Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-05-19 / 20. szám
Thursday, May 19, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Különös levelek Elégedetlenség Bonnban . . . A világsajtó mostanában sokat foglalkozik a lengyel kormány és a katolikus egyház között felmerült ellentétekkel. A helyzet odafejlődött, hogy mig a lengyel kormány jó szemmel nézi, támogatja az egyházat és nem követel mást, minthogy az egyház csak a saját ügyeivel foglalkozzon, addig Wyszinsky bíboros újból beavatkozott az ország politikai életébe. • Azt hi- resztelik, hogy a pápa meghívását a millenniumra, melyet úgy a lengyel egyház, mint a lengyel állam most ünnepel (az egyik a vallás ezer éves meghonosításának, a másik az állam ezer éves megalapításának alkalmából), a vallásellenesség gátolta meg. Ez viszont távol áll a valóságtól. Hogy mi vitte olyan éles harcba a kormányt az egyházzal szemben, arra az alanti sorok tisztán rámutatnak. A kérdéshez semmi köze nincs a vallásüldözésnek; a papság jogtalan beavatkozása az államügyekbe élezte ki a helyzetet. Aki járt már Lengyelországban, tapasztalhatta, hogy a lengyel népben elevenen él a német fasizmus okozta mérhetetlen szenvedés emléke. Ezt példázza egyebek között, hogy a lengyelek nemzeti zarándokhelynek tekintik az egykori auschwitzi haláltábort, amelynek szöges drótkerítései között minden látogatás alkalmával hitet tesznek: “Nem felejtünk!” “Soha többé német imperializmust!” Mindez a mai lengyelek számára több mint puszta jelszó: egy teljesen érthető magatartás mottója. Ennek jegyében követelik és segítik a náci háborús bűnösök felelősségrevonását. Az anyaországtól egykor leszakított és a történelmi igazságtevés nyomán visszatért nyugati területeket bekapcsolják az ország politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális vérkeringésébe. Erős szocialista szövetségeseivel együtt, a lengyel állam magabiztosan védi az Odera—Neisse határt. Meghivás millenniumra Szoros, testvéri kapcsolatokat alakítottak ki a lengyelek Németországnak azon részével, a Német Demokratikus Köztársasággal, mely egyaránt leszámolt a fasiszta múlttal és ma szocialista elveket valósit meg. Aggodalommal figyelik viszont mindazt, ami Németország másik részében, a Német Szövetségi Köztársaságban történik, ahol ismét szóhoz és atomfegyverhez akarnak jutni a német mi- litarizmus rossz emlékű erői. A lengyel nép egységesen száll szembe a revansista területi követelésekkel. Főleg ezek a tényezők formálják immár 20 éve a lengyel közszellemet és ezzel teljes összhangban a nemzeti politikát a német kérdésben. Ezt a közszellemet és ezt a politikát kell összevetni azzal a levéllel, amelyet a lengyel püspöki kar nemrégiben a német püspökökhöz intézett. A levél bevezetőben egy meghívást tartalmaz: “Testvérien, de egyben ünnepélyesen meghívjuk Önöket, vegyenek részt a lengyel millennium egyházi ünnepségein; a lengyel Te Deum laudamus csucsponja 1966 május elején Jasna Gorán, Istennek Szent Anyjánál, Lengyelország Királynőjénél lesz.” (A lengyel püspöki kar előbb hosszú ideig nem hozta nyilvánosságra a levelet, csak a viharok után adott utasítást annak felolvasására a templomokban.) Ezután a levél hosszasan taglalni kezdi a lengyel —német viszonyt, s ezen a ponton a dokumentum politikai nyilatkozattá válik. Visszatekint III. Ottó uralkodásának idejére, amikor kialakult “a gyümölcsöző német—lengyel kapcsolatok előfeltétele”, majd megállapítja: “...a történelem későbbi folyamán a német—lengyel kapcsolatok nem maradtak mindig gyümölcsözőek és az elmúlt évszádokban úgyszólván afféle szomszédi “öröklődő ellenségeskedéssé” változtak...” (Ehhez a megfogalmazáshoz a Polityka cimü varsói lap hozzáfűzi: “a ‘Drang nach Osten’-t, a ‘Kul- turkampf’-ot és az ‘Ausrottungspolitik’-ot nem mi gondoltuk ki. Az ezeréves lengyel—német kapcsolatok során nem mi voltunk az agresszív fél!”) A püspöki kar a továbbiakban kitér az elmúlt századok közös lengyel—német emlékeire, majd eljut a második világháborúig. Megemlékezik a “német megszállási időszak” több mint 6 millió len gyei vértanújáról majd pedig igy folytatja: “A kölcsönös viszony terhei még igen nagyok s ezt csak gyarapitja szomszédságunk un. forró vasa: Lengyelország nyugati határa az Odera és a Neisse mentén, amely Németország számára — s mi ezt meg is értjük —, a legutóbbi tömegpusztító háború rendkívül keserű gyümölcse.” (A határmegvonás a győztes szövetségesek döntése alapján történt Potsdamban, 1945-ben.) A levél méltatja a Lengyelországból “menekült és elűzött németek millióinak bánatát”, s megállapítja: “. . .a lakosság nagy része ezeket a területeket az orosz arcvonaltól való félelmében hagyta el és menekült Nyugatra.” Ezek után talán már nem is meglepő a folytatás: “Kedves Német Testvérek! Ne nehezteljenek ránk, amiért felsoroltuk azt, ami ezer évünk utolsó szakaszában történt. Nem annyira a vád, mint inkább magunk igazolása akar lenni.” S végül: “Ebben a legkeresztényibb s ugyanakkor igen emberi szellemben nyújtjuk kezünket önök felé. . . megbocsátást adván és megbocsátást kérvén.” A levél jellemző részeinek ismeretében már teljesen világos a bevezetőben javasolt összevetés eredménye: a lengyel püspöki kar szembeszegült a német kérdésben kialakult lengyel nemzeti érzéssel és érdekkel, az igazságos közszellemmel a lengyel nép és minden, a békét, a biztonságot óhajtó nép érdekeit szem előtt tartó állami politikával, s magával a történelemmel is. Ezért bélyegzik meg a püspöki kart a lengyel társadalom minden rétegében, a hívők és a nem hívők egyaránt, a lengyel sajtóban, a munkahelyi gyűléseken éppúgy, mint a parlament szószékéről. Ezért fakadt ki oly keserűen egy lengyel világi katolikus személyiség. “A lengyel katolicizmusnak a legtöbbet a katolikus püspöki kar árt.” "Potsdami területek"? A püspöki kar az anyaországhoz visszatért, ősi lengyel földről mint “potsdami területről” beszél, amelyet — úgymond — rákényszeritettek a lengyel népre. Az Odera—Neisse határ miatti nyugatnémet revansista ‘keserűségről’ pedig teljes megértéssel nyilatkozik. Ez a második olyan része a levélnek, amelyet a lengyelek elutasítanak, s igy “helyesbítik” a levél szerzőit: “Az Odera—Neisse határ visszaállítása, a sokmillió lengyel vérével öntözött ősi föld visszatérése az egész lengyel társadalom önfeláldozó harcának és munkájának, a Szovjetunió és a többi szocialista ország testvéri összefogásának köszönhető. E változások megmá- sithatatlanságát az egész világ elismeri, s e kérdésekben a lengyel nép egységes álláspontot foglal el és — ha kell — egységesen is cselekszik.” (A püspöki kar levele nemcsak a lengyel népnek mond ellent, hanem annak is, aki elsőnek irta alá: Wyszinsky bíborosnak, Lengyelország hercegprímásának is. A főpap szeptember 1-én Wroclawban, az egykori Breslauban, vagyis a visszatért lengyel földön kijelentette: “. . .itt voltunk, s ismét itt vágjunk. Visszatértünk a szülőhazába...”) A lengyel püspöki kar lehelében meg sem em7 üti a népi Lengyelországgal szoros baráti kapcsolatot tartó NDK-t, amely a gorzeleci szerződésben az Odera—Neisse vonalát a két nép közötti örök békehatárnak nyilvánította. Varsóban mindehhez még hozzáteszik: a püspöki kar éppen akkor szánta el magát a levél elküldésére, amikor Bonnban Erhard ismételten megfogalmazta az NSZK jogát “a németek egyedüli képviseletére”, az “1937-es határokra”, az “atomfegyverek birtoklására.” (Polityka: “íme ilyen viszonyok között született a levél. — Vajon megfeledkeztek erről a lengjél püspökök, amikor a címzettek segítségével [három német főpap is segített a fogalmazásban] elkészítették azt a dokumentumot, amelyben a történelem semmibe vevése, a nyilvánvaló tények tagadása politikai vaksággal és naivitással párosul, hogy ne használjunk még élesebb szavakat?!”) A Zycie Warszawy kérdése: “A lengyel és a német püspöki kar párbeszédében miért nem történt felhívás arra, hogy a hitlerizmus annyi borzalma, a sötét múlt soha többé ne térhessen vissza?” Hullámverés és olaj A lengyel közvélemény felháborodásával szemben a nyugatnémet sajtó teljes megelégedettséget sugároz. “Elismeréssel kell fogadnunk azt a tényt — írja a nyugatnémet Die Welt —, hogy a lengyel püspökök a jelenleg lengyel közigazgatás alatt álló, német keleti területekről szólva nem hivatkoztak arra, hogy azok lengyel területek, amelyeket jogosan kapott vissza a lengyel nép.” “A lengyel püspökök leveléből talán az is kiolvasható — állapítja meg a Kölnische Rundschau — hogy még nem mondták ki az utolsó szót a jövőbeni lengyel—német határról.” A lengyel püspöki kart a levél által felkavart hullámok nem késztették szóra. Amit mégis mondtak, azzal csak olajat öntöttek a tűzre. Kijelentették: “pozitív tartalmú választ kaptak a német főpapoktól.” Vagyis pozitívan értékelték azt a levelet, amely kifejti az NSZK-ban revansra szervezkedő “sziléziaiak, pomerániak és a keletporoszok” történelmi jogát Lengyelország nyugati területére. Sajnálatos, hogy a levélváltás kapcsán az NDK- beli katolikus püspökök sem tanúsítottak következetes magatartást. Ma Varsóban gyakori beszédtéma a lengyel püspöki kar lépése. A közvéleményt röviden igy lehetne összefoglalni: A lengyel főpapok egy nagyon fontos kérdésben a nemzet érzései és véleménye ellen emeltek szót. S egy ilyen közhangulat kialakulása a szinte egységesen katolikus lakosságú Len gyelországban igen komoly figyelmet érdemel. fWWWVWWWWVWMA/WWVWVUWWWWWWWVI városban láttam, hogy éjjel ezernyi patkány hagyta el a helyét ösztönszerüen, mert társaik pestisben elhullottak. Az egész utcát elárasztották ezek a nagyra nőtt rágcsálók, ami félelmetes látványt nyújtott. Bár a patkány, mint élelmiszerpusztitó és betegségek hordozója, ellensége az embernek, újabban jótevője is lett, mert rajta próbálják ki a különböző gyógymódokat és főként a rákbetegség felismerésében^ kapott fontos szerepet. így részben visszafizeti az emberiségnek azt a sok kárt, amit az évszázadok folyamán okozott. A sáska-had A Biblia is állandóan megemlékszik és Isten csapásának nevezi a sáskát. Életüket és rajzásuk okát még alig ismerjük. Bár az emberiség nem tud védekezni a sáska-had ellen (mert mikor megjelenik, már késő), újabban mégis sikeresen megelőzhető. Sáskát, néha más rovarokat, mint pl. katicabogarat milliószámra láttam Kínában. Ezen utóbbiak rendes körülmények között békés rovarok és kevés kárt okoznak. Bizonyos kedvezőtlen előfeltételek mellett azonban — mint pl. szárazság^ vagy a föld megművelésében beállott változás — óriási mértékben elszaporodnak igen rövid idő alatt, rajba egyesülnek és na^y területeket tudnak bejárni, óriási karokat okozva. Ez az állapot néha évekig eltart, azután lassanként visszatérnek magányos, sőt békés életmódjukhoz. Sáskák az egész világon károkat okoznak. A sivatagban gyakran megeszik őket az emberek. A monda szerint Keresztelő Szent János sáskán és vadmézen élt. A sáska-hadat csodálatos ösztön vezeti. Ha a Közel-Keleten, Elő-Ázsiában juh- és kecskenyájak letarolnak egy legelőt és friss füves helyre mennek. a sáskák követik a nyájat, elpusztítják a friss legelőt és igy — legelő hiányában — az állatok elpusztulnak és a lakosság éhhalállal, vagy betegséggel áll szemben. • 12345678901011121314151617181920212242233456789097 • 1A SZÁMOK BESZÉLNEK | írja: Eörsi Béla lg • 12345678901011121314151617181920212242233456789097 • Az emberiség ellenségei Gyermekkorunkban mindnyájan féltünk a vadállatoktól, mert a felnőttek azokkal ijesztgettek bennünket. Pedig nem a vérengző vadállatok az emberiség igazi ellenségei, hanem a kis rágcsálók és a rovarok. Patkányok A rágcsálók közül a patkány a legveszélyesebb. Ha az emberiség ki tudná pusztítani a patkányokat, akkor Ázsia éhező tömegeinek egy hatodnyival több élelmiszer jutna. A verebek szaporodását is meg kellene gátolni, mert ezek is sok ember elől eszik meg a mindennapi kenyeret, vagy rizst. Képzeljük el, ha a kisebb kontinenssel felérő India és Pakisztán patkányait kiirtanák és az igy megtakarított élelmet rosszabb időre eltennék, akkor nem volna soha éhínség Dél-Ázsiában. Kina a forradalom óta felvette az emberiség ezen ellenségeivel is a harcot. 1958-ban 1.88 milliárd patkányt és 1.96 milliárd verebet irtottak ki. A számok azt mutatják, hogy egy patkány évente húsz font gabonát vagy rizst fogyaszt, a veréb 5 és fél fontot. A patkány azonkívül a legveszedelmesebb betegségek egyikének, a pestisnek a hordozója. Kiirtása talán az egyetlen védekezési mód ezen szörnyű betegség ellen, mely régebben Európa városait elnéptelenitette és még ma is gyakran fellép Ázsiában. Két Nobel-dijas iró, Sinclair Lewis és Albert Camus (az előbbi az Arrowsmith c. regényében, az utóbbi a Pestis-ben) leírja pestis-járvány idején a patkányirtási harcot. Ázsiában ezek az állatok nagy ra nőnek, majdnem olyan nagyok, mint egy kisebb macska. A pestis által sújtott Harbin, kínai ELLENTMONDÁSEGY HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐI
