértanukat”. Az egymást unó, i'ossz gyomru emberek szótlanul ballagtak.

Spalier nagy készséggel köszönt feléjük. Az legvik intett, a többi helyett is, csak királyi hűvösséggel. ők sem voltak a tárlaton?

Á Spalier szive összeszorult. Igen keííemetlp- ^hül: érezte magát. A szája ize egészen késerü lett. ö-Megalázottnak érezte magát.

A piac végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spalier egyenesen szembe ment. Ez müveit müértő. A nyájas mosolygó férfiú bizalmasan rázta feléje a kezét.

% — Csak bátran, fiatalember. . . Csak előre, barátom... öi*vendek. . .

S aztán sietve otthagyta, s a gazdag unatkozók- hoz csatlakozott.

Spalier valósággal egyes-egyedül maradt é.s sohasem érezte inkább a magány súlyát annyi ember között. A jövőmenőknek mind dolguk volt, csak egy tekintetük se maradt a Spalier részére. Adtak, vettek, siettek, lármáztak; mi közük istenem! a “Szigetvári vértanukéhoz.

Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a piacra. A leányát vezette a karján.

Spallemak a kedvetlensége egyszerre elmúlt. A sápadt előkelő leány láttára édes melegség szaladt át a testén. íme! Mindjárt megváltozik minden. A róZvSabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi sincs a természetben, gyönyörűségben, bájosságban mása a leányarcnak....

(Folytatás a 12-ik oldalon)