Amerikai Magyar Szó, 1966. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1966-07-14 / 28. szám

Thursday, July 14, 1966.

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

5_

Az emigrációs jobboldal fő politikusa Eckhardt Tibor. Útja az 1919-es ellenforradalommal, ébredőkkel, fehér terrorral, keresztény kurzussal kezdődött és az USA-ban végződött. Ide 1941-ben küldte őt a magyar kormány Washington barátságának megnyerésére, ugyanakkor, amikor a magyar népet Hitler odalán halálba küldte a Szovjetunió ellen. Háború után demokrata próbált lenni, de Vámbéry Rusztemék leleplezték és ő visszakanyarodott jobbra. A nácik, fasiszták great old man-ja, megtapsolják beszédeit, amikben azt mondja, amit ezek hallanni kivánnak. De furcsa, hogy egyes tanultabb emberek is szellemi vezérüknek tekintik: nyilván nem olvassák, amit ir.

Nemrég például megirta 'Regicide at Marseille' c. könyvét. 1934-ben horvát usztasák Marseille- ben megölték Sándor királyt és Barthou francia miniszterelnököt. A gyilkosok a Gömbös-kormány vendégei voltak s a genfi Népszövetség előtt Eck- hardtnak kellett e kormányt a vádak ellen védenie. Ez egy évvel Hitler uralomra jutása után volt, a franciák s az olaszok erősíteni akarták a németellenes frontot, Magyarország olcsón szabadult. Eckhardt ezt azzal magyarázza, hogy a kormány ártatlan volt! Szerinte a horvátok sem voltak bűnösek, csak a szerbek és persze a kommunisták. Az utóbbiakat még senki sem vádolta Marseille miatt — de Eckhardt az ilyen merész állításokat nem bizonyitja, legfeljebb a Journal de Geneve- re hivatkozik (amely a magyar kormány szócsöve volt) és ha ez nem elég, azt mondja: hát Lumumba mekkora gazember volt. Lumumba (nem kommunista) a Kongo egyetlen választott miniszterelnöke volt, akit Csőmbe megöletett SS és délafrikai zsoldosokkal, angol-amerikai-belga és Hammarskjöld segédlettel. De Eckhardt szerint mindenért a kommunisták felelősek, a Népszövetség bukásáért is, holott a történészek úgy tudják, felős volt az US, mert nem lépett be, Hitler és Mussolini, mert aláaknázták és Nyugateurópa mert nem védte meg. Franciaország, Japán bukását is a Szovjetunió 'okozta, az osztrák demokrácia bukását pedig a majdnem kommunista osztrák szocialisták, akik ellen Dolfuss kancellár védte a demokráciát. Valójában az ausztromarxizmus mérsékelt reformizmus volt, amit a —, később a nácik által meggyilkolt — fasiszta Dollfuss vérbe fojtott.

Gonosz ördög volt Eckhardt szerint Benes cseh elnök is, aki genocide-ben, népirtásban bűnös. Hol és mikor, ezt Eckhardt nem közli, azt sem említi, hogy Benes bukása után valóban volt genocide Csehszlovákiában és sok más országban. De Eckhard csak baloldalon szereti meglátni a rosszat — valót vagy képzeltet (Hitlert nem szereti.) Azt írja, a horvátok sosem fordultak a magyarok ellen (elfelejti 1848-at). Azt mondja, a horvát usztasák vezére, Pavelics csak ellenségein állt bosszút a világháborúban, holott ők példátlan sza- dizmussal 500,000 szerbet és 70,000 zsidót gyilkoltak meg. Van jó szava Stepinac érsekről, az usztasák patronusáról és egy "Heim Péter" nevű kiváló magyar detektivről, akit 1945-ben kivégeztek, mert “nem segitett a kommunistákon.” Eckhardt gazdag zsidó barátai, akik könyvét is finanszírozták nyilván tudják, hogy Hain Pétert a Népbiró- ság mint az egyik legnagyobb háborús bűnöst halálra ítélte, mert mint a Gestapo legfőbb magyar megbízottja rengeteg zsidónak és nem zsidónak megkinzását és halálát okozta.

Sok csemege van még a könyvben, de ezek régi dolgok. Itt van azonban a jelen, amelyben a kinti magyar jobboldal Eckhardtól vár irányítást; ő meg is irta, fel is olvasta ezt a “Szabad Magyar Jogászok Szövetsége” kerekasztal-konferenciáján és közzétette a pittsburghi szélső jobobldali “Magyarságban", melyben a nácizmus nagyjai, Oláh György és Marschalko Lajos is Írtak. E tanulmányban Eckhardt anthológiáját adja a McCarthyzmus, a John Birch társaság, a goldwaterizmus, az Un- American Committee, az egész amerikai lunatic fringe külpolitikájának. Szerinte az US a “világközvélemény kedvét keresve Kubában szakadék i szélére sodródott”, mert Castro miatt “látszólag kérdésessé vált a Monroe-doktrina" (ez egyáltalán nem kérdéses, minthogy egyoldalú amerikai kijelentés, nemzetközi érvény nélkül). Szerencsére — mondja — Johnson a döntéseket nem bízza tanult dilettánsokra (ez a lunatic fringe gyűlölete az egg- head-ek, müveitek ellen.) De már késő, mert az US nem pusztította el “Vörös Kínát”, ahogy Mac- Arthur követelte, nem dobta le 1954-ben az atombombát Vietnamban (ahogy Dulles akarta). És nemcsak az US felelős, mások is, például Nehru, aki “elherdálta Ghandi (igy!) erkölcsi hagyatékát!” U. i. nem volt elég erélyes Kina ellen — mi viszont úgy tudjuk, Gandhi erkölcsi hagyatéka az erőszak-nélküliség volt. Támadja a magyar nácik bűnbakját, a — konzervatív Lippmannt is (aki ellenzi a sűrűsödő amerikai kalandokat) és az egész “Nyugatot” amely 1956-ban nem avatkozott a magyar eseményekbe (vagyis nem akart atomháborút).

Eckhardt a Goldwater-féle reakciósokat követi, de van az US-nek és a világpolitikának egy nagy problémája, amelyben ő — mint az itteni magyar sajtó egy része — a Ku Klux Klan és a White Citizens Council stílusában ir. Ez a négerkérdés. Eckhardt is Rabelais-re, a nagy francia Íróra hivatkozik aki szerint “Afrikában mindegyre találkozik az ember valami példátlan förtelemmel.” Hát Rabelais a XVI. században Európában és Afrikában sok fortéimét láthatott, az utóbbiban főkép, hogyan pusztították a rabszolgavadászok Afrika népét és földjét — Rabelais azonban a legtöbbet a maga Franciaországának bűneiről, borzalmairól, fonákságairól irta. De Eckhardt hozzáteszi: “pedig akkor még nem találkozhatott Lumumbával, Nkru- mával." Az igazság az, hogy e két államférfi nem hódolt be az imperialistáknak és a CIA-nak, igy az előbbit megölték, az utóbbit megbuktatták és azóta olyan rágalomhadjáratot folytatnak ellenük, aminőt Eckhardt majdnem 50 éve Károlyi Mihály ellen. Ahányszor egy afrikai kormány nem elég

Már a tőkések között is sokan ellenzik a vietnami háborút. A Fairchild Publications is erről számol be jelentős cikkben, mely júniusi szaklap kiadványaiban jelent meg.

"Először fordul elő, hogy amerikai háborúban üzletemberek felszólalnak a háború ellen és elkerülik a katonai szerződéseket."

Az üzletemberek, akikről szó van, nem sok jót mondtak a háborúról, de annál nagyobb aggodalmat fejeztek ki iránta:

“Ők is olyanok, mint a legtöbb amerikai, nincsenek tisztában a vietnami háborúval. Nem találnak határozott választ arra, hogy miért folyik a háború, hogy miként vezetik és gondoskodnak a hozzávalókról... Mégcsak nem is tekintik ‘háborúnak’... habár már 23,148 amerikai vesztette életét vagy sebesült meg a harcokban. A világ iparilag legfejlettebb országa háborúban áll a világ legvisszamaradottabb országával...”

Legfőbb ellenvetésük azonban gazdasági jellegű. Az a meggyőződésük, hogy a háború sokkal többe fog kerülni, mint amennyit Johnson mond és nyilvánvalóan attól félnek, hogy egy részét nekik kell majd megfizetni:

“A hatalmon lévő párt nagyméretű háborút folytat, amely legkevesebb 14.9 milliárd dollárba fog kerülni az 1966—67 költségvetési évben, de ennek a gazdaságra való hatását csökkenteni és leplezni próbálja. . . A háború kiterjesztésének irama egyre gyorsul... Az ország gazdaságára való kihatása is előreláthatóan megsokszorozódik a következő hónapokban, amint a kormánynak egyre kevesebb lehetősége lesz a felszereléssel és a pénzügyekkel való manőverezésre.” Megemlítik azt is, hogy a közgazdászok szerint a háború költségesebb lesz, mint a koreai háború, amely 18 milliárd dollárba került.

A polgári termelésre szorítkozó üzletágakban a vietnami háború nehézséget okoz. A háború akkor kezdődött, amikor már különben is konjunktúra volt:

“Mig a második világháború katonai rendelései kihúzták a gyárosokat a depresszióból és a koreai háború végetvetett a gazdasági lanyhulásnak, Vietnam oly termelési problémákat okoz, melyeket a gyárosok aligha látnak szívesen.”

A Pentagon óriási mennyiségű cipőt és ruhacikket rendel a gyárosoktól, de a normális haszonnál aluli árakon:

“Mivel a termelés csucsfokon áll, alig akad olyan gyáros, aki hajlandó lenne a nagy hasznot hozó polgári rendelést a kis hasznot hozó és sok bajjal járó katonai megrendelésre felcserélni.” A katonaság kényszeritett egyes textilüzemeket és ruhagyárakat, hogy teljesítsék a rájuk bízott, kötelező megrendelést. “A katonai előirányzatok anyaghiányt és késedelmet idéztek elő a gazdaság számos ágában... a gyártól kezdve az elárusító üzletig. . . A gyáraknak sok fejfájást okoz a fém hiánya, különösen vörösrézben és alumíniumban szűkölködnek.” Az Admiral Corp. a színes tv-csö- vek hiányát a vietnami háborúnak tulajdonítja.

jobboldali, az amerikai sajtó emberevéssel vádolja őket és Eckhardt úgy tesz, mintha ezt elhinné; de fálalja, hogy “néger Afrikában nem tisztelik az alapvető emberi jogokat. Azt nem fájlalja, ami az emberi jogokkal, méltósággal “fehér-Afriká ban, vagyis Délafrikában, Délnyugat-Afrikában, Rhodesiában, Mozambikban, és Angolában történik, sem azt, hogy a kongói fehér zsoldosok tömegével irtották az ország népét. “Az UN levizsgázott Afrikában” mondja, nyilván nem ismeri az UN megbízottjának, O’Brien-nek könyvét, aki megirta, hogyan kötötték meg az UN csapatok kezét New Yorkból és Washingtonból.

És Eckhardt szerint nemcsak a négerek primitívek, nem érettek a szabadságra, hanem Latin- Amerika népei is és annál inkább rossz néven veszi Castrotól, hogy “beadvánnyal fordult az ENSZ- hez, magának követelve a jogot, hogy ő valósítsa meg Latin-Amerikában a szociális forradalmat”. Eckhardtnak külön hírforrása lehet, mert az UN- nél erről senki sem tud.

Nem kell az Eckhardt-beszédből többet idézni, hiszen már az maga bizarr dolog, hogy egy legszélsőbb jobboldali lapban követeli a szerinte hiányzó szabadságjogokat a magyar nemzetnek (ugyanakkor, amikor ezeket szigorúan megtagadja az “alsóbbrendű színes népektől”). Elég ha beszédének záró részéből idézzük, hogy az “idegenben élő magyarok a magyar nemzetnek közel egy- harmad része” — vagyis Eckhardt szerint négy millió magyar él idegenben! Mindegy, ő a great old man. Egghead

Az egyik cipőgyáros úgy vélekedekett, hogy “nincs szüksége a háború gazdasági serkentésére ahhoz, hogy üzlete jól menjen. Semmi sem lenne oly üdvös és egészséges ebben az iparban, mint a háború azonnali megszüntetése.” A villamossági üzemekben is hasonló a helyzet, amelyek számíthatnak arra, hogy a háború végeztével épp annyi üzletet köthetnek az űrutazások és a kifinomult rakéták terén.

“Jelenleg a fegyverszünet lehetősége csak ábránd. Háborúban vagyunk és a legtöbb üzletember cseppet sem örül ennek” — végzi a cikk.

De ne vigyük tulságba ennek a cikknek a jelentőségét, mely a polgári ipar képviselőinek véleményét tükrözi vissza. A nagy hadianyag gyárosok és az olajmágnások nem ellenzik a háborút. Elvi alapon nincs ellenállás a U.S. barbár imperialista háborújával szemben. Az üzletemberek meglehetősen tökkelütött módon “emelnek hangot” és csak egymás között, de semmivel sem járulnak hozzá a békéért való küzdelemhez.

Az újsághírek illusztrálják a fennálló ellentmondásokat. Weinstein rabbi, a kiváló vallási vezető jelentette, hogy amikor az országon átutazott, “befolyásos hivatásbeliek és üzletemberek” mondották neki, hogy a kormány eszeveszett és hiú kalandba bocsátkozott Vietnamban, de a gazdasági és politikai megtorlástól való félelmükben nem merték véleményüket nyilvánosságra hozni.” (N. Y. Times, junius 22).

Ugyanakkor a Wall Street Journal kiemelkedő cikket ir az “ürutazási felszerelések és repülő megrendelések, valamint a katonai szükségletek révén várható kedvező kilátásokról.” A Lockheed cég a katonai költekezés 30—50 százalékos emelkedését jósolja a vietnami háború után, részben azért, mert “véleménye szerint Vietnam-féle konfliktusok a jövőben is lesznek.” Az sem meglepő, hogy a texasi Ling-Temco-Vought cég “rendkívül nagy hasznot húz a jelenlegi védelmi kiadásokból.”

Ezeknek a vállalatoknak és azoknak a még nagyobb katonai-financiális-üzemi társulatoknak, melyekhez ezek tartoznak, sokkal nagyobb hatalmuk van, mint a félénk, belföldi termelésre gyártó üzletembereknek.

így ragaszkodunk eddigi meggyőződésünkhöz, hogy nem lehet a kapitalistáktól várni, hogy a béke iránti küzdelmet vezessék; hatalmas, befolyásos pénzügyi körök voltak azelőtt is és vannak most is az imperialista háborúk mögött.

De a béke ügye megkívánja a lakosság minden rétegéből eredő támogatást. A Fairchild cikk bizonyitja: a békemozgalom előtt nyitva áll a lehetőség, hogy több segítséget és közreműködést kapjon, mint eddig a jómódú üzletemberektől. Anyagi hozzájárulásuk és hírnevük nagyban elősegítheti a piszkos háború mielőbbi befejezését.

— A KGST munkatermelékenységi állandó bizottságának munkacsoportja Brnóban ülést tartott, amelyben az ágazati szakértői értekezletek eredményeit vittatták meg.

Victor Perlő:

MÁR AZ ÜZLETEMBEREK IS ELLENZIK A VIETNAMI HÁBORÚT

"Great old man” a kerékasztalnál