Amerikai Magyar Szó, 1967. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1967-09-07 / 36. szám
Thursday, September 7, 1967 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 A katolikus konferencia elitéli az egyház nemtörődömségét írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. Válasz egy levélre Kedves Balassa ur! Lapunk e heti száma 2. oldalán közzétett érdekes s értékes levele hangjából s tartalmából nem nehéz megállapítani, hogy mi ketten úgy Izrael népe iránti érzelmeink tekintetében, mint a világhelyzet kóros tüneteinek megítélése dolgában nemcsak ro- konlelkek, hanem édestestvérek vagyunk. Én legalább olyan tiszta szívből kívánom az izraeli nép boldogulását, mint Ön, viszont — amint látom — Ön a nagybeteg világ gyógykuráját nem a kapitalizmustól, hanem a szocialista eszmék diadalától várja, csakúgy, mint én. Mivel pedig e két alapvető kérdésben szemmelláthatólag megegyezünk, nincs komoly akadálya annak, hogy egyes mellékkérdésekben is megértsük egymást. Kezdem azon, hogy szóvátett cikkemben én kizárólag a saját egyéni véleményemet hangoztattam. Nem szokásom cikkeim megírása előtt lakóhelyemről, Chicagóból felcsöngetni a New Yorkban lévő szerkesztőséget, hogy kipuhatoljam: mi is a lap hivatalos álláspontja az éppen szőnyegen lévő kérdésekkel kapcsolatban... De ha eleve tudnám is, mi a lap irányvonala, higyje el, cikkemet akkor is pontosan úgy imám meg, ahogy azt a meglátásom és lelkiismeretem diktálja — hajszálnyi eltérés nélkül! Éppen ezért e válaszomban csak a saját cikkemre tett megjegyzéseivel óhajtok foglalkozni. Hozzáteszem még azt is, hogy cikkeimet bíráló levelekre csak a legritkább esetekben szoktam válaszolni, mert már régen megtanultam, hogy az ilyen vitatkozások legtöbbször vajmi kevés pozitívumot gyümölcsöznek... Ha például — a jelen esetben — ön nem hiszi el nekem, hogy amikor a kérdéses cikket megírtam, Izrael jövője feletti őszinte aggodalmam adta a tollat a kezembe, akkor Ítéletnapig eldisputálha- tunk anélkül, hogy dűlőre jutnánk. Abból kell tehát kündulnom, hogy Izrael népe iránti mélységes rokonszenvemet, bámulatomat és szeretetemet Ön nem vonja kétségbe. De kiindulópontnak még ez sem elég! Meg kell értenie, hogy én Izraelben sokkal többet látok, mint egy tragikus kényszerítő körülmények között keletkezett kis országot és annak tehetséges, feltörekvő, bátor népét — amikor én Izraelra tekintek, lámpásként a Szentirás tévedhetetlen világosságát használom és — tessék elhinni — ez a tény Izrael népe iránti szimpátiámat jóval magasabb szintre emeli azokénál, akik pusztán emocionális alapon foglalnak állást Izrael mellett •— sutbadobva minden józan megfontolást és szemet hunyva a ránkmeredő, félelmetesen fenyegető veszély felett. . . Ön azt mondja, hogy noha cikkem “jóindulatú, békevágyó,” nyilvánvalóan “a helyzet sajnálatos nem-ismeréséből indul ki.” Erre röviden csak azt felelhetem, hogy nem szokásom olyan problémákról értekezni, amelyeknek a pro és contra oldalai felől ne lennék — átlagos szinten felül — informálva. Izrael sorsát hosszú évek óta igen közelről figyelem, nemcsak az őszintén rokonszenvező egyén érdeklődésével, hanem a félig-meddig professzionális történésznek a szemével is, tehát tájékozatlanságomra utaló megjegyzése kissé elhamarkodott volt. Szóvátett írásom nem akart történelmi disszertáció lenni, amely felölelné a mai Izrael keletkezésének a hátterét, valamint az utolsó évtizedek során átélt súlyos bonyodalmak minden fázisát — ezeknek a szövevényes, itt-ott hajmeresztő eseményeknek és fordulatoknak az ismertetése egy hatalmas könyvtárat töltene meg; én csak a pillanatnyi győzelmi mámor valószínű (és azóta részben már be is következett) túlkapásai ellen emeltem szót és — igenis! — kihhangsulyoztam, hogy egyetlen sikerrel biztató kísérletet a győztes Izraelnek a nobilis és békekereső magatartásában látom. Tegyük fel egy pillanatra, hogy Önnek — a teljesen érthető emocionális érveken tulmenőleg— értelmi alapon is tökéletesen igaza van. Vajon változtat-e ez a körülmény azon a szembetűnő TÉNYEN, hogy Izrael két tenger között szorong: az egyik az arab népek sokasága, a másik a Földközitenger?? Ha Izrael élni akar, a két tenger közül az A National Catholic Conference for Interracial Justice, másodévenként tártott, négynapos konferenciáján, Kansas Cityben kritizálta az egyházat, amiért nem vette tudomásul azt a krízist, amely az egész országban, minden nagyváros gettójában egyre nagyobb méreteket ölt. 600 delegátus volt jelen a konferencián, ezeknek fele papokból és apácákból állt. A konferencián kidolgozott álláspontjukban, a delegátusok a következő határozatra jutottak: “Elitélendő, hogy az egyházi élet legtöbb megnyilvánulásából hiányzik a kötelezettség, a törődni vágyás, sőt még a tájékozottság is, a gyorsan változó városi társadalom szegényeinek alapvető gazdasági, faji és szellemi szükségletei iránt.” A newarki detroiti és milwaukee-i zavargások visszhangját észlelni lehetett az egész konferencia folyamán, melynek témája “Az egyház és a városok faji krízise” volt. Határozatukban azt is sürgették, hogy “az egyház, a tagjainak nagyméretű közömbösségét nagyméretű akcióra változtassa meg... Az egyház nem elszigetelt terület, nemcsak egyszerűen kőből, vasból, ólmozott-üvegü ablakokból és szobrokból áll. Az egyház munkáját éppúgy, mint Isten munkáját az embereken keresztül kell elvégezni.” A konferencia elvi deklarációja elégedetlenséget fejezett ki afelett is, hogy általában mennyire félnek a “black power” jelszótól, “a sajtó egyes részeinek befolyása alatt. Ezzel a félremagyará- zattal nem veszik tudomásul az általánosan használt ‘white power structure’ kifejezést, amelyet már a legtöbb társadalom-tudós is elfogadott.” A nyilatkozat továbbá kifejti, hogy sokan, külön- sen a fehér lakóvidékeken, azt hiszik, hogy a lázadásokat “külső agitátorok” szítják és a helyzeten még több rendőrrel, még több fegyverrel lehet csak változtatni. “Égetően fontos, hogy az egyház, különösen az egyháznak az a része, mely a fehér környékek világi embereit szolgálja, megismertesegyikkel megegyezésre kell jutnia! S mivel a Földközi-tenger kategorikusan elzárkózik mindenfajta alkudozások elől, nyilvánvaló, hogy Izrael csak a másik oldalon keresheti a kibontakozás lehetőségét. Elismerem: az arabok sem mutatnak túlságosan nagy lelkesedést a közvetlen tárgyalások iránt, de azt is tudom, hogy a fegyveres fölény fitogtatá- sával és erőszakkal őket erre kényszeríteni éppúgy nem lehet, mint ahogy az Egyesült Államok sem képes a bombák zuhatagával a béketárgyalás kerékasztalához terelni a vietnami népet. .. (Pedig Vietnamban egy gigantikus nagyhatalom próbálja az akaratát ráerőszakolni egy hozzá képest jelentéktelen kis népre; a Középkeleten viszont egy parányi országocska — amely még Moshe Dayan leg- vérmesebb álmaiban sem duzzadt “nagyhatalommá” — akar diktálni egy nálánál negyvenszerte népesebb arab világnak...) Kedves Balassa ur, ha keresztre feszítenek, akkor sem látok más kivezető utat ebből a szörnyen tragikus és bonyolult helyzetből, mint a megalkuvás, kiegyezés és egymás- mellett-élés politikáját, amelynek első lépése Izrael részéről nem lehet más, mint az általam jelzett nobilis és békekereső gesztus! Nem Ön az első, aki a mellemnek szegez eféle kérdést: “Ki hallott még olyasmit, hogy egy győztes fél önként és ellenszolgáltatás nélkül kivonuljon a meghódított területről?!” Hát ha nagyon szorgosan kutatnánk a történelem annáleszeiben, talán erre is találnánk precedenst, de ha ilyesmi még sosem fordult is elő a múltban, Izraelnek még ezt is meg kell kockáztatnia, mert — mint mondottam korábbi cikkemben — a területek megtartása mellett semmiféle békés megoldásra sincs esélye, mig egy nagylelkű, igenis eddig még sosem hallot- gesztussal valószínűleg maga felé tudná hangolni az arabságnak szintén emocionális többségét. Ellenkező esetben megismétlődik — és hosszu-hosszu éveken át folytatódni fog — az a helyzet, amelyet Nehémiás eképpen fest le könyvének IV. fejezetében: “A kőfalon munkálkodók közül a tehernek hordói egyik kezükkel, mely a munkát végezé, rakodónak, másik kezök pedig a fegyvert tartja vala; akik pedig épitének, azoknak fegyverök de- rekokra vala felkötve és igy épitének.,. És sem se mindenkivel azt a tényt, hogy alapvető okait e zendüléseknek — melyek oly sok helyen törtek ki és kétségtelenül még sok helyen lesznek — a nyomorban és a szegények kilátástalan helyzetében kell keresni.” A nyilatkozat azt is kimondta, hogy “az amerikai városok utcáin folyó háborúk közvetlen összeköttetésben állnak a vietnami háborúval és ha a nemzet rövidesen meg akarja szüntetni az itthoni kitöréseket, akkor rövidesen fel kell számolnia a vietnami háborút.” Az episzkopális egyház anglo-katolikus szárnyat képviselő American Church Union nyilatkozatban úgy vélekedett, hogy az eretnekség fogalmának megszüntetése “rendkívül radikális és destruktiv lépés lenne.” Ez a nyilatkozat ellentétben áll egy hivatalos, episzkopális jelentéssel, amely ajánlotta az egyházi törvények “drámai revideálását”, amely az eretnek-üldöző inkvizíciókat úgyszólván lehetetlenné tenné. Albert J. duBois kanonok javasolta az újítás elvetését, többek között azért, mert “ez teljesen felmenteni látszik Pike püspököt” James A. Pike, volt californiai püspököt többizben megtámadta az American Church Union amiatt, hogy elvetette a Szentháromság, a Szeplőtlen Fogantatás és Krisztus Istenségé-nek doktrínáját. Az Egyházak Világszövetsége bejelentette, hogy jövő tavasszal formális párbeszédet kezd a marxistákkal, valószínűleg a Szovjetunióban. Rev. Paul Albrecht, a szövetség társadalmi kérdésekkel foglalkozó osztályának titkára, abbeli meggyőződését fejezte ki, hogy “lehetséges a közvetlen párbeszéd a keresztények és a nem-keresztény társadalmi elveket vallók között. Hiszünk abban, hogy ez növeli a keresztények és nem-keresztények között az együttműködés lehetőségét, elvekre való tekintet nélkül, az emberiség békéjének és haladásának előrevitelében.” én, sem az én atyámfiai, sem az őrizők, akik én. utánam valónak, nem vetjük vala le ruháinkat; kiki csak mosódáskor teszi vala le fegyverét.” (17—18, és 23. versek.) Ilyen jövőt sem Ön, sem én, nem kívánhatunk Izraelnek! Ha az ilyen jövőnek az elhárításához egy “eddig sohasem hallott” lépésre van szükség, hát én — ha hangadó szerepem volna az izraeli kormányzatban — népszerűségem elvesztése árán is pont ezt a lépést választanám és javasolnám. Nem téveszteném szem elől, hogy egy nemzet sorsát nem csupán pillanatnyilag kedvező fordulatok tükrében kell mérlegelni, hanem számot kell vetni azzal a nyugtalanító kérdéssel is: mi vár rá holnap, holnapután és tiz—tizenöt év múlva?? Izrael, amely még a viszonylagosan “békés” években is csak a külföldi — kiváltképpen amerikai — zsidók bőkezű adományainak a segítségével tudott prosperálni, hogy’ a csudába’ volna képes hosszú évekig — talán évtizedekig! — állig felfegyverkezve farkasszemet nézni egy nálánál sokszorta nagyobb ellenséges népcsoporttal, anélkül, hogy ennek a katasztrofális következményeit elkerülhetné?! C+J> Valami kis optimizmust az Ön leveléből is ki lehet olvasni. Magam is gyógyíthatatlan optimista vagyok. Kombináljuk a kettőnk optimizmusát és az ebből táplálkozó reménységet fogalmazzuk meg ilyesféleképpen: Ha az izraeli kormány — emóciómentesen, hűvösen latolgatva a jövőt — rájön, hogy eddig folytatott merev politikája nem számíthat tartós sikerre és hajlandó egy eddig sohasem hallott, de az izraeli nép nagy múltjához méltó, merészen koncili- áns ajánlattal előállni, akkor okunk van hinni, hogy az arab világ ezt olyképpen fogja viszonozni, hogy revideálja a saját — szintén egyoldalú — álláspontját Izrael állami létének az elismerése tárgyában. És hozzátehetjük azt is, hogy a Szovjetunió ez esetben latba fogja vetni minden tekintélyét, hogy az arabságot ilyen irányban befolyásolja. Ha azonban ez a reménység — bármelyik fél hibájából — nem válik valóra, akkor középkeleti békéről még nagyon sokáig szó sem lehet...
