Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-03-03 / 9. szám
Thursday, March 3, 1966 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 Victor Perlő: JOHNSON ELNÖK BECSAPTA A SZAVAZÓKAT Johnson elnök eredetileg avval indokolta meg Észak-Vietnam bombázását, hogy az megtorlásképpen történik a Nemzeti Felszabaditó Front támadásaira a dél-vietnami U.S. hadibázis ellen Plei- ku-nál. De amint a “Newsweek” Fehér Ház-i tudósítója, Charles Roberts, “L.B.J.’s Inner Circle” cirnü könyvében kifejti. “Aznap esti rendeletét. . . egyáltalán nem az indulatok vezették. Sőt, a valóság az, hogy Észak-Vietnam bombázásának határozata már majdnem négy hónappal korábban meg érlelődött benne. Most már nyilvánosságra lehet hozni, hogy a határozat 1964 októberben jött létre, az elnökválasztási kampány tetőfokán...” Az indokolása: “A U.S. egyre vesztett, a már 10 év óta húzódó háborúban... tenni kellett valamit.” Roberts könyve nem expozé és nem is vallomás. Johnsonnak és kormányának tisztelői és nagyra- becsülői sorába tartozik és támogatja politikájukat. Csak előadja az eseményeket, amelyek az ő szemében nyilvánvalóan indokoltak, mert úgymond: “a király nem tévedhet.” közönség jelentős százaléka oly sok hivatalos U.S. hazugságról bizonyosodott meg, hogy nem hisznek el többé semmit, ami Washingtonból jön. Ez a “szavahihetőség krízise”, amit a Johnson-kormány a “béke offenzivá”-val akart helyrehozni. Washington következetes hazugságai azt a helyzetet teremtették meg, hogy minden megoldandó kérdés elé gátat vetnek — hogyan tárgyalhat valaki olyan kormánnyal, melynek kijelentései semmiféle viszonyban nem állnak várható cselekedeteivel? Ennek révén növekszik a nagyobb és veszedelmesebb háborúk lehetősége, beleértve a nukleáris háborút is. Az a remény, hogy Amerika népe 20 évi hidegháborús propaganda ellenére már kezd keresztüllátni a hazugságokon. Remélhetőleg megtartotta a hagyományos alapelveken alapuló tisztességét, elveti a hazugságot és leleplezi a reakciós, fajgyűlölő, kapzsi politikát. WUVVWVMlWWWAAAMWnMWWUUWAMVWWUWAMWIWVIMWMAMlMVWWWUWWIVUMWWWMWWWWVWWlMVWMWI KI AZ AGRESSZOR? A bombázás keresztülvitelét elhalasztották, részben azért, hogy megtegyék a kellő előkészületeket, részben pedig azért, hogy szilárdabb benyomást keltő dél-vietnami bábkormányt állíthassanak fel: “ami úgyszólván beszerezhetetlen áru abban a háborúban megviselt kis országban.” (Az “áru” eb- bán az esetben nagyon találó kifejezés, mert helyesen leírja azt a viszonyt, ami ezen kormányok és washingtoni vásárlóik és gazdáik között fennáll.) “Egyedül ezeket az okokat említette meg az elnök, amikor elmondta nekem 1965 májusában, hogy a bombázást már négy hónappal a pleiku-i incidens előtt elhatározta. Jogosan lehet azonban feltételezni, hogy a halasztásnak más okai is voltak. Az egyik ok feltétlenül az volt, hogy az Egyesült Államok a választási kampány kellős közepén volt. . . a kampány utolsó heteiben a lehető legkevesebb említést tett a vietnami háborúról (nem akarta, hogy 'túlságosan összekössék' a háborúval, mondta nekem egyik őszinte segédje, annakidején); de min den habozás nélkül, ha nem is nyíltan, de célzásokkal megtámadta Barry Goldwatert, mint aki heves, meggondolatlan, veszedelmes politikus." Három nappal a választás előtt, Johnson egy szó említést sem tett az NFF egyik nagyon sikeres támadásáról Bien Hoa-nál a U.S. bázis ellen, amely volt olyan jelentős, mint a pleiku-i incidens. Miután, hamis külsőt öltve és önmagát békés embernek feltüntetve a választásokon túláradó többséggel óriási győzelmet aratott, azonnal nekilátott, hogy titokban tervezett terveinek támogatására megnyerje a közvéleményt. A közvélemény felkorbácsolására olyan hírek kezdtek megjelenni, hogy “alattomos támadással... a Vietcong ágensei fényes nappal, szemérmetlenül megbombázták az amerikai tisztek szállását.” (Mialatt gondolom a “derék” U.S. repülők napalmmal égették, fényes nappal a vietnami parasztokat.) Johnson azt mondta, hogy a bombákat ökrös szekéren szállították Észak-Vietnamból. A U.S. sokkal hatásosabb módon repülőgépen viszonozta ezt a támadást. De még a propaganda céljára kiválasztott Pleiku-incidens is meghazudtolja ezt az állítást: “Ez volt a helyzet. . . mikor a Vietcong-gerillák egyik rongyos csapata, az elfogott, amerikai gyártmányú 88 mm-es ágyúját a pleiku-i barrakokra irányította. 'Semmi kétségem nem volt az iránt, hogy megtorlást fog elrendelni Észak-Vietnam ellen', mondotta az egyik tiszt, aki jelen volt, amikor az elnök elolvasta Westmoreland üzenetét, amelyben ‘meglehetős nagy amerikai veszteségről jelentett. Johnson, állítólagosán megindokolt határozatában az amerikai ágyu-gyár bombázását kellett volna, hogy elrendelje! Mialatt a közvéleményt igyekezett befolyásolni, Johnson nagyon is tudatában volt annak, hogy “lépése avval a félelmetes kockázattal jár, hogy Észak Vietnam és Vörös Kina sok százezer gyalogos csapatot küld Dél-Vietnamba és igy Johnson elnök “másik Koreával állna szemben.” Kérdés, szavahihető-e Roberts beszámolója? Ha nem lenne az, az irót már régen elbocsátották volna állásából és nyilvánosan is megcáfolták volna. Mindebből kitűnik, hogy ami a morális felfogásu- ak részére lesújtó bizonyítéknak számit, az amerikai imperializmus vezetői részére dicséretnek tűnik fel. Szerintük dicséretre méltó a közönséget ügyes fogással és becsapással agresszív akciók elfogadására vezetni. A legutolsó három kormány szószólói, bizonyos kritikus időkben ezt az “elvet” magukévá tették. A cinizmusban és a szavahihetőség hiányában, lehet, hogy Johnson túltett elődein. Az a különbség, hogy ma már az egész világ és az amerikai Bebizonyosodott, hogy az egész nagy vietnami “békekampány”, amelyet elnökünk oly nagy apparátussal indított meg, csak “bluff” volt arra, hogy elhitesse: igazságos háborút folytatunk az “agresz- szor” ellen és ezzel takarjuk el azt a szégyent, hogy 200 ezer amerikai és 450 ezer vietnami katona a legmodernebb fegyverekkel, tankokkal, repülőgépek ezreivel, a legbrutálisabb harcok árán sem tudja éveken át legyőzni és megadásra kényszeríteni Dél-Vietnamnak szabadságáért, függetlenségéért csak kézifegyverekkel harcoló népét. Most, amikor bejelentik a “kíméletlen” háborút (mintha az eddigi, a civilek elleni szőnyegbombázással, napalmmal, mérges gázzal folytatott harcunk kíméletes lett volna) a mi szégyenünk és a világ népeinek is szégyene — a szocialista országokat nem számítva —, hogy szó nélkül tűrik, hogy ebben a “piszkos háborúban” egy gazdag világhatalom ilyen irtóhadjáratot folytathasson egy kis, szegény nép ellen, amely oly nagy áldozatot hozott, hogy felszabadulhasson a gyarmati elnyomás alól. Ezt a szégyent még az sem enyhíti, hogy nem számítva az amerikai kormány zsebében lévő egy-két szolga-országot, a legtöbb helyen megtagadták kormányunk azon kérését, hogy katonasággal segítsék Amerika harcát az “agresszorok” ellen. Ki az agresszor? Ha meg akarjuk ismerni ennek a háborúnak az agresszorait, akkor majd’ egy századdal kell visz- szatérnünk a történelembe, amikor a francia imperializmus elfoglalta a kínai gyarmatosítóktól azt a területet, amelyet Indokína név alatt ismertünk, amelynek elnyomott népe állandó harcot folytatott a francia gyarmatosítók ellen. A második világháború idején megjelentek a japán hódítók, akiknek a francia gyarmatosítók egész Indókinát harc nélkül adták át, csak a nép indított partizán harcot uj elnyomói ellen. Mikor Japán megadta magát, lefegyverezték a megszálló csapatokat és kikiáltották a gyarmat függetlenségét. A francia gyarmatosítók 1946-ban újra megjelentek és hatalmukba akarták venni a területet, de a nép ellenállt és megindult a gyarmati nép szabadságharca elnyomói ellen, éppúgy, mint ahogy annakidején az amerikai gyarmat népe harcolt az angol elnyomók ellen. A franciák bábkormányát senki sem ismerte el a gyarmatokon, akkor Bao Dai-t ültették oda, de ez sem segített, a franciák egyre vesztettek. Itt kezdődik az agresszió. 1950-ben már ingadozott a hatalom és akkor Truman elnök teljes anyagi és fegyverszállitási segítséget ajánlott fel Franciaországnak. Ettől kezdve óriási mennyiségű fegyvert szállítottunk Vietnamba, melynek jó része, a vietnami kormánycsapatok jóvoltából, a Vietcong kezébe került. Egyrészt az átpártoló katonák vitték át, másrészt eladták a fegyvert és a muníciót a Felszabaditó Fruntnak. Minden amerikai támogatás hiábavaló volt, a francia hadsereg óriási veszteséget szenvedett, úgyhogy 1954-ben kénytelen volt lemondani gyarmatairól és az év nyarán békét kötni Genfben, ahol 14 ország képviselői voltak jelen. A szerződés értelmében Laosz és Cambodia független országok lettek, Vietnamot ideiglenesen két részre osztották, avval a feltétellel, hogy 1956-ban népszavazás dönt a két országrész egyesítéséről és a kormányformáról és hogy idegen katonaság nem tartózkodhat egyik országrészben sem. Ezt a megállapodást a U.S. és Dél-Vietnam kivételével minden résztvevő ország aláírta, de Amerika kötelezte magát, hogy tiszteletben tartja a határozatot. A Genfi Egyezmény ellenére 1955-ben amerikai katonai “szakértők” és hadifelszerelések érkeztek Dél-Vietnamba és a délvietnami katonákat amerikai katonák képezték ki. Bao Dai kormányát elmozdították és Ngo Dinh Diemet ültették helyébe, aki kikiáltotta a délvietnami “köztársaság”-ot. Ez a bábkormány megtagadta az egyezményben elrendelt választásokat és üldözte, kivégeztette, börtönbe vetette azokat, akik követelték azt. Újra megkezdődtek a harcok 1959-ben és az ellenzék nemcsak védekezett, hanem miután a nép teljes támogatását élvezte, nagy területeket hatalmába kerített, ahol a Nemzeti Felszabaditó Frontot a nép törvényesen elismerte. Amerika bábkormánya tehetetlen volt. Hadserege nemcsak hogy nem volt hajlandó harcolni, hanem tömegesen, fegyverrel együtt átszökött testvéreihez és csatlakozott a szabadságért harcoló Vietconghoz. Ez ellen küldték az amerikai “tanácsadókat”, akik a valóságban a harcokban a “tábori csendőr” szerepét töltötték be és a golyók néha el-eltaláltak egy-egy “tanácsadót” is. Amerikai repülőgépek is résztvettek és 1962-ben az amerikaiak számát felemelték négy ezerre, de a Felszabaditó Front hatalma majd egész Dél-Vietnamra kiterjedt. Évről-évre emelték az amerikai katonai létszámot. 1963-ban már közel 17 ezer katonánk volt a harctéren, mikor McNamara, kétbalkezes hadügyminiszterünk kijelentette, hogy “a győzelem még 1963-ban bekövetkezik.” Novemberben a győzelmet már 1965-re ígérte. Egyre több katonát küldött, de azt is megígérte, hogy 1965 év végén az amerikai katonák jórészét visszahozzák. A győzelem csak nem akart bekövetkezni, ezért Észak-Vietnamot okozták, hogy segíti Dél-Vietna- mot. McNamara tanácsára elnökünk elrendelte Észak-Vietnam bombázását, amely azóta állandóan és egyre kiterjedtebben folyik. Repülőgépeink és hadihajóink nap-nap után vaktában bombázzák mindkét országrészt. A falvak százait pusztítják el, a bennelevő lakossággal, asszonyok, gyermekek, ezreivel együtt. Ma már több mint 200.000 katonánk van ott. Az eredmény az, hogy az amerikai fiuk ezrei is ott pusztulnak, sok ezren megsebesülnek és Dél-Vietnamban még ma is 2,650 falu közül csak 700 falut mondhatnak a magukénak, de azt is csak nappal. Éjjel senki sem érzi magát biztonságban. Saigonban és más városokban, ahol amerikai katonai központok vannak, a népi erők a jólőrzött kaszárnyákat, szállodákat felrobbantják és a támadók úgy eltűnnek, hogy csak bottal üthetik a nyomukat. A lakosság túlnyomó többsége a Vietconggal tart és gyűlöli a betolakodó támadókat. Hiába ölték meg Diem elnököt, és hiába csapták el egyik kormányt a másik után, olyan kormányt nem tudnak odaállítani, amit Vietnam népe elismerne. Ezek csak az amerikai szuronyok között kormányozhatnak és nemcsak Vietnam népe, de az egész világ szabadságszerető népe bennünket bélyegez meg, nem a vietnami nénet. hanem a mi kormányunkat nevezi AGRESSZORNAK. Ezt a megbélyegzést nem mossa le Johnson elnök “béke-hadjárata” és senki sem hisz benne mindaddig, mig az amerikai csapatokat ki nem vonják Vietnamból és a vietnami kérdés megoldását az 1954-es határozat alapján rá nem bízzák az egyetlen illetékes fórumra, a vietnami néore. Mire e sorok napvilágot látnak, bizonyára már megindult a még barbárabb népirtás. A nagytőke hadügyminiszteri székben ülő képviselője kijelentette, hogy az ott levő katonaságot és repülőket meg kell duplázni, hogy győzhessünk. A múlt év júniusától havonta 25 ezer tonna bombát dobtunk le, most a havi rátát 40 ezerre kell felemelni. Ez azt jelenti, hogy 1966-ban annyi bombát dobunk le, (Folytatás a 9-ik oldalon) »SSSSSSSSSSSSSSSSSS^iSSSSSSSSSSSSSiSSSS^j “PORSZEM I A VIHARBAN” | Rácz László külmunkatársunk kitűnő' könyve < | 193 oldal, szép kötésben Ára $2.00 Megrendelhető a következő címen: MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York, N. Y. 10003 ísssssssssssssssssssssssssssssssssssssss
