Amerikai Magyar Szó, 1966. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1966-02-17 / 7. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, February 17, 1966 Hol kezdődött? A nagy francia lap, Le Monde, cikksorozatban közli a “cseh film bámulatos fejlődését.” Felsorolja a dijazott uj képeket, köztük egy fiatal losonci magyar, Kádár János, filmjét: The Shop on Main Street-et (Főutcai bolt), mely a newyorki filmfesztivál nagydiját nyerte (s most látható a 34. streeten). A Times, Tribune “minden idők egyik legszebb filmjének” nevezte; ez finom eszközökkel festi a szlovák (s az európai) zsidóság katasztrófáját. Judit Crist a Tribune-ban azt mondja, ez az első film, mely méltóan tárgyalja e példátlan tragédiát. Azt írja: sok film volt nácikról, tábornokokról, kémekről, Gestapóról, ellenállókról; de úgy látszik a zsidóirtás nem volt jó filmüzlet. Mást is írhatott volna, de nem az ő szakmája, Bár a zsidók (és más ártatlan áldozatok) kiirtása nem illett az amerikai kulturprogramba és a politikába, mégis szolgálatába fogadta a háborús bűnösök ezreit, szabadon engedte a nácikat, szabotálta a denacifikálást, elsőnek engedte őket Amerikába, megtagadta kiadásukat, felfegyverezte Németországot. Mindezt nehezítették volna ilyen filmek. E politika hatása az egész közéletben nyilvánul Sehol inkább, mint az emigránsoknál, főképp a magyaroknál. Háború után a jobboldaliak felismerték, merre visz az ut: hogy a múlt nem számit, csak az antikommunizmus. Mikor 1945-ben a németországi U.S. camp-okban a haláltáborok maradékát csendőrök dirigálták, akik előbb őket a vagonokba gyömöszölték; mikor berakták a náci uszitókat az amerikai magyar rádióba, kiadták dilettáns kurzus-irók könyveit, mikor német nyugdijat kaptak a nyilasok, csendőrök és tisztek, ezek jól látták, milyen a “szabad világ” Amerikában, Németországban, a “szabad” Spanyolországban, Dél-Afrikában és másutt. Látták azt nem-náci emigránsok is, olyanok is, akiket a németek csak véletlenül nem öltek meg. Lapokban, könyvekben, egyletekben versenyre keltek az előbbiekkel, honfibúban, magyar és amerikai hazaffyaskodásban, Magyarország gyalázásábán: itt egy öreg volt-politikus, nem-keresztény emigránsé a pálma. Nem baj, hogy amazok nemrég még őket gyalázták destruktivoknak, szub- verziveknek, defetistáknak, árulóknak; szovjet bérenceknek, alsóbbrendű fajnak. Nekik vigyázniok kellett, hogy le ne maradjanak, nem henceghettek, mint a nyilasok, hogy már 1944-ben Hitlerrel védték a “szabad világot”, “keresztény civilizációt” a “keleti rém” ellen. Akkor ők azért imádkoztak, hogy a rém inkább áldozza fel még pár százezer katonáját, hogy az ő életüket megmentse. Hogy a nyilasok le ne konkurrálják őket Washington kegyéért, ha a múlttal foglalkoznak, éppoly szelektívek, válogatósak, mint az amerikai s a német filmek. 1964 óta sok alkalom volt visszaemlékezni. 25 éve tört ki a háború, 20 éve volt a német megszállás, deportálás, nyilasság, az ostrom, felszabadulás, fegyverszünet, nácizmus bukása, atombomba, nürnbergi per, magyar általakulás, melyben az emigráns politikusoknak vezető szerepük volt. Az angol sajtó csak-csak foglalkozott velük, a magyar hallgatott, vagy csak bizonyos szempontból irt róluk. Például egy most megszűnő newyorki hetilap a Budapestet elfoglalt “orosz hordákról” irt (amelyek a lap olvasóit s a szerkesztő családját is megmentették). * A válogatósdi végül megrövidítette sokak emlékező tehetségét. 1945-nél hátrább nem emlékeznek, egyesek 1950-ig vagy ’56-ig. A könyvek, cikkek, beszédek szerzői mintha 1945-ben egy derűs, békés világból egyszerre a borzalmakba kerültek volna, ahol őket üldözték, elitélték — ha el nem menekültek. Finom hölgyek nélkülöztek, megszálló katonáktól féltek. (Egy ide áttelepült ujságirónő megírta, milyen rémes ma a magyar nőknek, nincs már 5-szobás lakásuk, nem tarthatnak cselédeket.) Volt baloldaliak szerint pedig akkor kezdődtek a bajok, amikor őket 1950 körül (sajnos, sokszor jogtalanul és igazságtalanul) bebörtönözték. Szóval, a sok emigráns újságból, könyvből azt hihetnők, hogy Magyarországon a bajok ott kezdődtek, mikor a szovjet erők kiverték a németeket. Pedig külföldön is elismerik a Magyarországon folyó hatalmas munkát az elmúlt korszak történelmének feltárására; de az emigránsok nem akarnak tudomást venni az ország háború előtti sorsáról, sem a nagy háborúról, amelyet egyre teljesebben ismertet a nemzetközi tudomány és irodalom. Kiváltképpen csökönyösen hallgat az emigráns sajtó a magyar hadjáratról a Szovjetunió (és Jugoszlávia) ellen s a szovjet hadjáratról Magyarország (azaz az ott levő németek) ellen. Hetenként felhánytorgatják, hogy mit csináltak a szovjet katonák Budapesten, órákat raboltak, erőszakoskodtak a nőkkel. Most végre megjelent objektivebb cikke Gosztonyi Péter történésznek a bécsi emigráns lapban az orosz könyvről, amely ezt a hadjáratot megírta. Gosztonyi citálja, hogy a könyv a szovjet katonák humanizmusáról irt. Azt mondja: “szovjet hadvezetés és katonák ‘humanizmusáról’ azoknak, akik e háborút átélték, más tapasztalataik vannak.” Valóban nehéz egy ilyen háború katonáiról, mint a humanizmus bajnokairól Írni és emlékszünk, milyen vadul megtámadták itt Zilahy Lajost, a “Krisztus-arcu szovjet katonáról” irt cikke miatt. A háború az ellenség leveréséért, akár kiirtásáért folyik és amig a szovjet katonák Budapestig értek, addig áthaladtak hazájuk nagy részén, amit a németek és szövetségeseik Hitler parancsá- re a földdel egyenlővé tettek, melynek lakosságát (nemcsak zsidókat) milliószámra kiirtották vagy rabszolgaságba hurcolták; no és — ha már a “da- vaj csaszt” emlegetik — ahol a németek és szövetségeseik legalább olyan lelkesen gyűjtötték a zseb- és karórákat, persze csak úgy mellékesen, amikor minden elszállithatót a Reich-be szállítottak, tudatosan éhínségbe hajszolva a megmaradt lakosságot. Hogy ezekután a szovjet katonák hogy viselkedtek Budapesten és az országban, azt láttuk: garázda módon, persze csak egy részük, de az is elég volt. Mindig ott kezdődik a baj, ha a másik visszaüt. De különös, hogy még azoknak a külföldi magyar íróknak is nagyrésze, akiket a magyarok és a németek megfosztottak emberi jogaiktól, munkaszolgálatban aláztak és kínoztak meg (40,000 társukat meg is ölték), akiknek — sokuknak — családját elpusztították és akik közül némelyek saját szemükkel látták, mit müveitek a magyar katonák a Szovjetunióban, csak ott kezdik a históriát, amikor a szovjet katonák zsebrevágták az órákat. Még Goebbels, a gyűlölet atyamestere is azt Írja naplójában (angol fordítás, Doubleday kiadó, 1948) a 229. oldalon: “Amikor a magyarok jelentik, hogy pacifikáltak egy falut, ez azt jelenti, hogy ott egyetlen ember nem maradt életben.” Pedig nem a Szovjet támadta meg Magyarországot, hanem az utóbbi a Szovjetet, amely már addig 20 millió embert vesztett a háborúban. Hogy egyes katonák raboltak — amikor otthon családjuknak betevő falatuk is alig volt! Elegen vannak itt Amerikában is, akik emlékeznek, milyen büszkén hozták haza a magyar katonák és kivált a tisztek a “hadizsákmányt”: a szőtteseket, az ékszereket, a templomi szentképeket is — már amit fel nem égettek. De nem kellett a hadizsákmányért a Szovjetunióba menni, hadizsákmány volt nekik egymillió magyar zsidó honfitársuknak is minden földi jószága. Talán erre is emlékeznek még a kárvallottak, amikor itt a szovjet katonákat gyalázzák. De még a keresztény boltosok is emlékezhetnek, amikor Budapest népének jórésze — a miniszteri tanácsos- néktól a takarítónőkig — versengve fosztotta ki a boltokat és áruházakat! És amit elszállítottak letarolt, kiégett hazájukba, az már csak szerény maradéka volt annak, amit a németek és a nyilasok már előbb Nyugatra szállítottak. C, est la guerre. Persze, rapeoltak is, amit itt Amerikában nem olyan nehéz megérteni. 20 millió néger él itt, akik egyike sem tiszta néger. Mind mulatt, fehér fekete keverék, akinek nőelődjeit a fehér urak megrapeolták. Ahol naponta olvashatják a sajtóban a legújabb rapeolásokat, gyakran kéjgyilkossággal összekötve. A szovjet nem létesített Budapesten Yoshivarát, örömtanyák városrészét, ahogyan most az újságok szerint az amerikai hadvezetőség állítja fel őket Vietnamban. Mindezek után is valóban sok csúnya dolgot müveitek a szovjet katonák Budapesten és az országban, amig a rendet sikerült helyreállítani; de arra is sokan emlékezhetnek, hogy már 1946-ban biztonságosabban lehetett Budapesten éjjel is közlekedni, mint most New Yorkban. Sok csúnya dolgot müveitek — de nem pusztították ki a népet, mint ahogyan azt előzőleg ellenfeleik az ő hazájukban csinálták, sőt a saját hazájuk lakosságának egy részével is, a zsidókkal és azokkal, akiket baloldaliaknak tudtak vagy tartottak. Még magukat a nácikat sem pusztították ki, legfeljebb segítettek némelyiket a Népbiróság kezére adni. Nem is jó rá gondolni, mit csináltak volna a németek és a magyarok, ha sikerült volna elfoglalniok Moszkvát és Leningrádot (amelynek népéből igy is egymillió pusztult el — az volt csak az ostrom!). A német SS, Gestapo és hasonló csapatok ellen a legmegsemmisitőbb vád, hogy amig a legször- nyübb kegyetlenkedéseket követték el, szentimentálisán panaszkodtak, hogy nem szereti őket a világ, hogy bántják őket. Most már, 21 évvel a háború után ideje volna, hogy legalább a “liberális’' és “demokrata” magyar irók, kivált akik fajtájának kiirtása legfőbb célja volt a nácizmusnak és ebben legfőbb segítőtársuk volt a magyar közigazgatás, csendőrség és katonaság, egy kissé kevésbé egyoldalúan Ítéljék meg a bűnöket itt és ott. Egy akit elmulasztottak megölni Szennyirodalommal árasztják el az ország egyetemeinek hallgatóit “Nem akarunk publicitást”, mondotta Ted Loef ler, a “Constructive Action, Inc.” titkár-pénztárosa. Nem csodálkozunk azon, hogy Mr. Loefler olyan szerény. Szeret titokban dolgozni és úgy gondolja, hogy ezzel nagyobb eredményt érhet el. Loefler ur ugyanis azon szorgoskodik, hogy elárassza az ország egyetemeit szennyirodalommal. “Itt amerikaiul beszélünk” — olvasható Loefler ur irodája bejáratánál. Jó, hogy odaírta, különben azt hittük volna, hogy talán hottentotta nyelven beszél. Loefler ur és társai 400,000 kommunizmus-elleni könyvet küldenek ki az ország egyetemi hallgatóinak. A könyvek címeiből fogalmat alkothatunk azoknak tartalmáról. Itt van pl. az egyik: “Senki sem meri ezt hazaárulásnak nevezni.” (None Dare Call it Treason.) Egy néhány másiknak a cime a következő: “A szocializmus kliséi” (Cliches of Socialism), “A megtévesztés mesterei” (Masters of Deceit), “Nagyon egyszerű: Az egyenjogúságért folyó harc igazi arca” (It’s very simple: The true story of civil rights). Loefler ur azzal dicsekedett az őt meglátogató riporternek, hogy a Constructive Action, Inc. a legaktívabb és leghathatósabb kommunista-ellenes: szervezet ma az Egyesült Államokban. Ezt az ultra-reakciós szervezetet számos milliomos, közöttük M. W. Brainard, hűtőszekrény gyáros támogatja nagy összegekkel. Se vége, se hossza azoknak a szervezeteknek, amelyek a kommunizmus elleni harc leple alatt fasiszta propagandát fejtenek ki az amerikai posta- hivatal felhasználásával. Sok az Önként jelentkező az amerikai tengerészeinél Az utóbbi pár hónapban megnövekedett azok száma, akik önként jelentkeznek a tengerészetnél való szolgálatra. Ezek száma annyira meggyarapodott, hogy a legtöbb városban képtelenek voltak a jelentkezőket elfogadni, holott úgy a fizikai, mint a szellemi követelményeknek megfeleltek. Vannak, akik e tünetet azzal magyarázzák, hogy az ifjúság soraiban nagy a lelkesedés a vietnami háborúért és igy akarják hazaszeretetüket kinyilvánítani. Persze ez a megfigyelés felületes és a tényekkel ellentétben áll. A tény ezzel szemben az, hogy a tengerészethet való csatlakozók száma azért emelkedett az utóbbi néhány hónapban, mert a kormány elrendelte a gyalogság és a tengerészgyalogság létszámának felemelését és a fiatalok minden lehetőt elkövetnek, hogy kihúzzák magukat a gyalogság és a tengeri gyalogságba való besorozó« alól. James J. Therrien, 19 éves Winsted, Conn.-i ifjú a fején találta a szöget, amikor arra a kérdésre, hogy miért csatlakozott önként a hadi tengerészeihez, ahol négy évet kell szolgálnia, igy válaszolt: “sokkal több esély van arra, hogy életben maradjak, ha a tengerészethez csatlakozom.” A hadseregbe besorozottaknak csak két évi szolgálatot kell teljesiteniök és ennek ellenére a fiatalok nagy száma hajlandó kétszer olyan hosszú időt tölteni a tengerészetnél, vagy a Coast Guard- ban, vagy a légi flottában. Ez az irányzat napról napra növekszik és pedig azért, mert a fiatalok látják a televízión keresztül, milyen körülmények között kell az amerikai gyalogosoknak Vietnamban harcolniok és nem kérnek belőle. Még a tengerészethez való önkéntes jelentkezések is a vietnami háboru-ellenesség egyik megnyilvánulásának tekinthetők. Egy gyilkosság naponta Chicagóban CHICAGO, 111. — A város rendőrsége közzétette, hogy az elmúlt esztendőben 395 személyt gyilkoltak meg Chicagóban. 31 feleség gyilkolta meg a férjét és 49 férj vetett véget felesége életének.
