Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1966-04-28 / 17. szám

12

AMERIKAI MAGVAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, April 28, 1966

Ilyenkor tavasz táján mélabus emlékként jutnak eszembe az óhazai havi vásárok, melyeknek buzgó hive, bámulója és látogatója voltam. A körhinták, meg kikiáltók, vásári árusok lármás zűrzavarában sétálgattam sokat, nem is említve a lacikonyhákat, meg a színes, festett frissítő italok árusító sátrait, melyeket mindig külön megcsodáltam. Tán mondanom sem kell, hogy a sült hurkák ize' verte az amerikai élet hotdogjait, mint ahogy semmiféle már palackozott édesital nem ér fel az egykori magyar vásári limonádé és krachedlinek nevezett pirosra festett folyadékok izével. De semmi sem volt talán izgalmasabb a vásárban, mint a jövendőmondók, akik pár krajcárért olyan szépeket tudtak mondani az embernek, hogy a legfényesebb csillagokat kellett meglátnia jövőjében.

Az alföldi vásárokon több jövendőmondó akadt, de mindegyik a saját egyéni módszere szerint dolgozott. Olyan is volt, aki személyesen magában működött, azaz kis asztalkája előtt ülve csak a tenyeréből olvasta ki az embernek a múltat, a jelent és a jövendőt. Ennek kellett a legtöbb tudás és tapasztalat, hiszen sokat kellett ügyeskednie, hogy valamit kispekuláljon jövőjére kinvácsi kliensének egyéniségéből és vágyaiból, hogy a jövőt elég tetszetősnek tudja bemutatni. A többi jövendőmondó más és másképpen dolgozott. Ha szabad így mondani, sokszor jövőbelátó képességeiket átruházták egy csodálatos idomított állatra, papa- gályra, vagy tengeri malacra. A sok jövendő csoda egy skatulya színes nyomtatott cédulácskáin volt elhelyezve és a mindentudó kopott, öreg papagály, vagy malac kihúzott egyet a sok közül, zöld cédulácskát a férfinek, rózsaszinüt a nőnek — arról a szóbanforgó személy kiolvashatta jövőjének összes rejtett titkait, a nyalka legényt, vagy a rózsásarcu epekedő kisasszonyt.

Ennél is különb volt azonban az a jövendőmondó, aki a technika csodájával dolgozott. Nála is egy papagály húzta ki a rózsaszín vagy zöld cédulácskát, de nemcsak úgy akárhogy, hanem csakis Plútó utasítása szerint. Ez a Plútó pedig egy kis hüvelykujjnakyságu gumibaba volt, amely az ördögöt formálta és egy hosszú üvegcsőben, lakott,, A cső tele volt holmi piros folyadékkal, abban lebegett a Plútó. Amikor pedig az egyén, leszurkolta az 5 krajcárt jövője érdekében, a gazda megnyomott egy titkos gumicsövet, amely Plútóval össze volt kötve. Erre Plútó lassan süllyedni kezdett, nyilván az alvilági titkok felé, ami abból is kiderült, hogy a gazda kántálós hangon elénekelte a bűvös szöveget:

Plútó! Szállj le a mélybe Nézz az illető szemébe,

Tárd fel a titkot,

Melyről nem tudott,

Melyre nem számított.

Amit csak a jövő Hozhat majd elő Hozd majd elő.

Hozd fel azt a mélyből A sötét éjből.

És valóban, mindenki szeme láttára, Plútó végig leszállt az üvegcsőben, eltűnt annak mélyében az asztal alatt, de mire a versike végére ért, már újra látható lett és újra felemelkedett a cső tetejéig. A cső mélyében megtudott titkokat azon nyomban közölhette is a papagállyal, úgy hogy ez most már pontosan tudta, hogy a sok cédulából melyik illik a várakozó kliens jövőjére és azt ki is húzta neki, A cédulán persze elolvasható volt a ‘nagy utazás’, a “rejtett kincs”, meg a “szerencse az ajtó előtt”, a “megpróbáltatás”, “csalódás”, “hűség” és hasonlók, de akárhogy, akármint a “hü szerelem” és “jövendő boldogság” változatlanul mindig.be lett ígérve a legvégére.

Nem kell mondanom, nemcsak nekem, de úgyszólván mindenkinek Plútó volt a kedvenc jöven- dölője. Persze mert a közönséges tenyérből jövendölő mester hiába kívánta a legtöbb ügyességet, régimódi ezeresztendős módszerrel dolgozott, nem volt elég modern és senkinek sem imponált. Az idomított papagály, meg a tengeri malac sem voltak sokkal hatásosabbak. Mindenki tudja, hogy az állatok elég könnyen megtaníthatok a cédulahuzás mesterségére és nem olyan bizonyos, hogy tényleg az igazi jövendőt tudják kihúzni. Plútó ellenben más dolog volt. Találmány, technikai titok. Azt nem lehetett olyan egykönnyen kispekulálni, hogyan csinálja a gazda, hogy az üveg tetején úszkáló Plútó a parancsszóra leszáll a mélybe és aztán pedig felhozza magát is és a titkot a mélyből. Plútó nyilván gépesítve volt, éppen ez volt benne az izgató. És akik olyan ügyesen gépesíteni tudtak a technika valamelyik csodájával, azokról azt sem nehéz feltételezni, hogy valóságos jövendölési büv- erőt is tudtak a kis Plútó gumitestébe beleszerelni.

Vagyis Plútó nagy sikerét egyszerűen az tette, hogy megcsinált egy trükköt és erre mindenki hajlandó volt elhinni, hogy más trükköket is tud. Ez ugyan elég képtelenség, de mindennap ezt csináljuk az élet sokkal fontosabb dolgaiban is. A százéves embert mindenki megkérdezi, hogy mi a titka a hosszú életnek és akármilyen butaságot válaszol öreg fejével, azt elhisszük neki. Egy mozi- szinész esztendőkön keresztül táncolt és énekelt, a szakértők szerint elég jól, tehát a kaliforniai válasz tók elhitték neki, hogy akkor a politikai táncoláshoz is értenie kell és pirulás nélkül megválasztották szövetségi szenátornak. Egy másik moziszinész egy csomó filmsiker után felfedezte, hogy aki jó színésznek, az jó lesz állami kormányzónak — és ha Kalifornia népének nem jól szolgál a szerencséje, még meg is fogják választani. Ki törődik vele, hogy egyik trükknek semmi köze a másikhoz.

Aztán nem hallottuk eleget, hogy a katona, aki jól megszervezte a normandiai partraszállást a háborúban, az biztosan nagyszerűen el fogja igazgatni az ország szekerét is? Hát persze az lett a vége, hogy a tábornokból az Egyesült Államok elAz ablakok nyitva vannak, a kőrútról a lárma bizony behallatszik. A villamos csilingelőse, az autóbuszok motorjai sem nagyon csendesek. A teherautók szüntelen robogása, a magángépkocsik suhanása sem teszi a körúti lakásokat csendes helyekké. Ennek ellenére, a körúti lakások boldog tulajdonosai nem cserélnének senki mással. Elvégre Budapesten lakni, különösen egy nagykörúti lakásban, nem mindennapi dolog.

Többen ülnek az asztal körül, budapesti és vidéki látogatók. Egy Amerikából végleg hazatért házaspár felé irányul az érdeklődés. Már több mint egy éve itthon vannak és csak úgy repülnek feléjük a kérdések: Hogy vannak? Megszokták már az uj légkört? Nem vágynak vissza? Nem találják a magyarországi életet primitívnek az amerikaihoz képest? Nem szenvednek hiányt olyan dolgokban, amelyek bőségben megvannak a tengeren túl?

A hanghordozásukon meglátszik, nagyon csodálkoznak azon, hogy valaki Amerika helyett Magyar- országot választotta lakóhelyéül. A válaszok egyszerűek. Megértik a kérdezőket.

“A legnagyobb probléma a lakás. Elég nehéz volt megoldani. Magyarországon majdnem mindenki jobb lakás után kutat. Külföldinek különösen nehéz, viszont a legkönnyebb egy uj lakást vásárolni, vagy betársulni egy uj építkezéshez, ehhez kiutalják az anyagot. Igaz, az építkezés nem megy egy-kettőre, mert nincs elég épitőmunkás. Ha a ház felépül, a berendezés már gyermekjáték. Bútor, konyhaberendezés, hűtőszekrény, mosógép, porszívó, szőnyeg, rádió, televízió itt is az üzletekben várja a vásárlót, még részletfizetésre is, csak úgy, mint New Yorkban.”

. “Mégis, mit találnak itt a legnehezebbnek?”, jön az újabb kérdés.

“Vannak kisebb komplikációk. Nehéz telefont kapni, nincs elég központ, most építenek. Szombaton, vagy vasárnap nagyon alacsony a gáznyomás, ilyenkor lassabban megy a főzés. Már nincs különösebb baj az élelmiszer vásárlással, de Amerikában tisztára mosott zöldségeket hoznak forgalomba; ez még nincs elterjedve a Közértekben, bár egyes üzletekben ez is elérthető.

Kenyeret nem merünk venni, mert egy- ültünkbe megesszük, olyan jóizü. Egyik legnagyobb bajunk ugyanis, hogy félünk az elhízást ól.”

“Nem bántákjneg, hogy hazajöttek?”, kérdezik és hitetlenkedve néznek a volt chicagói házaspárra.

“Maguk nem tudják megérteni, hogy milyen nyomás alatt éltünk odaát. A vietnami háborúval van tele minden, újságok, rádió, tv, a háború igazságosságát bizonyítgatja, holott úgyszólván mindenki tudja, hogy nem úgy van. Az árak állandó emelkedése sem megnyugtató s szítják továbbra is a hidegháborút. Úgy állítják be, hogy a szocialista országokban vasrács mögött élnek az emberek, rabságban. Bántja az embert az igazságtalanság, de

nöke lett, mint ahogy 100 évvel ezelőtt a polgárháború után az északiak hadseregének tábornokából is elnök lett ugyanilyen alapokon. Egyik tábornokból sem lett valami nagyon kiváló országvezető, de azért nyugodtan feltételezhetjük (ha ugyan ilyesmit nyugodtan feltételezhetünk), hogy egy jövendő háború tábornoka lesz megint az elnök, persze csak abban a valószínűtlen esetben, ha maradnának egyáltalán választó polgárok életben egy újabb háború után, amire nem sok a kilátás.

Lám valamelyik magyar kisvárosi havi vásártól az ut eddig a nagy Amerikáig sokkal rövidebb, mint feltételezné az ember. Technikába felnőhettünk az asztal alá süllyedő Plutó-baba jövendöléseitől a számológépes és Űrrepülő gépezetekig, de a babonákban, hiedelmekben és ostoba feltételezésekben nem fejlődtünk semmit sem. Ott maradtunk Plútónál, aki mindig igazat jövendöl, mert azt mondta nekünk, amit magunk akartunk hallani: szép és jobb jövőt. Ma sem kapunk többet, sőt kevesebbet azoktól a mindentudó gumibabáktól, akiket nemzeti vezetőinknek tekintünk. Jósolják, jósolják a jövőt, vagy tiz esztendő óta .közben pedig fokozatosan süllyesztenek el bennünket az embertelen felfogás, a háború mocsarában. “Még egy évig kell csak, hogy kaszaboljuk a vietnamiakat, hogy a túlélőket boldogíthassuk”, ezt halljuk egyik évről a másikra. Náluk még a régi nagyvásárokon működő Plútó is különb jövendőmondónak bizonyult. Bizony Isten, inkább a Plútó zöld cédulácskáját hiszem el, mint összes jövendőmondó politikusaink és katonáink nagyhangú Ígérgetéseit és ostoba jövendöléseit.

tehetetlen vele szemben.”

“Magyarországon nem bántják ezek a dolgok?”, kérdezik újra.

“Lidércnyomástól szabadultán érezzük magunkat. Itt arról Írnak a napilapok, hogy miképpen lehetne az emberiség javát szolgálni. A rádió nincs tele bántó hírekkel, a tv. leadását nem szakítják félbe a legérdekesebb résznél, hogy hirdessenek valamit, amire semmi szükség nincs és sérti gondolatvilágunkat. Csendesebb, nyugodtabb az élet. Nem élnek itt örökös bizonytalanságban, az emberek nem félnek a munkanélküliségtől. Emberi módon élnek, azt mondhatjuk.”

Csend lett a körúti lakásban. Nem volt ellenvetés. Behozták a szokásos erős feketekávét, amely már szinte életszükségletté vált, annak ellenére, hogy a kávé^nem olcsó Magy>~országon. Sok vicc is van erről. Egy arról szol, hogy Fidel Castro 110 millióra becsülte Magyarország lakosságát, mert annyi kávét isznak, hogy ő csak tudja, menynyinek szállít?!

Amerika felé haladó óriáshajón vagyunk, a büfében. Köröskörül ülnek az asztaloknál, beszélgetnek, szalmaszálon italt szörpölgetnek. Középkorú nő ül velünk szemben. Limonádét tesz eléje a pincér. A 25 centes pénzdarab valahogyan kiesik a kezéből a padlóra. “Leesett — mondja a nő magyarul. — Látom — válaszolja erre a pincér, ugyancsak perfekt magyarsággal, önkénytelenül arra gondoltunk, hogy mennyi magyar van szerte a világon, hiszen akármerre jártunk, mindenütt találkoztunk velük. Mi is magyarra fordítjuk a beszélgetést, mert bizony magunk között nem igen beszélünk magyarul.

Rövidesen megtudjuk, hogy philadelphiai az asz- szony, vagy 40 éve él Amerikában és látogatóban volt testvéreinél.

“Milyennek találta Magyarországot?” — kérdeztem tőle.

“Hát borzasztónak — jön a válasz Kérem, ott kommunizmus van. Három hónapig voltam ott, de borzasztó volt.”

“Hol tetszett lenni?”

“A Nyírségben, Nyirkátán, ott laknak a testvéreim.”

Férjem, aki nyírségi, nagyon hegyezte a fülét erre. Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki az asszony “borzasztó” kifejezése. Le is tette a kezéből a könyvet.

“Nem mindig volt az Nyirkáta, ugye?”, kérdezi az asszonytól.

“Nem kérem. Mikor én elmentem, más volt a neve a falunak”, jön a válasz.

“Nyirgebének hívták, ugye?”, kérdi a férjem.

“Úgy bizony, annak.”

“Nahát abban a borzasztóságban bizonyára éheznek a testvérei?”

Fodor Erna:

Oszlik a köd

Bódog András:

Vásári emlék