Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-12-15 / 50. szám

10

Thursday, December 15, 1968

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

AMERIKAI VEZETŐK A VIETNAMI TÜKÖRBEN

Az Egyesült Államok vietnami politikájának tényleges céljai 1966 végén világosabbak a nemzetközi közvélemény nagy része előtt, mint korábban bármikor. Nem véletlenül: abban az időszakban, amikor a hadviselésben az eszkaláció gyorsuló fokozása érvényesül, a politikában az álcázás mind nehezebb lesz, s éppenséggel lehetetlenné válik fenntarni azokat az illúziókat, melyek “be- sulykolására” Washington propagandagépezete oly sok energiát fordított.

Az amerikai vezetők nyilatkozatai a vietnami háborúról sajátos kettős képet mutatnak. Egyrészről utalnak az igazi érdekekre, a hidegvérű megfontoltsággal előkészített háború valódi indi- tóokaira. A nyilatkozatok másik része a maga idejében a félrevezetést és megtévesztést szolgálja: ez utóbbiaknak a valósággal való szembesítése önmagáért beszél.

Eisenhower (1950) “Indokína: a nekünk szükséges kincsek”

Még 1950-ben Acheson, az Egyesült Államok akkori külügyminisztere megállapítja: “A vietnami helyzet indokolttá teszi, hogy az USA gazdasági segélyt nyújtson és hadianyagokat szállítson.” Hoffmann, a Marshall-terv szerzője, már •világosabban fogalmaz: “A franciák nem boldogulnak úgy, mint ahogy szeretnék. Ha csak közbe nem lépünk, elveszítjük Indokinát.” Egy évvel később David Bruce, az USA párizsi nagykövete «lismeri, hogy az amerikaiak az indokinai guminak 89. az ónnak 52 százalékára tették rá a kezüket. Nem csoda tehát, ha Dwight Eisenhower, az Egyesült Államok elnöke, 1953-ban a francia imperialisták háborújának nyilt támogatására hiv fel, és kereken kimondja: “Ha Indokina elvesz, tüstént egész sor következménnyel kell számolni. Nem érkezik több ón és wolfram ebből a térségből . Midőn e háború támogatására 400 millió dollárt folyósítunk, egyáltalán nein alamizsnaprogramra szavazunk. Azon módszerek leg- olcsóbbika mellett tesszük le a voksot, amelyek képesek elejét venni a legszörnyiibb következményeknek, köztük annak a veszélynek, hogy ne kapjuk meg többé Indokina és Délkelet-Ázsia területének kincsei közül a nekünk szükséges anyagokat.”

1954-ben további lépésre határozzák el magukat az Egyesült Államok vezetői. 600—700 amerikai repülőt és technikust szállítanak Indokinába. És hogy senkinek se legyen kételye az amerikai kormány szándékairól, idézzük akkori külügyminiszter, Dulles, 1954-ben elmondott szavait: "A katonai győzelem az a cél, amelyre az “Egyesült Államok törekszik. . .”

John Fitzgerald Kennedy, még massachusettsi szenátorként, vitatkozik Dulles terveivel: “Még amerikai támogatással is nehéz, ha ugyan nem teljesen lehetetlen, katonai győzelmet elérni Indokínában... őszinte véleményem, hogy Indokinában semmilyen amerikai segítség sem vezethet győzelemre a nép rokonszenvét és támogatását élvező ellenséggel szemben.” Richard Nixon, az Egyesült Államok alelnöke viszont siet kijelenteni: “Ha a franciák abbahagyják az indokinai há- horut, és ha a kialakult helyzet azt megköveteli, akkor az Egyesült Államoknak el kell küldenie csapatait harcolni...”

v

Dulles (1954): “Minden más ország álláspontjának megfontolása nélkül”

Amikor a francia imperialistákat Dien Bien Phunál katasztrofális vereség fenyegeti, Dulles és Georges Bidault akkori francia külügyminiszter között a következő, figyelemre méltó párbeszéd folyt le:

“— Nos, és ha Dien Bien Phu megmentésére két atombombát kapnak? — kérdezte Dulles.

— Atombombát? — ugrott fel Bidault. — De hiszen ebben az esetben a vietnamiakkal együtt megsemmisülne a garnizon is. . .

— Márpedig nem szabad megengednünk a kommunizmus legkisebb előretörését sem Délkelet- Ázsiában. Ennek vége, örökre vége. Ha mi most nem zárjuk el minden rendelkezésünkre álló eszközzel az áradat útját, akkor minket innen kítesz- nek...”

Dullesnak azonban az az igyekezete, hogy francia partnereibe az atombomba segítségével öntsön lelket, teljesen ellentétes eredményre vezetett. A francia gyarmatosítok megértették, hogy az amerikai kormánynak egyáltalában nem az ő megsegítésük a szándéka, hanem saját önző céljait akarja megvalósítani, a francia katonák vére árán.

A francia politikusok 1954 júniusában a genfi értekezlet tárgyalóasztalához kényszerülnek. Az Egyesült Államok küldöttsége ezen a nemzetközi értekezleten nem mint hivatalos tárgyaló fél, hanem csupán a “francia küldöttség és a társállamok küldöttségei barátjának” szerepében vesz részt. E “szerény” háttérbe húzódás igazi magyarázatát maga Dulles adta meg, amikor a junius 8-i sajtóértekezletén kijelentette, hogy “a francia küldöttségnek ezt a konferenciát meg kellene szakítania”. Néhány nap múlva még hozzátette: “A fegyverszünet kapitulációt jelent, s ezért az amerikai kormánynak nem áll szándékában, hogy ezen az áron vásárolja meg a békét. Ha valaha olyan támadás történnék, amelyet az Egyesült Államok úgy ismerne fel, mint saját biztonsága veszélyeztetését, akkor nyíltan szembenézünk a kérdéssel, minden más ország álláspontjának megfontolása nélkül”.

A genfi értekezlet meghozza a fegyverszünetet, és az indokinai kérdés politikai rendezésének tervét. Megállapodás történik az ország ideiglenes kettéosztására, a 17. szélességi fok mentén. Az egyezmény azt is kimondja, hogy egyik országrész sem tartozhat semmiféle katonai szövetséghez, és semmilyen külföldi hatalom sem vihet ezekbe fegyveres erőket. A szerződés szerint két éven belül megtartják a szabad választásokat, és az ország egységes kormány vezetése alatt újra egyesül. Walter Bedell-Smith, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese, a genfi értekezleten részt vevő küldöttség vezetője az aláírás ünnepélyes légkörében szenvtelen nyilatkozatot olvas fel: “Kormányom nem hajlandó csatlakozni az értekezlet elé terjesztett közös nyilatkozathoz . Az Egyesült Államok kormánya azonban tudomásul veszi az 1954 julius 21-én a genfi értekezlet elé terjesztett nyilatkozat pontjait, és kijelenti, hogy “nem fogja fenyegetéssel vagy erőszak alkalmazásával megzavarni az egyezmény előírásait.”

A fegyverszüneti egyezmény jóváhagyása után két nappal Eisenhower elnök nyilatkozata már jelzi, hogy az Egyesült Államok kormánya nem véletlenül tagadta meg a szerződés aláírását: “Az egyezmény olyasmit is tartalmaz — jelentette ki —, ami nem tetszik nekünk. Az Egyesült Államok nem vett részt az értekezlet határozatainak meghozatalában, igy azok nem is kötik őt.” S még meg sem száradt a tinta az egyezményen, amikor az amerikai kormány már elérkezettnek látta az időt arra, hogy leplezetlenül a francia gyarmatosítók helyére lépjen Dél-Vietnamban.

A dél-vietnami Ngo Dinh Diem bábkormány felhasználásával Washington módszeresen aláássa a genfi egyezményeket. Dulles még lovalja is a bábkormányt: “Jogos Diemnek az az álláspontja — jelenti ki 1955-ben —, hogy a fegyverszüneti egyezmény nem kötelezi a dél-vietnami kormányt. Elvégre a dél-vietnami kormány nem irta alá a fegyverszüneti egyezményt — és ellenezte annak egyes pontjait... Éppúgy, mint Ngo Diemnek, az Egyesült Államoknak is az a véleménye, hogy a körülmények nem alkalmasak a szabad választások megtartására.” Eisenhower emlékirataiban meg is magyarázza: “Ha az országban választásokat tartottak volna, a lakosságnak esetleg 80 százaléka szavazott volna a kommunista Ho Si Minhre.”

Johnson (1964): "Értesítem Goldwatert, aki egyetért"

A Diem-kormány megkísérli vérbe fojtani a dél-vietnami nép hazafias mozgalmát. Ám hiába, ez a mozgalom mind erősebbé válik. A Kennedy vezette demokrata kormány 1961-ben burkolt, úgynevezett “különleges háborút” robbant ki, azt

remélve, hogy ily módon térdre kényszerítheti a függetlenségért küzdő erőket, Dél-Vietnamba küldött amerikai tisztek és közkatonák ezreit, egész helikopteregységeket vetnek harcba a bábkormány csapatai oldalán. “Amerika elhatározta —- hangoztatja akkoriban Rusk külügyminiszter —, hogy megvédi Dél-Vietnamot.” Pedig Kennedy elnököt De Gaulle figyelmezteti: “Hét évig fecséreltük ott az időnket, ha ön is arra vágyik, hogy beleragadjon abba a kátyúba, csak rajta . .”

De a dél-vietnami kormány helyzete nem javult.

1963-ban Kennedy arról panaszkodik, hogy “A buddhisták és Ngo Dinh Diem ellentétei aggasztóan rontották a helyzetet.”

1964-re bebizonyosodik, hogy az úgynevezett “különleges háború” stratégiája kudarcba fulladt. Amerikában pedig megkezdődik a versenyfutás az elnöki székért. A választási csata egyik fő kérdése a vietnami háború. A szélsőségesek jelöltje, Barry Goldwater, korteskörutján igy szónokol: “Hogyan lehet megbirkózni a vietnami dzsungel rejtett ösvényeivel? Szolgáltam a burmai dzsungelben, s onnan tudom, hogy csakis a rendkívül siirü erdő megkopaszitásával lehet előbbre jutni. Technikai szempontból estleg kis atombombák alkalmazása nyújt erre lehetőséget.” Jonhson viszont szent esküvéssel fogadja: “Egyetlen megnyilatkozásom vagy cselekedetem sem fogja háború előidézését szolgálni.” És három héttel később, 1964 aug.-ban parancsot ad Észak-Yietnam partjai és hajói elleni támadásra a Tonkini-öböl- ben. Bejelenti: “Előzetesen értesítettem Goldwatert, a republikánus párt elnökjelöltjét is, aki egyetért az akcióval.”

A választási taktikázásnak azonban véget vet az elnökválasztás. Johnson alig három hónappal azután, hogy megerősítette elnöki posztját, megindítja a legkegyetlenebb, módszereiben a hitleri hadviselésre emlékeztető háborút Észak-Vietnam ellen.

Az amerikai kormány a cinizmus és a képmutatás magasiskoláját mutatja be. Johnson nem sokkal a háború kirobbanása után újabb farizeusi nyilatkozatot tesz: “Sohasem fogunk lemondani arról a kezdeményezésünkről, hogy keressük a békés megoldást Vietnamban. Nem kívánjuk elpusztítani mindazt, amit Észak-Vietnam népe munkával és sok áldozattal épített. Önmérséklettel élünk hatalmunkkal, és minden bölcsességünket latba vetjük.” Majd hozzáteszi: “Késznek kell mutatkoznunk a feltétel nélküli tárgyalásokra.” És bevetik a gázfegyvereket.

Ball (1965): “Feltétel nélkül, de a DNFF-fel nem tárgyalunk”

A világ népei félrevezetésére az agresszió fokozatos kiterjesztésével párhuzamosan nagy propagandahadjáratba kezdenek az Egyesült Államok béketörekvéseirél. Hogy port hintsenek a hiszékenyek szemébe, George Ball külügyminiszterhelyettes 1965 áprilisában kijelenti: “Az Egyesült Államok fenntartja a Johnson elnök baltimo- re-i beszédében megfogalmazott tárgyalási ajánlatát, de a Dél-vietnami Nemzeti Felszabaditási Frontot nem hajlandó tárgyaló félnek elismerni.” Johnson pedig azt rója fel a sajtónak, hogy: “megírják, hány amerikai repülőgép szállt fel, hány tonna bombát dobtak ezek a gépek Észak- Vietnam területére, de nem Írnak eleget arról, hogy Dél-Vietnamban az Egyesült Államok segítségével hány száz parasztot részesítettek védőoltásban.” Alig két hónappal később, 1965 júliusában viszont a Newsweek cimü hetilapnak leplezetlen nyilatkozatot tesz: “Az Egyesült Államok számára egyszerűen lehetetlen távozni Vietnamból. Katonai erőkre van szükségünk, erőkre a levegőben, a tengeren, mindenütt, ahol szükséges.”

És ehhez a kijelentéséhez Johnson hűnek bizonyul, újból és újból parancsot ad az amerikai csapatok létszámának növelésére, a háború barbarizmusának fokozására. A legtisztább goldwateri politikát, az egymást túllicitáló szélsőségesek elgondolásait váltja valóra Vietnamban. Aligha csodálható, hogy ezek láttán Goldwater kijelenti teljes mértékben támogatja Johnson dél-vietnami politikáját, “mert ez ma megegyezik azzal, amit én a választási kampány során hirdettem. Igaz —• fűzi hozzá epésen —, Johnson akkor engem min-