Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-17 / 7. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5 LEHET-E A SZÖVETSÉGI NYUGDIJAT SZÁZ SZÁZALÉKKAL FELEMELNI ? Thursday, February 17, 1966 Irta: LUSZTIG IMRE A szakszervezeti mozgalomban eltöltött egynegyed század alatt megtanultam azt, hogy nem helyes olyan követelésekkel előállni, melyek az adott körülmények között nem megvalósithatók. Az Amerikai Magyar Szó azon a véleményen van, hogy a szövetségi kormány által jelenleg fizetett nyugdijat fel lehet emelni 100 százalékkal, vagyis meg lehet azt kétszerezni. Ezenfelül állítjuk, hogy szükséges ez a lépés, nemcsak azért, mert a jelenlegi nyugdíj nem elegendő a nyugdíjban lévők élet- szükségleteinek fedezésére, hanem azért is, mert az ország gazdasági helyzete megkívánja azt. Legmagasabb szövetségi nyugdíj jelenleg 127 dollárt jelent havonta. Ezzel szemben Svédországban a szövetségi kormány a nyugdíjazott fizetésének kétharmadát adja. Ez azt jelenti, hogy egy munkás, akinek heti keresete 100 dollár hetenként, 66 dollár nyugdijra volna jogosult. Ez havonta több mint 265 dollárt jelentene. Vajon, ha egy viszonylagosan olyan szegény ország, mint Svédország képes a nyugdíjazott fizetésének kétharmadát adni nyugdíj fejében, miért ne lehetne ugyanezt megtenni a világ leggazdagabb országában, az Egyesült Államokban? Minden jel arra mutat, hogy nem mi egyedül foglalkozunk ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal. A kongresszus 1964-ben felhatalmazta az ország elnökét, nevezzen ki egy bizottságot azzal a feladattal, hogy tervet dolgozzon ki: miként lehet a 35—50 millió nyomorban élő lakost tisztességes életszínvonalra emelni? Johnson elnök kinevezte a 14 tagból álló bizottságot, mely bankárokból, vállalati igazgatókból áll. Tagja a bizottságnak többek között Thomas J. Wattson Jr., az IBM nagyvállalat igazgatója és Walter Reuther, a United Auto Workers Union országos elnöke. A bizottság — amely a National Commission on Technology, Automation and Economic Progress nevet viseli — jelentésében a következő ajánlatokat tette: 1. A szövetségi kormány állítson munkába 500 ezer munkanélkülit. 2. Azon családok, melyeknek jövedelme kevesebb, az évi $3,000-nél kapjanak szövetségi szubvenciót. 3 4 3. Az ipari munkások havi és évi fizetést kapjanak. nem órabért, mint jelenleg. 4. Fel kell emelni a szövetségi nyugdijat és a közjóléti segélyt A bizottság határozata egyhangú volt. Ez azt bizonyítja, hogy még a trösztök tulajdonosai is ráeszmélnek arra, hogy lehetetlen a magántulajdonon alapuló rendszert fenntartani, még csak ideiglenesen is, ha lépéseket nem tesznek a technológia fejlődésével előállott problémák megoldására. A technológia fejlődése, többek között, azt eredményezi, hogy egyre kevesebb munkás mindig több árut termel. Az évek múltával ennek a folyamatnak a gyorsulására lehet számítani. Módot kell tehát találni arra, hogy a gépek beállításával feleslegessé vált és a termelésből kivetett munkásokat újra munkába állítsák és a nyomorban élő milliókat minimális életszínvonalra emeljék. A szövetségi kormány 3,000 dollárban állapította meg azt az évi jövedelmet, amely jelenleg szükséges a minimális életszínvonal megteremtéséhez. Meg kell jegyezni, hogy Mississippi államban egyedül több mint 600,000 fehér és néger szegény él nyomorban. Ugyanakkor elismert tény az, hogy ez év tavaszán 50 százalékkal KEVESEBB munkást fognak az állam mezőgazdaságában foglalkoztatni, mint az elmúlt évben, mert újonnan beállított gépek fogják a munkát elvégezni. Ugyanez a folyamat megy végbe minden állam mezőgazdaságában, az ország gyáraiban és hivatalaiban egyaránt. Nyilvánvaló tehát, hogy úgy az elnök által kinevezett bizottság javaslatai, mint az általunk ajánlott száz százalékos nyugdiiemelés aktuális és megvalósítható. Az ajánlatok életbe léptetése nemcsak a nyomorban élő 35—50 millió lakos, de az egész ország népének érdeke. Az ország törvényhozóinak e javaslatokat törvénybe kell önteniök és törvényre kell emelniök. Mindez azonban nem jön önmagától. Elsősorban a szervezett munkásságnak, a szakszervezetek utján kell síkra szállniok és követelniük e program élet- beléptetését. A nép érdekeit szolgáló, a négerek egyen ioguságáért harcoló a fiatalság jövőjét előmozdító, a nyugdíjban lévő idősek szervezeteinek egyaránt nyomást kell gyakorolniok az ország képviselőire, szenátoraira a fenti követelések törvénybe iktatásáért. Ma még sokan álmodozásnak tekintik a szövetségi nyugdíj 100 százalékos felemelésének gondolatát. Volt idő, amikor ugyanígy tekintettek arra a célkitűzésre, hogy a munkanélküliek és a nyugdij- kort elért egyének munkanélküli biztosítást, illetve szövetségi nyugdijat kapjanak. Ma már mindDr. D. F. Fleming, a Vanderbilt egyetem kiérdemesült professzora, a kétkötetes "The Cold War and Its Origins" Írója, a "The Minority of One" folyóirat februári számában a kormány külpolitikájával szemben az egyetemeken megnyilvánuló elégedetlenségről ir. A cikk kivonatait alább közöljük. Szerte az országban, Alaszkától Kaliforniáig és Maine-ig nagy az elégedetlenség az 1965 február 7-e óta megnyilvánult külpolitikánk iránt. Ez nem azért van — mint ahogy Mr. Rusk állítja —, mert a professzorok és a diákok “hiszékenyek” és “félrevezetettek”, hanem mert évek óta tanulmányozzák a vietnami kérdést. A választási kampány alatt Johnson elnök minduntalan kijelentette, hogy a háború megnyerése a dél-vietnamiak feladata. Mi is abba az őt támogató nagy többségbe tartoztunk, mert azt hittük az elnök józan ember, aki nem akar mindenáron “győzelmet” elérni az egész világon. Ekkor egyszerre, február 7-én bejelentették, hogy Észak-Vietnamban van a baj, hogy azt az országot kell bombázni és most, több mint egy év után ez semmiféle eredményre nem vezetett. A hosszú, bombázási kiruccanásunkat egyrészt sikertelenség, másrészt egyre mélyülő világtragédia koronázza. Pax Americana Johnson elnök lefektette az Amerika által diktált béke, a Pax Americana alapjait, amikor a vietnami küzdelem hátterének tekintetbe vétele nélkül kijelentette: “nem engedjük meg, hogy egyik ORSZÁG meghódíthassa a másikat.” Evvel jogot teremtett mindenféle polgárháborúba vagy nemzetközi konfliktusra való beavatkozásra és az erőszak alkalmazása mellett állt ki. A hosszú, szüntelen támadásaink Észak-Vietnam ellen, amelyet nap-nap után “agresszor”-nak nevezünk, azt az eredményt érték el, hogy a vietnamiak többsége felháborodottan ellenünk fordult és felbőszítettük magunk ellen a kínai népet. Az indonéziaiak, a burmaiak és a cambódiaiak is haragszanak ránk. India és Pakisztán élesen elitéli romboló hadjáratunkat és a japán nép is elfordul tőlünk. Egyszóval, Észak-Vietnam megtámadásával a gyűlölet és ellenszenv falát építettük fel köztünk és másfél milliárd ázsiai között. Április 24-én az elnök, hirtelen, masszív beavatkozást rendelt el Santo Domingoban, anélkül, hogy a National Security Council véleményét kikérte volna, vagy tudatta volna az Amerikai Államok Szervezetét. A Pax Americana szellemében az elnök kijelentette: “Nem szándékszunk a hintaszékben ülve megengedni, hogy a kommunisták akármilyen kormányt felállíthassanak a nyugati féltekén.” Ez a Johnson Doktrína és ahogyan ezt Santo Domingoban alkalmazták, azt jelenti, hogy a mostani forradalmi korszakban nem engedünk meg semmiféle forradalmat Latin-Amerikában, nehogy vörös forradalom lehessen belőle. A L. A. Times Buenos Aires-i tudósítója leírta, hogy milyen U.S.- ellenes felháborodás seper végig egész Latin-Ame- rikán. Mindenütt az a félelem kezdett elterjedni, hogy “ez nálunk is megtörténhet.” Amerika, mint erődítmény Az általunk diktált béke helyett a kormány Amerikának, mint katonai erődítménynek a falait építi fel. Amellett, ezzel a két erőszakos akcióval elértük, hogy Európa még fokozottabb mértékben elfordul tőlünk. A Newsweek egyik szerkesztője két esetben is hosszú időt töltött Európában és arra a meggyőződésre jutott, hogy nyugat és kelet Európa egyre szorosabb kapcsolatba kerül, valószínűleg a Szovjetunió részvételével és Anglia bevonásával. Az ellenünk irányuló uj egység megvalósítása már folyamatban van, és hamarabb bekövet- kezhetik, mint godnolnánk. Ezen fejleményeknek nyomában egyre inkább elkülönítve találjuk magunkat a saját cselekedeteink által megteremtett, gyűlölt amerikai erőditkettőt természetesnek tartják, akik ebben részesülnek. Vannak sokan, akiknek fogalmuk sincs arról, milyen harcot kellett az amerikai munkásságnak vívnia, hogy a munkanélküli biztosítás és a szövetségi nyugdíj létrejöjjön. A népjóléti törvények módosításához szintén hasonló harcra van szükség. Walter Reuther és más szakszervezeti vezetők ,akik tagjai voltak az elnöki bizottságnak, feladatuknak csak egy részét teljesítették akkor, amikor közreműködtek a fenti javaslatok kidolgozásában. Most az a feladat hárul rájuk, hogy segítsék mozgósítani az ország szervezett munkásságát e javaslatok életbeléptetése érdekében. ményben, amelyben egy újfajta, elnyomó MeCar- thyzmus erőszakolja ki az egyöntetű támogatást, a személyes szabadság nagyméretű elnyomásával. Hogy ez még ne történhessen, meg kell törni a külpolitikában az elnöknek a Goldwater-féle szélsőségesekkel való egységét. Akik nem akarják, hogy e dolgok oda fejlődjenek, kell hogy feltegyék a kérdést: az a szándéka a kormánynak, hogy idővel Kínát is “agresszor”- nak minősítse és elkezdje területének bombázását? Április 7-i beszédében az elnök vésztjóslóan emlegette Kina fenyegető veszélyét és május 13-án azt állította, hogy “Kina egész Ázsiát uralni akarja.” Gyakran halljuk, hogy egyesek a Pentagonban alig várják, hogy Kina nukleáris felszerelését bombázhassák. Vajon ezt tervezik, a bekövetkezhető világháború árán, vagy kelet-ázsiai “korlátolt háború” megindításával, az amerikai csapatok millióinak bevonásával, hosszú éveken keresztül? Ezért van az, hogy nincs bizalom az egyetemeken és másutt külpolitikánk vezetése iránt. Kétségbe vonjuk, hogy az elnök eléggé ismeri a történelmet ahhoz, hogy megakadályozhassa az amerikai erődítmény falainak bezárulását köröttünk. Kételkedünk abban, hogy tanácsadói valóban le akarnak terelni bennünket a háború kiterjesztésének végzetes, bármikor kirobbanható útjáról, amelyen haladunk. A legfontosabb szerződések megszegésével, az elnöki hatalomnak csak még egyetlen, villámszerű kirobbanása, mindannyiunk életére végzetes lehet. Milyen utón haladunk? Apró lépésekben már most, egész délkelet Ázsiára kiterjedő, szárazföldi háború felé haladunk, Észak- és Dél-Vietnamtól kezdve Laosz, Cambodia, Thailand földjén át, egészen Kínáig. El lehet képzelni ennél nagyobb őrültséget? Büszkeségünk hány gőzölgő dzsungelban való halálra kényszerit bennünket? Vajon meg lehet állítani egyszer és mindenkorra a kommunizmus terjedését bombákkal, napalmmal, a termés vegyi elpusztításával és óriási területeken mérges gázok használatával? Növeli-e a lombozat elpusztítása világtekintélyünket? Előmozditja-e világszerepünket, ha készek vagyunk egész Ázsia népét elpusztítani, ha nem hódol be vezetőink akaratának? El kell-e vesztenünk mindörökre jó hírnevünket és önmagunkról alkotott jóvéleményünket Kina leigázására irányuló népirtó háborúval? Ezek az ijesztő kérdések nagyon is napirenden vannak. Ezeket a hazárdjátékokat sürgetik Washingtonban és Saigonban és ezek mind logikus következményei annak, amit most teszünk. Nem lenne sokkal okosabb ezt a hihetetlen pusztulást és szenvedést elkerülni magunk és az ázsiaiak számára az 1954-es Genfi Egyezmény teljes elfogadásával, Dél-Vietnamban a nemzetközileg ellenőrzött választás megtartásával, amit valószínűleg elvesztenénk? De ez nem jelentené a világ végét, hanem Vietnam fokozatos egyesítésére vezetne, egykét évtizeden belül. Szövetségi állam jönne létre, amelyben az északnak és a délnek meglehetős autonómiája lenne. Egy nagyrabecsült ENSZ tudósitó a L. A. Times dec. 26-i számában kifejtette: “Oly sokat lehet veszteni és oly keveset lehet nyerni, hogy az egész világ éppoly hiábavalónak, mint veszedelmesnek tekinti ezt a katonai beavatkozást. Nem mintha nem kettőn állna a béke. Csak épnenhogy a világ valahogyan többet remélt Amerikától és csalódott benne.” Ez a sors vár Amerikára és ezért tiltakoznak az egyetemeken és másutt, hogy Amerika jó hírnevét, ha még lehet, megmentsék. ■*★»★**★★★**★*★*★■*•★***★*★*★★•*★**★★★ KIOLVASTAD A LAPOT? ADD TOVÁBB! MÁS IS TANULHAT BELŐLE! MIÉRT VEZET TILTAKOZÁSRA U.S. KÜLPOLITIKÁJA?
