Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)

1965-08-19 / 33. szám

Thursday, August 19, 1945

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

7

Kiktől követeljünk

E. CHICAGO, Ind. — Én is megkaptam Rácz László könyvét, melyet megrenditőnek találtam. Neki és hűséges hitvesének jó egészséget kivánok, hogy még sokáig folytathassa hasznos munkálkodását. Ilyen könyvnek minden munkáscsalád otthonában ott kell lennie, akkor előbb meg tudna szabadulni rabláncaitól, a Hitlerektől és ikertestvéreiktől. a nép ellenségeitől. Sajnos azonban a munkásság nem ébredt még fel, pedig nagy árat fog fizetni a tunyaságáért.

Olvastam a lapban az acélínunkások elnökének, Ábelnek a cikkét, ami nagyon jó, tanulságos, de az ötödik szakasz fejeimét nem hagyhatom szó nélkül és nem egyezem meg vele. Ez igy szól: Politikai agitációra van szükség. Ehelyett jobban illett volna azt a cimet adni, hogy egy nagy unióra volna szükség, mert a szakszervezet a kapitalisták növekvő hatalmával nem birja a harcot felvenni. Ugyanis a bérharcok esetén egyik csoportot a másik csoporttal veretik le. A munkásságot nem a politikai térre kellene irányítani, hanem a munkaszünetre s az unió-vezéreknek nem a Fehér Házba kell menni könyörögni, hogy tegyenek valamit a munkanélküliekért, hiszen nem a Fehér Ház tett le milliókat a munkából, hanem az iparbárók, s tőlük kell követelni. És nem 35 órát, hanem any- nyit, hogy mindenki dolgozhasson. Le kell vágni a munkaidőt 4 órára naponta és 4 napra hetenként, s ha ez sem volna elég, akkor még rövidebbre. Ezért is égető szükség volna egy nagy unióra, amelybe minden munkást beszerveznének, s azután kellene benyújtani a munkások követelését a makacs iparbárókhoz, hogy 24 óra alatt cselekedjenek, mert ha nem, akkor sztrájk lesz, még hozzá általános sztrájk.

Szerintem igy lehetne az iparbárókat térdre kényszeríteni. Ha munkások képesek gépeket, gyárakat, városokat építeni, a föld gyomrából a természet kincseit felhozni, élelmet előállítani, akkor miért ne volnának képesek emberhez illő tisztességes megélhetést kiharcolni maguknak? Tudom, hogy ez nehéz feladat, de majd el fog jönni.

Fred Saley

Az üzleti világ a háború ellen, avagy: a háromlábú tyuk

Napjainkban, amikor a világrengető események oly gyorsan követik egymást, hogy nehéz számon- tartani azokat, már csaknem hihetetlennek hangzik, hogy volt idő — igaz, már régen —, de még a mi nemzedékünk életében—midőn egy ujságszer kesztőnek, különösen vidéki magyar szerkesztőnek, nagy gondot okozott, mivel töltse meg lapját, különösen az első oldalt. Ilyenkor vették igénybe a gondterhelt szerkesztők az olyanfajta híreket, hogy “Bodnárné tehene a szomszéd faluban kétfejű borjut ellett”, avagy, hogy “Szatmáriné tyúkja egyik tojásából háromlábú csibe kelt ki.”

Valahogyan ez jutott eszembe, amidőn a múlt héten lapunk első oldalas fő hírére esett tekintetem: “Az üzleti világ is a háború ellen van.”

Na, gondoltam magamban, hát ez miféle háromlábú tyuk? Hogy az amerikai üzleti világ a háború, még hozzá a vietnami háború ellen volna? Hát én hamarabb elhiszem, hogy Szatmáriné tyúkja háromlábú csibét költött, sőt még egy kétfejű borjut is hamarabb elképzelek egy tojásban, mint azt, hogy az amerikai üzleti világ ellenezné a háborút. Annál kevésbé, mivel lapunknak ugyanabban a számában Victor Perlő minden félreértést kizáró módon rámutat, hogy a keselyük, értsd az amerikai nagytőke, kezdik megszállni Vietnamot.

Dehát akárcsak az egy nemzedék előtti újságíró elődeinknek meg kell bocsátanunk, hogy néha, különösen a nyári szünidők táján, a háromlábú tyúkokra fanyalodtak, úgy meg kell bocsátanunk lapunknak is, hogy a háromlábú tyúkokhoz hasonló hir, vagy legalább is CÍM csúszott be a lapba.

Tudomásom szerint lapunk személyzetének csaknem fele vakáción van itt, vagy az óhazában és igy bizony a felére csökkentett személyzet a túlterhelés következtében elnézett egy ilyen elírást a lapban.

A kérdéses hir lényege az volt, hogy egyes amerikai üzletemberek ellenzik a vietnami háborút. A hir természetesen megérdemelte az első oldalt. Csakhogy 100 üzletember nem 250,000 üzletember. (Körülbelül ennyire tehető az amerikai részvénytársaságok száma.) Ha persze a kérdéses 100 üzletember az amerikai üzleti világ 100 legnagyobb monopóliumát képviselte volna, akkor természetesen a cim helyes lett volna. Viszont ez aligha fog a közeljövőben bekövetkezni, sőt úgy is mondhatjuk, hogy Bodnárné tyúkja hamarabb fog három, sőt négylábú csibét költeni, mint ez megtörténne. Régi olvasó

flUOGWRn

én -Cátom...

z rja: EHN

“Porszem a viharban”

Budapestre, jelenlegi tartózkodási helyünkre, elkésve s hiányosan érkeznek a MAGYAR SZÓ számai. A megérkezett számokból láttam, hogy dicséretre méltó közösségi munka eredményeként megjelent Rácz László “Porszem a viharban” cimü életrajza, amelyet páratlan érdeklődéssel fogadott lapunk olvasótábora. Azok közül, akik elolvasták a könyvet, szokatlanul nagy számban jelentkeztek olyanok, akik nem tudták megállni, hogy véleményüket a könyvről és Írójáról el ne mondják.

Ezek a vélemények egybehangzóan elragadtatással nyilatkoztak arról, amit ez a kis könyv nyújtott. Többen azt sajnálták, hogy a könyv nem kétszer olyan terjedelmű, mert akkor kétszeres élvezetet, kétszeres tanulságot meríthettek volna belőle.

Ismerve lapunk olvasótáborát; tudva azt, hogy a mi évtizedes és bizonyos tekintetben elkényeztetett olvasóink kritikus szemmel vesznek a kezükbe minden nyomtatott betűt; és tudva azt, hogy ez a kritikus és válogatós olvasótábor ingyen nem osztogat dicséretet: érthető kíváncsisággal vártam a napot, amikor alkalmam lesz elolvasni ezt a könyvet.

Ez a nap folyvást késett, hogy miért, nem tudom. Végre augusztus 5-én repülő postával kaptam kézhez a könyvet és amikor a postástól átvettem, egy pillanatra megdöbbentem. Kaliforniából három könyvet hoztam magammal, amelyeket elutazásunk előtt hónapokkal el kellett volna olvasnom, de nem volt időm hozzá. Majd a hajón —, mondtam és becsomagoltam a könyveket. A hajón sem volt időm hozzá és azt mondtam: Majd Angliában. így hoztam magammal a könyveket Budapestre, hogy majd itt lesz időm az elolvasásukra.

Bevallom: a három könyv címének az elolvasásán túl a mai napig sem jutottam, pedig már több mint kilenc hete töltjük itt a “vakációnkat”. Átvettem a negyedik könyvet és megdöbbenve kérdeztem némán: eggyel több, aminek az elolvasására “nem lesz időm?”

E sorok Írásakor augusztus 7-e van, szombat délután 4 óra. A tegnapelőtt érkezett könyvbe “belenéztem.” Rev. Gross kitűnő kollégám bevezetését már a lapban olvastam, igy gyorsan átsiklottam felette. A szerző bevezetését elolvastam és — elveszett ember lettem. A könyvtől nem tudtam szabadulni, de nem is akartam. A három magammal hozott könyv még mindig elolvasásra vár, Rácz László életrajzának utolsó mondata . után: “Pillanatnyilag révbe jutottunk...” egy fél órával ezelőtt csuktam össze a könyvet.

Összecsuktam a könyvet, hátra dőltem és megkönnyebbülten fellélegeztem: a “pillanatnyi” rév immár 27 éve tart. Hála a sors kiszámíthatatlan iátékának, ez a sokat szenvedett ember és hűséges élettársa ÁLLANDÓ RÉVBE JUTOTT! Ezt a keveset és számukra ezt a sokat náluknál különb emberek aligha érdemelték ki...

Emberek szenvedéseiről, a Horthy-banditák fehér terrorjáról, a nácik és nyilasok gaztetteiről eddig csak úgy értesültem, hogy leírásokból elolvastam mennyit szenvedtek MÁSOK. Ebben a könyvben kerültem szembe olyan emberrel, aki nem a MÁSOK, hanem a SAJÁT szenvedéseit irta le. Nem röstelem beismerni: amikor azt a részt olvastam, hogy “a földön fekszem és cipőkkel, csizmákkal taposnak rajtam”; meg azt, hogy “újból ütnek- kinoznak” —, elöntött a forróság és az izzadság folyt rólam. Mert más az, amikor emberek szenvedéseit valaki leírja, vagy elmondja és más az —, jaj! mennyire más! — amikor valaki a SAJÁT szenvedéseit veti papírra olyan erővel, ahogyan Rácz László festette le a szenvedéseit, a megpróbáltatásokat, amelyek gyengébb idegzetű, gyengébb gerincű embert régen megtörtek volna.

Nem tudom, akik ezt a könyvet elolvasták, szerencsének tartják-e, úgy mint én, hogy szerzője emlékezetből, vagy jegyzetekből meg tudta Írni életrajzát? Szerencsének tartják-e, hogy szerénységét legyőzve, (mert könyve ritka szerény embert mutat be), módot adott arra, hogy könyve megjelenjen? Szerencsének tartják-e, hogy az eddig legtöbbünk számára ismeretlen helyzetekről lerántotta a leplet és olyan ismeretek birtokosává tett bennünket, amelyekhez könyve nélkül nem jutottunk volna? És végül: szerencsének tartják-e, hogy ez az ember, ez a kitűnő tollú és mélyen analizáló iró nagyra értékelt munkatársa lapunknak, a MAGYAR SZÓ-nak?

Én mindezt nagy szerencsének tartom és soha el nem múló hálára kötelezett a szerző, amiért módot nyújtott életének megismerésére. Ilyen Írások időnkint szükségesek ahhoz, hogy az emberekbe uj harci kedvet öntsenek és újjá acélozzák kitartását a küzdelemben, amelynek élén olyan emberek álltak és állnak, mint Rácz László.

Azt mondtam és megismétlen, hogy a szerző szenvedéseinek, kínzásainak az olvasásakor elöntött a forróság és az izzadság folyt rólam. Mégis, az iró következetes háttérbe vonulása miatt, csodálatosképpen mégsem őt, hanem azokat a névtelen szenvedőket sajnáltam, azokért “a többi földön fetrengő áldozatokért” vérzett a szivem, akik “megkötözve, vérbefagyva már átestek a kínzásokon” és akikben talán nem volt meg a szocialista osztálytudatnak olyan mértéke, amely megvolt Rácz Lászlóban és amely mentőövként szolgált mindig, amikor higgadtságra és kitartásra volt szüksége a megpróbáltatás óráiban.

A könyvnek sok érdeme mellett egyik nagy érdeme, hogy elismerést ad ott és annak, ahol és akinek elismerés jár. Példának hozom fel, hogy a fehér terror elleni küzdelemmel kapcsolatban megemlíti, “hogy az amerikai osztálytudatos magyar szervezetek és főként sajtóiuk: az ‘Előre’ elévület- len érdemeket szereztek ebben a harcban.” Mint napjainkban a MAGYAR SZÓ az egyedüli hetilap Amerikában, amely (A TÉNY és a NŐK VILÁGA segítségével) kitartó harcot folytat a Magyar Népi Köztársaság rágalmazóival szemben, úgy az ELŐRE és később az UJ ELŐRE volt annakidején az egyedüli napilap, amely a mindenkori magyar kormányok talpnyalóival szemben kérlelhetetlen harcot viselt a fehér terrort leplező, Horthyéknak hízelgő napi és hetilapok ellen.

De Rácz László, Károlyi Mihály példáját követve, elismeréssel nyilatkozik még Göndör Ferenc “Az Ember” hetilapjáról is és nem törődve a “120 percentesek” ellenvéleményével, hangsúlyozza, hogy “a kis hetilap kemény harcot vívott a magyar fehér terrorral.” Ezért ebben a hetilanban “elsőnek számolt be személyes tapasztalatok alapján a fehér terror gaztetteiről.” A régi ELŐRE- példányok tanulmányozásából derülne ki, hogy AZ EMBER-ből átvettük-e Rácz László leleplezéseit, mint ahogyan ebből a “kis hetilapból” sok más leleplezést is átvettünk az amerikai magyar tömegek felvilágosítására és harcra tüzelésére a fehér terror és Horthyék terror-uralma ellen.

Ahogyan elismerést ad, ahol az jár, úgy a szerző bátran rámutat a tévedésekre és a hibás elbírálásokra ott és azoknál, ahol és akiknél az helyénvaló. Nagy érdemeik elismerése és kihangsulyo- zása mellett, e tekintetben még legjobb elvtársaií sem kiméli. Rácz László nem hizeleg senkinek és nem vádaskodik alaptalanul sehol. Ez a könyv életrajz ÉS TÖRTÉNELEM!

Hogy ez a könyv mindössze 193 és nem 400 oldalas, az a szerző tömör stílusának és a felesleges cafrangoktól való tartózkodásának tudható be. Rácz Lászlónak annyi értékes mondanivalója van, annyi fontos eseménynek volt tanúja és részvevője, hogy megengedheti magának a szófukarságot. Elég erre egy példát felhozni: a darutollasok véres markából való izgalmas menekülés után, érthető kíváncsisággal néztem annak a leírása elé, hogy miképpen szabadult a két Rácz fivér a náci birodalomból. Ezt a szerző két rövid mondatban igy Írja le:

“A közelgő lipcsei mintavásár időpontját választottam ki, azzal számolva, hogy ez időben sok idegen utazik ebben az irányban. Valóban Lipcsén keresztül minden nehézség nélkül vísz- szajutottunk Bécsbe.”

Valóban, ennél fukarabbul, ennél szerényebben senki le nem írhatott volna egy kétségtelenül nagyon izgalmas és veszedelmes menekülést!

Rácz Lászlót könyve olvasásáig a MAGYAR SZÓ hasábjain megjelent Írásaiból ismertem. Úgy érzem, hogy a “Porszem a viharban” elolvasása után jobban ismerem őt, de ez engem nem elégít ki. Kalifornia határos Mexikóval. Ezt a körülményt hat évvel ezelőtt arra használtuk fel, hogy 30 napos látogatást tettünk a déli szomszéd területén. Ez a látogatás tanulságos volt és nagy élményt jelentett számunkra; azóta gyakran gondolok egy második látogatásra. Ennek a vágynak újabb lökést adott Rácz László könyve és az a körülmény, hogy a szerző ott lakik. Úgy érzem, nem lesz addig nyugtom, amig egy második mexikói látogatás alkalmával nem találkozom és kezet nem szoritok a dolgozók igaz küzdelmének e nagy és törhetett len harcosával.

Abban a kézszoritásban benne lesz a haladó amerikai magyarság elismerése és köszöneté a “Porszem a viharban” megírásáért. . —»