Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1966-07-14 / 28. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, July 14, 1966. MfTökTéMK+z Hetven éves a pesti földalatti Európa első földalatti villamosvasutját Budapesten helyezték üzembe. Éppen hetven évvel ezelőtt, május 2-án az egykori Andrássy ut alatt dübörgőit végig az első villamoskocsi. Nagy esemény volt ez, hiszen ebben az időben még mindössze egyetlen villamosvonal működött a körúton és a lóvasut járta Pest és Buda utcáit. Ez a maga korában igen korszerű közlekedési eszköz tulajdonképpen kényszerűségből került a föld alá. A fővárosi villamosvasút társaság ugyanis a belvárosból szeretett volna vasutat építeni a városligeti tóhoz, ahová annakidején sokan kirándultak. A Városházán nagy tetszéssel fogadták az ajánlatot, de a közmunkatanács vétót emelt: az Andrássy utón, ahol esténként sétakocsik parádéznak, nem engedélyezhető a zajos vasút. Ha zavarja a kocsiparádét, akkor föld alá helyezzük — született meg a döntés és ez ellen már a fővárosi közgyűlésnek sem volt kifogása, bár a közmunkatanács továbbra is aggályoskodott: “A boltozatot tartó vasszerkezet rugalmas mozgása folytán az utcaburkolat megromlik és igy az Andrássy ut sétakocsizásra alkalmatlanná válik.” Továbbá: “A pinceszerü alagutban közlekedő villamosok nagy dübörgésükkel megriaszthatják a lovakat.” Végiilis a millennium évben, 1896 május 2-án forgalomba állították a földalatti vasutat. Sokan azonban nem merészkedtek föld alá szállni, sőt az Andrássy utat is elkerülték, féltek, hogy beszakad az útburkolat. Nem volt ritka látvány: utón, az óvatos járókelők a biztonság kedvéért ha egy-egy nagyobb társzekér haladt végig, a kapualjakba álltak. Az avatást követő hatodik napon drága faragásokkal és tükrökkel kirakott díszkocsit állítottak a földalatti végállomására: Ferenc József szállt bele s végig utazta a teljes vonalat. Ezt követően már senki sem tartotta rangon alulinak, hogy föld alá szálljon, s a mind népszerűbbé váló vasút egyre nagyobb tömegeket szállított kocsijain. Napjainkban már az egymás után átlag 2,1 percenként robogó szerelvények naponta több mint 56,000 utast visznek céljuk felé. A Ferenc József-i díszkocsit többszöri korszerűsítéssel még a felszabadulás után is üzemeltették, s most a kocsiszínben várja sorsát: eredeti formájára alakítják vissza, s a nemrég megnyílt közlekedési múzeumban helyezik el. Közben pedig épül Budapest uj, több mint tiz kilométer hosszú metrója, amelyet 1970-ben adnak át a forgalomnak. Eltűnnek a Dunáról az öreg gőzösök Kofahajók alkonya — Rövidebb menetidő — Előtérben a kiránduló jelleg Mióta megjelent a folyami személyhajózás idei menetrendje, több panaszos levél érkezett a Magyar Hajózási Részvénytársasághoz Miért szüntettek meg néhány járatot Budapest és Mohács között? Hová lettek az úgynevezett kofahajók? — ezekkel a kérdésekkel fordultunk mi is Erdős Ferenchez. a MAHART folyamhajózási üzemigazgatóságának vezetőjéhez. — Tavaly, bár az árvíz hetekig késleltette a hajóforgalom megindítását, a több tízmillió forintos állami dotáción felül 14 millió forintot fizettünk rá a személyszállításra — kapjuk a választ. A drága pénzen üzemeltetett, 1200 személyes gőzösök 18 óra alatt jutottak fel Mohácsról Budapestre és legtöbbször csak 100—110 utassal. Egyes államásokon hetekig senki sem szállt ki, senki sem váltott jegyet. (A megszüntetett érsekcsanádi kikötő bevétele egy év alatt 30 ezer forint volt, a hajóállomás fenntartási költségei meghaladták a 110 ezer forintot.) Az öreg gőzhajók helyett beállított Diesel-jármüvekkel most 12 órára csökkentették a menetidőt. A gazdaságossági számítások alapján a Budapest—Mohács közötti 20 állomás közül 12 helyen most is mindennap megállnak a hajók, de 8 állomáson csak minden másnap, felváltva. A most közlekedő hajókon a batyuzók nem vihetik magukkal hatalmas vásári csomagjaikat. Miért? — Ezeket a hajókat, például a Táncsicsot, a Rákóczit, egyenként csaknem 20 millió forintért építettük. E tiszta, luxuskivitelü jármüveken nem szállíthatunk nyulketreceket, sárgarépahegyeket. Minden járat után motoros uszály közlekedik az ilyen szállítmányok fuvarozására. Százmilliókat költ a MAHART a személyszállító hajópark korszerűsítésére. Hamarosan eltűnnek a Dunáról az öreg gőzhajók, s az uj vizi jármüvekkel tovább javíthatják a Duna-kanyarba irányuló nyári kirándulóforgalmat. Uszószállodák, panoráma-hajók terveivel foglalkoznak, a Mohács felé közlekedő járatok számát pedig a következő években a reális igényekhez mérten csökkentik. Mert amint a szakemberek mondják, a hajónak ma már nem elsősorban a napi közlekedést, hanem inkább a kirándulást, az idegenforgalmat kell szolgálnia. M. L. Kétszáz fajta bor a budapesti olimpián A Budapesten szeptember 5-e és 15-e között immár ötödször megrendezésre kerülő borolimpiára május végéig 17 ország 59 cége több mint 200 borfajtával jelentette be részvételét. Az eddig jelentkezett országok és az egyes országokat képviselő cégek száma: Ausztria 5, Ausztrália 1, Bulgária 1, Csehszlovákia 1, Egyesült Államok 1, Franciaország 7, Görögország 1, Izrael 1, Jugoszlávia 1, Malta 1, az NDK 3, az NSZK 20, Olasz ország 9, Portugália 4, Spanyolország 1, Svájc 1 és a Szovjetunió 1. A borolimpia szervező bizottsága a most is állandóan érkező érdeklődő levelek alapján még további résztvevők jelentkezésére számit. ELLENTMONDÁS: EGY HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐI Népszabadság: MEGHALT DÉL-VIETN ARIBAN — Magyarországi riport — Ismét találkoztam egy idős házaspárral, amelynek a napokban sürgönyt hozott a posta, hogy fiuk harc közben meghalt Dél Vietnamban. Egy évvel ezelőtt D e b r ecenben zokogott egy család, most egy másik vidéki városban. De mint hallom, közben még jó néhány más helyre is érkezett hasonló g y á s ztávirat. A feladó mindig ugyanaz: az amerikai hadügyminisztérium és a budapesti amerikai követség. A szöveg is egyformán tömör, szűkszavú, tényközlő és látszólag együttérző: “Az amerikai hadtigy utasítására, mély részvéttel közlöm, hogy fia, az amerikai hadsereg katonája, harc közben elesett Vietnamban. Holttestét a feleségének kiadtuk. Lambert vezérőrnagy, főhadsegéd.” — Mit keresett ott ? Ilyen csuful elpusztulni! — csattan fel az apa, M. bácsi, de azután elcsuk- lik a hangja. Szikár, halk szavú munkásember, most már nyugdíjas, két éve. Szégyen és gyász Igen, az öreg úgy érzi, hogy szégyenteljesen pusztult el a fia, s ez árnyékot vet az ő becsületes munkáséletére is. — Hányszor, de hányszor hívtuk haza — szól közbe szipogón a mama, aki azóta sem tudott teljesen felocsúdni, amióta a lesújtó hirt megkapta. — Pedig kitagadtam, megtagadtam, hogy a fiám, amikor elment—mondja keményen az öreg, — Tizennyolc éves volt. Érettségi előtt állt.És egy napon eltűnt, ötvenhatban. Később tudtuk meg, kik csábították ki. Akkor úgy éreztem, hogy ha a kezem közé kerülne, meg tudnám ölni. De aztán megbocsátottunk neki. Olyan szomorú leveleket irt. Tanulni nem tud, tányérmosogató, liftesfiu, sokat éhezik... Fél évig munka nélkül volt. Azután megint kapott valami munkát. Itthon egyetemre készült, vegyész akart lenni. A három gyerekem közül ő tanult a legjobban legszorgalmasabban. És elment a vakvilágba. Tudom, gyerek volt még. Csaltuk haza minden levelünkben, de valami miatt nem jött. Most már tudom, miért. A legutolsó levelében, mintha csak érezte volna, megírta őszintén: szégyellte. Szé- gyellte, hogy igy ment el, hogy itthagyott bennünket és szégyellte a sorsát. Biztosan másként képzelte el Amerikát. A fiú később katona lett, két évet szolgált, majd amikor leszerelt, megkapta az amerikai állampolgárságot. Egy magyar autószerelő magához vette t a n ulónak. “Nagyon rendes család” — ii'ta. — “Talán mostmár révbe jutok.” Ki is tanulta a szakmát, jó kenyeret kapott a kezébe. A nyáron akartak hazalátogatni — Három évvel ezelőtt nősölt meg. Tennessee államból vett el egy amerikai kislányt. — Itt a képe — nyújtja a mama. — Ugye, milyen helyes? Szegénykém. Tegnap kaptuk tőle a levelet, mindjár le is fordittattuk. Teljesen odavan. “Majd ha egy kicsit megnyugszom, mindent megírok, most képtelen vagyok erre.” — Van egy másfél éves kisfiúk, most jöttek volna a nyáron haza, látogatóba, az unokánkkal együtt — folytatja M. bácsi, s látom, nagy erőfeszítésébe kerül, hogy visszaszorítsa a könnyeket. — Persze nem jönnek. Pedig a fiam még egy fél évvel ezelőtt is, amikor utoljára kaptunk tőle levelet, azt irta, hogy bár utón vannak Vietnam felé, ne nyugtalankodjunk, mert megígérték nekik, hogy júniusban, vagy júliusban ismét otthon lesznek. Azt mondták, akkorra vége lesz a háborúnak, és leszerelnek bennünket. De ha mégse, akkor is felváltanak a nyárig. “És akkor nem várok egy órát sem, repülőre ülünk, és megyünk magukhoz, mama.” Önvád Nézem a falakat, tele vannak a fiú és az unoka képeivel. Hogy várták ezt a fiatalembert és a picit ebben a kis vidéki lakásban... — Nem hittem én már akkor sem, hogy jönnek a nyáron — folytatja M. bácsi — De azért reménykedtem. Tudja, milyen szörnyű volt olvasni, hogy Vietnamba megy? Belekapaszkodtam abba a gondolatba, amit irt, hogy nem a frontra kerül, hanem valahol irodán fog dolgozni. Pedig tudnom kellett volna, hogy az amerikai katonák minek mennek Dél-Vietnamban. Mit gondol, ő is gyilkolta a vietnamiakat? Nem válaszolok, minek zaklassam még én is? De szavaiban újra és újra visszatér az önvád: mintha ő lenne a felelős fia haláláért. Mert hogy értelmetlenül halt meg, s végső soron csupán az teljesült be rajta, amit előtte ő tett ártatlan emberekkel, az biztos. De miért az apját mardossa ezért az önvád? — Mert a fiam volt és én nem ezt képzeltem. Nagyon megroppant bennem valami, amikor itthagyott bennünket, de még bíztam, hogy a jó sorsa egyszer haza veti, s itthon marad. Nagyon féltettem attól az átkozott világtól... S tessék, elküldik tízezer kilométerre embereket öldösni, aztán ő is elpusztul... Ha valakinek meg kell halnia, legalább becsületes legyen az a halál, tiszta célokért haljon meg, ne ilyen gyalázatos érdekekért... Biztos, hogy az is fáj, de az ember legalább felemelheti a fejét... Sok amerikai fiú hal meg... — Hét hónappal ezelőtt hívták be, aztán, mint irta, azt mondták neki, hogy Vietnamban kell fél évet szolgálnia, de csak tanácsadók lesznek a vietnami hadsereg mellett, nem ők fognak harcolni, hanem a vietnamiak. így be lehetett őket csapni. Pedig akkor már az amerikaiak háborúskodtak ott... — ön olvas újságot? — Persze hogy olvasok. Pontosan el tudom képzelni, mit müveinek az amerikaiak abban a szerencsétlen országban. Én elvesztettem a fiamat, a vietnamiak elvesztik testvérüket, anyjukat, apjukat. Tömegmészárlás ez kérem... — A menyüktől korábban is kaptak levelet? — Persze leveleztünk. Mindig lefordittattuk. ő is borzasztóan odavan, látszik a legutóbbi leveléből. Amikor a fiunkat Vietnamba vitték, akkor is irt egy levelet, hogy nagyon aggódik. “Nagyon rossz hírek jönnek onnan. Sok amerikai fiú hal meg... Nem is tudom, mi lesz velünk. Nem tudok aludni, folyton azt érzem, nem jön vissza. Nem szörnyű ez? Sirt, amikor utoljára megcsókolta a kis Tommyt...” Szabó László
