Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1966-11-03 / 44. szám
Thursday, November 3, 1966 Dobri Zsotev: Miniatűrök AYSE Hosszú éjszakai menetelés után hajnalban értünk a szegény mohamedán faluba. A piactéren sorakoztunk fel. — Baj társak — szólt a parancsnok —, az egységet több házhoz osztottam szét. Egyetek és pihenjetek! Viselkedjetek a lakossággal partizánokhoz méltóan. A nőki’e rá se nézzetek! Tudjátok, hogy a vallástok tiltja az ilyesmit. Egy elég nagy házba kerültem, a falu közepén. Hatalmas szobát adtak nekünk, tele lócákkal és faliszekrényekkel. Letelepedtünk. A háziak — öt férfi —, bejöttek beszélgetni a szobába. Nőket nem is láttunk. Később észrevettük, hogy a szomszédos kis szobában zsúfolódtak össze. Csak egy sürgött körülöttünk, feredzsével az arcán. Mozgásán láttuk, hogy már öregecske. Eltűnt, majd kimentünk a faluba sétálni. Miután elmentünk, a háziak is munkához láttak, férfiak és nők egyaránt. Nem volt nagy a falu, gyorsan végigmentem rajta, s nem tudván, mihez fogjak, visszamentem a szállásomra. A szobában senkit sem találtam. Fel-alá jártam, unatkoztam, s már éppen újra a faluba készültem, amikor fiatal leány nyitott be a szobába. Szép arcát nem takarta feredzse. Elcsodálkoztam — hogyan engedhetik meg a mohamedánok, hogy egy ilyen szép lány nappal fátyol nélkül járjon? A leány összerezzent, és megállt mozdulatlanul a küszöbön. Megszólítottam: — Jó napot! — Hogy hívnak? — Ayse. — Hány éves vagy? — Tizenhat. — Miért nem viselsz feredzsét? — Majd csak akkor, ha tizenhét éves leszek. Úgy látszik, gondoltam magamban, még nem tartják nőnek. Elhallgattunk, nem volt miről beszélnünk. örültem, hogy Ayse még kislány. Beletúrtam a hátizsákomba, elővettem a ki tudja mióta őrzött aprósüteményt, és uj ismerősöm kezébe nyomtam. Ijedten félrehuzódott: — Nem, nem szabad, ramadán van! A “POLITIZÁLÓ GITÁO” Külsőre nem nyújtanak bizalomgerjesztő látványt, elhanyagoltak, ápolatlanok. Amikor a reflektorok éles fényében elkezdik műsorukat, mégsem hiányolja senki a sztárok elegáns öltönyeit, az értékes ékszereket, vagyis a külsőségeket. Megbabonázva, néma csendben hallgatja a nézősereg, többnyire fiatalod, kedvenceiket. Az eső csak hull... Egy kis fiú áll az esőben... Erről énekel például Joan Baez. Az eső csak hull... egy napig, egy héten át. Közben minden elfonnyad, a fü, s a gyerek is. Az eső pedig úgy hull tovább a száraz földre, mint a tehetetlen könnycseppek... Nem lehet nem érteni a dal szimbólumait. A párizsi, londoni New York-i közönség is érti, hogy a világhírű énekes az atomfegyverekre, az atomháború következményeire céloz. S amikor Baez leereszti gitárját, a kirobbanó taps nemcsak erőteljes és megzavaró szopránját köszönti, hanem azt is, amit Baez mondani akart. Joan Baez nem az egyetlen művész napjainkban, aki a napi politika szolgálatába állította a gitárt. Talán az ő neve a legismertebb, bár hasonlóképpen világszü’ár már Bob Dylan, az angol Donovan és sok más közt a francia Antonie is. Mégis Baez fémjelzi ezt a mozgalmat, mert már mozgalomnak lehet nevezni, amely újra felfedezte, mint formát, a népdalt, de a XX. század ritmusához igazodva rock and roll stílusban és gitárki- sérettel adja elő, s szakítva a sanzonok és divatos slágerek hagyományos témáival a legkirívóbb társadalmi és morális jelenségeket veszi célba. Akik a pop-song gyökereit kutatják, valameny- nyien a hatvanas évek elejéhez találnak vissza, 'amikoris Amerika-szerte kezdetüket vették az úgynevezett polgárjogi menetek. E felvonulások AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Tudtam arról, hogy ezen az ünnepen a mohamedánok böjtölnek, de mégis biztattam: — Nem baj, vedd el, majd együtt megesszük, senki sem tudja meg! A kislány félénken körülnézett, majd nekibátorkodva ropogtatni kezdte a száraz süteményt. Látszott rajta, hogy éhes. Olyan ártatlanul cinkos tekintettel mosolygott rám a szeme, hogy az jutott eszembe: “Igen, Ayse még valóban gyermek.” Megettük a süteményt. Utána kinyitotta az egyik faliszekrényt, és hosszan motozott benne. Egy marék aszaltkörtét kotort elő. Jóízűen rágcsálta, majdnem elfelejtette, hogy megkináljon vele. Egyszercsak odakint valaki felkiáltott: — Ayse! Ayse! Uj ismerősöm összerezzent; egy pillantást vetett rám, elpirult, és kiperdült a szobából. Elkaptam a tekintetét — pillantása nőiesen zavart volt. Megálltam a szoba közepén, és azt mondtam magamban: “Igen, Ayse már nő!” Nem volt semmi dolgom, hát megint bementem a faluba. Lágy őszi napfény fogadott. Néhány partizán sütkérezett, a napon, mások csoportokba verődtek, beszélgettek, cigarettáztak. Nem volt kedvem hozzájuk csatlakozni. Vaktában nekivágtam a falunak. Hová is menjek? Másodszor is végigmentem a kis falun, és megintcsak a piactérre jutottam. Megpillantottam Ayset, két korsó vízzel éppen hazafelé tartott. Lerakta a korsókat a földre, és bólintott. Odamentem hozzá. Elővett a kebeléből egy kockacukrot, és átnyújtotta. Zavarba jöttem. Ha valamelyik bajtársam meglátja, mit kaptam a kislánytól, kinevetnek. De nem bánthattam meg. Elvettem a kockacukrot, és gyorsan tovább álltam. “Mégiscsak gyerek” —• gondoltam. Néhány perc múlva viszontláttam, az udvaron járkált. Észrevettem, hogy szeme titkon engem keres. Ez a fürkésző tekintet már nőies. Félelem, szégyenkezés és elfojtott vágy bujkált benne. Ki tüdja, miért, haragudtam önmagámra. Egész nap a faluvégi dombokon kószáltam. Este a parancsnok összehívott bennünket, és közölte, hogy itt éjszakázunk. Kijárási tilalmat rendelt el. A "falubeliek í-eggelig nem mehetnek ki az utcára. Éjfél- utánra engem osztottak be őrnek. Addig aludtam, aztán tizenkét órakor elfoglaltam őrhelyemet. Az eget felhőfoszlányok borították. A telihold hol eltűnt, hol előbukkant. Fárasztott a homály és a fény játéka. Hirtelen úgy rémlett, nem vagyok egyedül. Körülnéztem, és egy emberi alakot vettem észre. Ráfogtam a géppisztolyomat, és csöndesen figyelmeztettem : ’ részvevői az ellen tiltakoztak, hogy az US. szines- bőrü lakóit legelemebb jogaiktól is megfosztják. S az utcán a húszmillió néger egyenjogúságáért tüntető néger és fehér fiatalok “rögtönzött forradalmi dalokkal” támadtak a rendőrökre. A dalok gyorsan terjedtek. Mindenekelőtt az egyetemi ifjúság karolta fel a szabadságot, egyenjogúságot és testvériséget hirdető pop-songokat. De ahogy teltek a hetek és a hónapok, már nemcsak a faji megkülönböztetést bírálták a “forradalom trubadúrjai” és követőik. A gitárpengetéssel előadott dalok célba vették a legkirivóbb társadalmi jelenségeket a radioaktiv' esőtől a Harlem nyomorultjain át az uniformist viselő gyilkosokig. S ezen az utón érkeztek el napjaink legfenyegetőbb veszedelméhez, a háborúhoz és természetesen ennek legvéresebb példájához, a vietnami agresszióhoz. A józanság felülkerekedése Mindez része a pop-song történetének, kifejeződik benne az a társadalmi igény, hogy ebben a világban ne költsenek óránként 14 millió dollárt tömegpusztító fegyverekre. Természetesen szó sincsen arról, hogy napjainknak ez a muzikális “társadalombirálata” minden esetben filozófiai vagy ideológiai talajon állna. De a “politizáló gitár” müsorszámai több százezer lemezpéldányban kelnek el és műsoruk mindenütt telt házat vonz. Spanyolország egyetemein a katalán népdal szavaival kiáltják a diákok Franco helytartónak, hogy “diguem no. ..”, vagyis hogy “azt mondom, nem... ” S Naza Leao is gitárral előadott dalaival vált a katonai diktatúra elnyomását szenvedő brazil nép számára az ellenzék hangadójává. S a gitárosok Londontól Tokióig és Nyugat-Németor- szágtól New Yorkig — ha egyedüli jelenségként is — de részt vesznek nemcsak a polgárjogi tüntetéseken, hanem a háborús hisztéria ellen évről évre szervezett békemeneteken is. — Állj! Ki vagy ? Nem állt meg, egyenesen felém tartott. Másodszor is figyelmeztettem: , — Állj, vagy lövök! Megtorpant, aztán felém futott. E pillanatban, a hold előbukkant a felhők mögül, s egyszerre világos lett. Tiz lépésnyire az ismerős kislányt pillantottam meg: — Ayse, hová mégy? — Hozzád, nem tudok aludni. Miért kérdezed? — Azonnal menj vissza. Tilos a kijárás! Vagy elmégy, vagy lelőlek! — Ugyan miért lőnél le, hiszen jóba vagyunk? Kényelmetlenül éreztem magam. Miért is fogtam rá a géppisztolyt? A kislány hozzámlépett, kezet nyújtott, mint olyasvalaki, akinek nincs oka zavarba jönni, s azt mondta; — Mindenki alszik, de én még le sem hunytam a szemem. Kinéztem az ablakon, megismertelek, és idejöttem, hogy beszélgessünk. Még be sem fejezte a szavait, már le is ült. Zavartan topogtam — jobb, ha leülök én is. Beszédbe elegyedtünk. Többek között azt is megkérdezte, megettem-e a kockacukrot, és még egy darabot nyomott a markomba. Bekaptam a cukrot, láttam, hogy Ayse szeme ragyog az örömtől, és megint az jutott eszembe: “Akárhogy is vesszük, még gyerek!” Mindenféle vidám történetet meséltem neki, »■ annyira belefeledkeztem, hogy önkéntelenül i»; átöleltem a vállát. Ayse kuncogott. Kértem, na csapjon lármát. Elcsöndesedett, s hogy megmutassa, milyen szófogadó, mellemre hajtotta a fejét. így maradt egy ideig, s aztán megjegyezte: — Hallom a szived dobogását. Nem válaszoltam. Fülét még jobban a mellemhez szorította: ^ — Milyen meleg az inged, én meg fázom. Magamhoz szorítottam. Éreztem, hogy elernyed. Kisvártatva felemelte a fejét, és csodálkozva nézett rám. Ragyogott a szeme. Váratlanul kiszakította magát a karomból, és elfutott. Nem hívtam vissza. Megértettem — egy gyermek jött hozzám, és egy fital nő futott el tőlem. Reggel távoznunk kellett a faluból. Útnak indultunk. A falubeliek elkísértek bennünket.' Aa ismerős kislány is közöttük volt. Amikor megpillantott, kislányosan felém futott. De valamitől megtorpant. Megállt az utca közepén, lehajtotta fejét, és úgy intett búcsút. Úgy rémlett nekem, hogy tiszta kék szemében könnyek ragyognak. Ayse már megint nő .volt. , Bánatosan édes érzés töltött el. Úgy látszik, mindkettőjüket megszerettem. “We shall overcome...” i A “We shall overcome”, azaz a “Le fogjuk győzni” programja természetesen nem kerülte el a hatalom figyelmét. US. déli államainak hatóságai sorra tiltották be a gitárosok nyilvános fellépéseit. De Nyugat-Európában nem érvényesek Alabama vagy Texas állam kormányzóinak intézkedései. Ezért a Johnson-kabinet életre hivott egy olyan exportcélokra szánt együttest, amely népdalokat is éppen úgy rock and roll stílusban ad elő, mint a “béke trubadúrjai”. Csak a téma más. Az elmúlt hetekben Bécsben turnézó “Sing out 66” műsorára például “vietnami népdalokat” is tűzött. Ha nem értette félre a Jugend cimü lap tudósitója, a szöveg nyers fordításban valahogy igy hangzott: “A dél-vietnami disznók jó disznók. De ha amerikai malacokkal keresztezik őket, még zsírosabbak, nagyobbak és rózsásabbak lesznek. Ezzel szemben a Vietcong malacai kicsik, sötétek éa szürkék maradnak”. Az analógia önként kívánkozik, amikor keresztezni próbálnak egy tisztességes törekvést egy aljas szándékkal, legjobb esetben naiv és bárgyú vagy éppen gonosz dolog születik belőle. Ez történt ebben az esetben is. Johnsonék hiába igyekeztek, nem tudnak mérkőzni azzal a mozgalommal, amely olyan áramlattá nőtt, amely nemesebb formát ad a nyugati fiataloknak a társadalommal történő eddigi passzív szembenállásának, a hosszú hajnak, az ápolatlan ruhák és a mo> satlan lábaknak. Megteremtve az erőszak kultusza helyett annak a bátorságnak a méltóságát, amely bátran támadja és veti el erőszakra épülő világának megcsontosodott morális, gazdasági éa tái'sadalmi normáit. E tények pozitívumain még az sem változtat, hogy a szóban levő “politikai” songok dalnokai — anyagilag sem járnak rosszul. ónody György
