Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-20 / 42. szám

Thursday, October 20, 1966

AMERIKAI MAGYAR SZÓ _ HUNGARIAN WORD

Mikszáth Kálmán:

AI ELFELEJTETT RAB

Wa^WHBWMBMWBBMMB—

MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847—1910) a századforduló Magyarországának társadalmi visszásságait, úri társadalmának bűneit szatirikus erővel leplezte le. Hires és népszerű regényei mellett elbeszéléseiben, karcolatai- ban és apró rajzaiban is mélyrehatóan bírálta a kor politikai életét. Különösen szívesen és sokszínűén ábrázolta a választási komédiákat, mert e történetekben frappánsan bizonyítani tudta a dzsentri-réteg erkölcsetelen- ségét, államvezetésre való alkalmatlanságát. ★

Jöjjön be a következő tanú!

Nagy, hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szij van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s vadonatúj bocskor kunkorodik a lábán fehér szij jakkal.

Nini, ni, hisz ez a Munkácsi István uram csősze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam.

Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy a bírói széken ülök. Nem csoda hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott fölháborodásom ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy tekintet a csősz arcára egyszerre elfujja az idők pernyéjét, s a bosszú érzete e régi erővel nyargal v át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön.

— Hogy hívnak? — kérdem tompán.

— Vrana Mihály, szolgálatára — mondá az óriás tiszteletteljesen.

— Lépj közelebb.

Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál, ugye?)

— Hány éves vagy?

■— Huszonkilenc.

— Nős, gyermekes?

— Nőtlen.

— Voltál már büntetve' — Nem voltam.

(No hát, majd leszel mindjárt. Hiszen megvan arra nekünk a rendes metódusunk.)

— Tanúnak vagy megidézve Vrana Mihály a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre.

— Igenis, kérem alássan — mondá Vrana jámboran, hosszú, sárgás haját hátrasimitva.

— Nem vagy kapatos?

— Nem vagyok.

— Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb, lehelj rám.

Ez a “lehelj rám’’ volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeiben, s mit a szolgabiró is nekünk, esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele.

Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyermeknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg az orromat. De mindegy, Vraná- nak azért vesznie kellett.

— András — kiáltám a hajdúnak.

— Tessék parancsolni, esküdt ur...

— Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludj a ki a mámorát holnap reggelig.

Vrana mennyre-földre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felszagolja a száját.

Biz azt bevitték a kis megyeház börtönébe.

— Hadd jöjjön a következő tanú.

Egész estig dolgoztam a Gyurgyik-ügyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmű fiukra volt hagyva.

Derék főszolgabiránk csak a közigazgatással

törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy ő a részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista. volt.

Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel: “Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsipett ember erre jövet lepottyanjon a hidról.’’ Ha a kocsiszínek szelelő lyukain át ősi szokás szerint kitolták faluhelyeken a szekerek rudját, az is a szemét szúrta: “Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök.” Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott észrevette: “Miért nem tesznek oda uj követ, még meg találnak botlani a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pityókosan hazajönnek.”

A józan emberekre nem nagy súlyt fektetett, se a törvénykezésre. A józan ember rossz utón is el tud menni, minek annak a jó ut és a jó hid.

A pörlekedő ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert maga keresi a bajt, minek arról azt levenni.

Ilyenformán gondolkoztam magam is, s a mondott napon lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam vig cimboráimmal egy közel fekvő fürdőbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát.

Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estéből két este lett, no meg egy közbeeső nap.

Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem — és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben — eszembe jutott Vrana Mihály.

A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelőtt. És azóta sem evett, sem nem ivott, tehát bizonyosan meg is halt.

— Hollá, kocsis, fogjon be azonnal, sebes vágtatva siessünk a székvárosba.

A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni, mi lelt egyszerre?

Ijesztően nézhettem ki sápadt arcommal, megüvegesedett szemekkel, tétova tekintetemmel.

— Hagyjatok békét, be kell mennem, mindenáron be kell mennem.

Az öreg levéltárnok végignézett. . .

— Értjük, domine spektábilisz, holdvilág, éjfél, gyors bemenetel... vesszek meg, ha nem menyecske van a dologban.

— Ejh, nem is úgy néz ki, mint egy szerelmes — mondá az aljegyző, Kolonkay István —, inkább agy néz ki, mint egy gyilkos.

Összerezzentem. Testemen végigszaladt ez a borzasztó szó. Ó, hátha igaz, hátha igaz!

Kétségbeesve vetettem magam a kocsiba, de bármilyen sebesen mentünk is, úgy látszott, mintha cammognánk.

Fák az utak mellett sötét árnyékot vetettek, megannyi koporsó. Egy denevér az arcomba csapódott. Huh, amint megfogtam, egyszerre reszketni kezdtem és a fogam vacogott.

Ó istenem, bizonyosan meghalt a szegény Vra- na.

Mert úgy volt, hogy a szolgabiróság csak huszonnégy órára csukhatott be valakit a saját börtöneibe. Ha több időre, át kellett adni a rabot a törvényszéknek, hogy ott nyilvántartsák és élelmezzék. Nálunk nem volt rabtartási alap.

Vrana már halott, semmi kétség, s nekem örökre végem van.

Két óra lehetett éjfél után, midőn beértem a székvárosba, s megkopogtattam a kis megyeház

kapuját.

— Mi teszik? — kérdé az őr.

— Nyissa ki a kaput, be akarok menni az irodába.

Az irodában volt a börtönkulcs.

De mit ér, ha az irodakulcs meg valahol az András hajdúnál volt.

Dobogó szívvel, kábultan futottam a város másik végére, ahol az András hajdú lakott:

— András, keljen fel gyorsan, keljen fel.

— Talán a tatár van a nyakunkon? — dörmög- te, és a másik oldalára fordult.

— Keljen fel azonnal, nagy baj van.

— No... — szólt félálpiosan.

— Emlékszik a tót csőszre, akit becsukattam tegnapelőtt ?

— Az ugysegéljen. . . Emlékszem bizony.

— Tudja-e — kiélték fel —, hogy az már meg is halhatott azóta?

— Az ám, persze. Ámbátor csak soha nagyobb kára ne legyen a tekintetes vármegyének.

— Szaporán, menjünk kiszabadítani, ha mondom. Egy kettő.

— Ilyenkor? csodálkozék András.

De azért felkászmálódott, kedvetlenül magyarázva útközben:

VWWV»/W/VA/\/W«VW»/\A/\A/W/WA

— Hiábavaló dolog ez, teens-uram, mert ha megboldogult, hát akkor úgyis csak holnap temetjük el őkéimét, ha pedig él, hát akkor bizonyosan ő is alszik, s nem fogja szívesen venni. . — Menjünk! Menjünk!

— Az irodából elhozta a kulcsokat, s csendesen, szorult szívvel ballagtunk az udvar hátsó részébe, ahol a börtön volt.

Halántékom forró volt, lábaim inogtak, azt hittem, rögtön összerogyok, ó, ez a borzalmas három négy pillanat fölért egy évi szenvedéssel.

Megcsikordult a kulcs a rozsdás zárban és föl- nvilt az ajtó. . . (

— Menjen elöl, András — suttogtam reszkető hangon —, fogja meg a kezemet, András... félek. . .

— Hideg a keze, teens uram. ..

— Szólítsa, András. .. szólítsa. ..

András elkiáltotta magát:

— Hej Misó, Vrana Misó!

— Hej! Hopp! — kiáltá erre Vrana mellénk ugorva.

örömömben fölsikoltottam, s nekitámaszkodtam a külső falnak:

— Tehát él még, Mihály ?

— Aj haj! — felelt ő.

— Bizony azt hittük, hogy már meg is halt kend...

—No! — szól esufondárosan a szinte gyermekes föltevésre.

— Most már szabad kend, Vrana Mihály. Kihallgatom a pörre nézve, és azután hazamehet. ..

Nem szólt semmit, csak valamivel közelebb lépett hozzám. Azt hittem, torkon ragad, hogy bosz- szut álljon önkényeskedésemért, s bizony eltűrtem volna tőle.

De ő nem tette, csak azért lépett hozzám, hogy lehajoljon nagy szuszogással, és kezemet megcsókolja.

— Köszönöm — mondá —, hogy hazaereszt a tekintetes ur. Nem vagyok én rossz ember, kérem alássan.

Elrántottam a kezemet és elvörösödtem.

Föltette széles kalapját, és megrázta magán az ötcsatos szíjat.

— Gondoltam én mindjárt, hogy kiszabadulok.

Mert tudom én, hogy a nemes vármegye igazságos. - fEz volt az én egyetlen rabom.

Egész más volt ez, mint a mostani hitvány kor elfelejtett rabjai. Tudta ez, mi a becsület. Rá égy hétre újra benyitott a hivatalba.

— Mi baj van, Vrana barátom?

Fonott kézi kosarat vett ki a halina alól.

— Egy kis édes szőlőt hoztam hálából a tekintetes urnák.

Megkóstoltam, de nekem nem volt édes.

ARANY- ÉS EZUSTPÉNZ

MÁZSASZÁMRA

Bulgáriában az utóbbi husz-harminc évben meglehetős nagy mennyiségben pénzleletek bukkantak fel. A II. Fülöp makedón király idejéből származó tetradrachmából (2 %—3 centiméter átmérőjű ezüstpénz) 40 kilónyit találtak Resan- zi faluban (Pemik kerület). A Marinovo tábornokról elnevezett faluban (Vidin kerület) 59 kiló. 20 ezer darab római kori ezüstpénz került, amelyeket feltehetően a III. század közepén rejtett el az akkori római provinciában egy birtokos a góti betörés idején. 1961-ben Gomoszláv faluban (Plovdiv kerület) 768 igen szép állapotban fennmaradt XII—XIII. századi bizánci aranypénzt találtak. Ez is csak a második helyen áll a bulgáriai aranypénzleletek sorában, mert a Velicskovo faluban (Pazardsik kerület) korábban előkerült pénztömeg körülbelül két mázsát nyomott.

9

JAMAICA ------REFRIGERATION & TI.

168-04 Jamaica Avenue, Jamaica, L.I., N.Y. <

(8th Ave Subway 168th St. állomás,

Színes televíziók

Jégszekrények — Mosógépek — Gáz- és vil- j lanykályhák — HI-FI — Stereo — Rádiók -— j

I Porszívó készülékek — Legolcsóbban!

Legjobb gyártmányok. — Gyári garancia jj blQiFZn FIZETÉSI FELTÉTELEK!* j

H

WWWWVWWb\Á/WWVVWW

ÁZ ÉS CUKRÁSZDA i

WENUE, NEW YORK, N. Y. !

sarkán) — Telefon: LE 5-8484. ]

etésnapi torták, lakodalmi, Bar- ] — Postán szállítunk az ország j szébe. — Este 7.30-ig nyitva