Amerikai Magyar Szó, 1967. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1967-05-18 / 20. szám

8

AMERIKAI MAGYAR SZ6 — HUNGARIAN WORD

Thursday, May 18, J967

MAGYAR TAJ

Betyártalan Bakony

Monda és valóság — “Szörnyű erdő

most Heves megyéből jöttek el Bakonykoppányra folytatni az ősi szakmát, ami ott már megszűnt.)

Nemigen lehetne találni olyan földrajzot tanult általános iskolást, aki ne tudná, hol van a Bakony. De akad-e valaki, aki megmondja, merre húzódnak e táj pontos határai ?

Napjainkban készült üdűlőterületi tervtanulmány szerint a Bakony tájegységei: a Veszprémi fennsik és Balatonfelvidék; a Balatoni bazaltvidék ; a Déli Bakony és az Északi vagy Magas-Ba- kony. Eötvös Károly, a “Bakony erdő’’ nagy ismerője csak ez utóbbi kettőt tekinti annak, de hozzá kanyaritja Somlyót is. Wallner Ernő, a hegység máig is egyetlen gazdaságföldrajzának leirója harcminc évvel ezelőtt a Kálimedence bazaltkup- jait elhagyja, de a déli határt egészen a Balaton partjáig viszi, s 151 községről ir. A felszabadulás óta egyetlen nagyobb lélegzetű mű jelent meg erről a vidékről (Vajkai Aurél: A Bakony néprajza), s ebben a szerző nagyjából az Eötvös Károly szabta határok között mozog, 128 községet térképez fel. (Eötvös: “Mekkora erdőterület ez: minden ember tisztán megérti, a megtudja, hogy ekkora területen három Balaton tava férne el, s ebből Debrecen hires nagy Hortobágy pusztáját tizenegyszer ki lehetne hasítani.”)

Ellentmondások

Az emberek zömében a Bakony szó végtelen rengeteget, ha nem is rettegett, de gyanús utakat, aprócska erdőalji falvakat idéz. Rögtön megváltozik az idők ködén át a kép, ha közelebb megyünk: a méretek szerények, a XVIII. századi 1,600 négyzetkilométeres erdőnek ma csak a fele zöldell (legmagasabb csúcs, a Kőrishegy is csupán 704 méteres), az erdők szelídek, a többé-kevésbé jól kiépített utakon menetrendszerű autóbuszok járnak, egyszóval a valóság sokkal egyszerűbb az elképzeléseknél. Ma ez a vidék adja a hazai lignittermelés felét, a barnaszéntermelés 12 százalékát. Tavaly Csesznekről beutazott a megyei pártbizottságra egy idős asszony, hogy panaszt tegyen a szomszédjára, aki “szemmel veri az embereket, árvizet hoz az országra, elapasztja a tehenek tejét, rémisztgeti a turistákat”. Hogy boszorkány van a faluban, azt a tanácstitkár édesanyja is ^tanúsította”.

Más: az idén a Bakonynak azokon a területein, ahol nagyon elszaporodott a cserebogár, repülőgéppel végezték el az irtást. Ismét jnás: piaci napokon Veszprémben, Pápán, Várpalotán még ma sem ritka az olyan asszony, aki nemegyszer hihetetlenül nagy csomagját nem kosárban, nem kerékpáron, hanem kendőben csomagolva a fején egyensúlyozza: ez a teréznek. És egy ellentmondás mai megoldással: Fenyőfőnek nincs az év minden szakában járható útja, előfordult már, hogy télen helikopterről dobtak le a falunak kenyeret.

Múlt századi földrajz Írója, Fényes Elek még így ir: “Erdeje szörnyű nagy és szép, de hegyes- völgyes, makkal és vadállatokkal bővelkedik.” Szóljunk néhány szót Sobriról, akinek a neve sokaknak még ma is azt jelenti: Bakony. Százharminc éves kérdés ma már, ki is volt valójában Sobri Jóska betyár, haramiavezér? Csuzy János előkelő nagybirtokos ifjú? A máramarosi főis- pánfi, a délceg és kalandos gróf Vay József? Az esztergomi érsek kuktája, Schober Jóska? Vagy amire a legjobb kutatások esküsznek, egy Vas megyei kanász fia: Pap Jóska ? Mindegy, az embe rek nem a közönséges rablót látták benne, hanem a feudális rend elleni lázadót, s ez elég volt ahhoz, hogy glóriát fonjanak a feje köré. Az 1840- es évek elején — öt-hat évvel azután, hogy üldözés közben agyonlőtte magát — még az a hir kapott lábra, hogy Sobri, vagy ahogy ezen a. vidéken nevezik Zsubri, Amerikába szökött és New Yorkban él, mint gyógyszerész (?) A legendát főként Németországban terjesztették, ahol szinte érthetetlenül nagy, a hazait is felülmúló irodalma van “csodálatos tetteinek”. (Egy cim a sok közül: Oettinger E. Maria: Schobori, Ungrans grösster Bandit. 2. kiad. Lipcse 1861.)

Már ismert az előzőkből, hogyan gyérült a bakonyi rengeteg, milyen irtást végzett itt a fejsze, különösképp az utóbbi két-háromszáz évben. 1842- ben kelt jelentés a megyéhez: “Esztendőn által gáliak elorzott fákat Veszprémbe ne hordanának.” nincs éjszaka, annál kevésbé nap, hogy a szent- 1864-ben pedig ugyancsak Szentgálon a nvilt utcán verik agyon az erdőzártartót, mert meg akarja akadályozni a további erdőirtást. De korántsem az ilyen elorzások okozták a Bakony pusztulását. 1A fő ludas ebben a hamuzsirfőzés, üveggyártás, szén- és mészégetés. Például 1756-ban 11 helyen 41 kazánban 6,000 mázsa hamuzsirt termeltek évente, melynek nemcsak a környékbeli üveghuták, de Bécs sőt London is vásárlója volt. Ennyi hamuzsirhoz szerényen számítva is 100 vagon fára volt szükség. Mikor pedig nem volt piaca a fának, az egyházi birtokosok üvegfúvó mestereket fogadtak elsősorban Morvaországból, s a nyolc egykori üveghuta helyét ma is nagy kiterjedésű, kerek, erdőtlen foltok mutatják. Az utókorra a szép hagyományokat sem nélkülöző mesterséget az Ajkai Üveggyár mentette át, s mai 1,200 dolgozójával, mintha feledtetni akarná az elődök okozta kárt: kézi-fuvott, csiszolt készletei márkás áruk mind az öt földrészen.

... és a faizás?

Máig az erdőgazdálkodás nemcsak annyira korszerűsödött, hogy lassacskán a favágók csak itthon használják gyujtósvágáshoz a fejszét (mai kellékek: ágazó-, fűrész-, tuskókiemelő-, rakodógép stb.), hanem ezen túl is, egészen odáig, hogy vágni csak akkor lehet, ha az utánpótlásról is gondoskodnak. A bakonyi erdő nem pusztul tovább, bár évente 250 ezer köbméternyi igen értékes faanyagot ad az országnak. Bél Mátyás (1730) még igy ir: “Csak egyféle munka van, amivel fenntarthatják magukat, a faizás.” Sajnos, ez most jobbára hiányzik. A közbirtokos erdők megkésve kerültek a termelőszövetkezetek birtokába és igy az erdőterületek majd egyharmada erőerősen leromlott, 20—30 éve hiányolják ezek a szakszerű gondozást. (Mint száz évvel korábban, most is sok éjszaka csattogtak a fejszék, mondván “jövőre úgy sem a miénk lesz, vágjuk”.) Most aztán egyre több termelőszövetkezet küld olyan Írást a járási tanácsoknak, hogy nekik nem kell az erdő, lemondanak róla az állam javára. Furcsa helyzet : a tanácsoknak aztán arról kell határozniuk, hogy a szövetkezeté az erdő és ne ajánlgas- sa senkinek, hanem inkább törődjön vele. Ez igen nehezen megy, mert a nagyon helyes erdőtörvény értelmében fejszét csak az ragadhat, aki az ültetésről sem felejtkezik meg. Ámde egy katasztrá- lis hold felújítási költsége eléri a 20 ezer forintot, s ez például Nemesvámoson azt jelenti, ha az erdőhöz akarnak nyúlni, 10 holdnyi terület felújítására 200 ezer forintot kell leguberálniuk. Melyik szövetkezetünk bírja ezt el ma még? — pedig az uj erdőgazdákra most elsősorban ilyen munkák várnak. (Hamarosan napvilágot lát az a törvény, amely szerint a szövetkezetek erdőfelújításra fordított költségeit az állam teljes egészében megtéríti.)

Bakonybélben 1940-ben közel 50 ezer favillát,

15.000 gereblyét, 4,000 falapátot, 5,000 járomfát,

5.000 keréktalpat gyártottak. Zircen ebben az időben 5 vagon ródlit készítettek egyetlen télre. Persze akkor jóformán mindegyik bakonyi községnek volt kisebb-nagyobb fűrésztelepe. Miért nincs mégsem például egyetlen fából készült ház sem a Bakonyban? Ez éppen annyira érthetetlen, mint az, hogy a területéhez képest az országban erdőben leggazdagabb Veszprém megyében csupán 819 a fa feldolgozó munkás, tiz másik megye ennél jóval többet foglalkoztat. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a jól megválasztott melléküzemág kitünően összefér, sőt jól kiegésziti a mezőgazdasági termelést, néhány szövetkezet felelevenítette a hagyományokat. A bakonybéli szövetkezetnek az újból gyártott lapát- és villanyelek, talicskák, ékek, húsvágódeszkák tavaly 2 millió forint hasznot jelentettek, s ha kevés is még a követőjük, de már akad.

Megbecsülik lassan az erdőt az állami erdőgazdaságokon kívül is, értékének megfelelően. (Az Erdészeti Tudományos Intézzetnek kirendeltsége dolgozik a Bakonyban, ahol többek között azt vizsgálják, hogy az elkarsztosodott területekre telepítendő feketefenyvesek nevelési, termelési eredményeit miként lehet a legjobban megválasztani.) A fát igénylő mesterségek közül is feléled néhány, ha átmenetileg is. Persze a nagy építési láz közepette még lehet, hogy évekig szükség lesz a mészégető kemencékre, csak kérdés, hogy kapnak-e embert erre a munkára? (Bajzáter János és Erdélyi Imre 1938 óta égeti a meszet, s

Hűtlen Herend

Tavaly ünnepelték a Herendi Porcelángyár fennállásának 125. évfordulóját, (Újabb levéltári adatok szerint egyébként néhány évvel idősebb ennél.) A Bakony világszerte ismert gyára (legutóbbi kuriózumai: étkészlet a pápának, Kennedy-em* lékplakett az USÁ-nak), mely fennállása óta közel egymillió köbméter fát fogyasztott a kényes porcelánok égetéséhez, hamarosan hűtlen lesz az eddig őt szolgáló erdőhöz. A közel múltban korszerű, gáztüzelésű kemencét próbáltak ki, s ma már ebben égetik a legkényesebb tálakat, vázákat, s a jövő: négy ilyen kemence. Az ilyen változásnak persze csak örülni lehet, hiszen igy is lassan hódit az a gondolat, hogy a fát elégetni bűn. Ebben a kis birodalomban, ha sok értékesebben felhasználható fát vissza is ad az ipar, egy keveset el is rabol. A legnagyobb vihart eddig az a vita kavarta, amely a fenyőfői (1258: Feneufey) bauxitbánya- nyitással kapcsolatban indult. A tekintélyes mennyiségű és jó minőségű érchez ugyanis csak a felette levő, jégkorszak utáni időktől kezdve itt őshonos fenyőerdő (egyetlen hazánkban) egy részének megsemmisítése utján lehet hozzáférni. Bármennyire is nagy a kár, a gazdaságilag kifizetődőbb bányászkodás kap zöld utat (városokat is áttelepítenek ilyen okok miatt).

S az iparosodás, a bányák nyitása más változásokat is hozott itt. Ma már a Bakony korántsem bővelkedik vadállatokban. A legutóbbi adatok szerint mintegy 150 szarvas, 1,800 őz, 200 vaddisznó, 20 ezer nyúl, 7,000 fácán, 15 ezer fogoly, 15 túzok, 50 császármadár él itt. A fenntartható állomány még igy is töredéke az előbbinek, igy évente 3—4 millió forint a vadkár. Az utolsó farkast 1882-ben lőtték, s már akkor szenzációt jelentett ez, a vadat közszemlére tették ki a veszprémi városházán. A Bakonynak ma mintegy 600 engedélyes vadásza van, s a közhittel ellentétben évente csupán tiz-husz külföldi vadász fordul meg itt. (Igaz, hogy nyulvadászatért is mintegy napi 1,000 forintot kell fizetni, s egy értékesebb szarvas lövésének ára több tízezer forint.) Ezen a vidéken 40—50 kapitális bikát lőnek egy évben.

A rokonszakma, a halászat teljesen jelentéktelen, legalábbis egyelőre. Pedig e “böjti étel” biztosításának nagy hagyományai vannak ezen a vidéken. A régi iratok rendresorolják a halastavakat (Jutás, Bakonyszombathely stb.), sajnos a legtöbb helyen hagyták ezeket tönkremenni. Egyedül a gyulafirátói termelőszövetkezet jött rá még eddig, hogy disznótartással, esetleg kacsa- hizlalással együtt milyen kitűnő jövedelmet tud nyújtani a hal. S van még egy érdekes kezdeményezés — bár eddig különösebb eredmény nélkül. A két állami erdőgazdaság területén levő hegyipatakokba több száz ezer pisztrángot telepítettek, s fokozatosan kifogják mellőle a többi konkurrens halat. De minek ? — egyelőre csak a napi 25 forintos horgász jegyet váltók ehetnek a legdrágább halból, érthetetlen módon nincs erre a különlegességre vevő a Balaton-parton! (A siófoki Hotel Európa megveszi, ha élve házhoz szállítják nekik.)

Bakonyi bauxit

A mai Bakony arcát már nem repülőről is látható kincsei, fái, vadai, vizei, földje formálja elsősorban, hanem mélyének kincse. Egy Stürmer nevű magyar (?) ezredes 1920-ban visszatérve franciaországi hadifogságból Halimba közelében levő birtokára, lehajolt a földre séta közben, s felvett egy darab bauxitot, az első darab hazai bauxitot. Fontosabb talán megjegyezni az olyan önfeláldozó munkát végző kutatók nevét, mint Balás Jenő, Vadász Elemér. És igen sok a névtelenje is a magyar bauxitnak. (Volek József, a Bauxitkutató Vállalat furócsoport-vezetője, több, mint 30 évvel ezelőtt kézzel hajtott géppel kezdte el kutatni a bakonyi lankák mélyének titkát. Arra a kérdésre, hogy merre van itt a környéken bauxit, megáll erdei irodája előtt és elkezdi mutatni: “Itt jobbra van egy kis lencse, nincs még nyitva. Erre húzódik végig egy vastagabb réteg, huszonöt méteres. Ott feljebb... Tizenöt-husz kilométeres körzetben 200 méterig felfelé pontosan meg tudom mondani mi van. Attól kijebb már nem mindenütt.”) A baxitkutatók ma is e tájék pionírjai, akik nyáron éppen úgy, mint télen szel- lős kalyibákban igazítják a fúrók fejét a vörös érc nyomába. S hogy nem dolgoznak rosszul, azt bizonyítja az is, hogy a kutatóvállalat 1954 óta több mint kétszeresére növelte a hazai felkutatott bauxitvagyont, amely jelenleg mintegy 2 százaié-