Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)
1965-07-15 / 28. szám
Thursday July 15, 1965. AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 H€TV€G! Ü€VéC írja: Rev. Gross Á. László ß. D.. Tb. M. A “KÁDÁR-KÁLLAI KETTŐS” Kilenc évig viselni a kormányelnöki tisztséget és ugyanakkor hordozni a párt-főtitkári funkciókkal járó felelősséget: emberfeletti teher. A kettő közül bármelyik — egymagában is — elegendő ahhoz, hogy kilenc kritikus esztendő alatt idegroncsot csináljon a legrobusztusabb emberből — hát még a kettő együttvéve! Ezt a két hatalmas munkakört töltötte be Kádár János csaknem egy évtizeden át. És micsoda évtized volt ez! Egy szétrombolt országot és egy rongyokká té- pet pártot kapott örökségbe ez az ember, amikor az ország és a párt kormánykereke a kezeibe került. De ezek a kezek edzettek, erősek és elevenek voltak — és a fej, amely irányította őket, tudta, hogy kell megfogni a dolog végét és miképpen kell fokról-fokra újjáépíteni az önfiai által tönkre- zuzott, szerencsétlen országot. Pedig de sok fej megzavarodott, megtántorodott azokban a napokban ... Olyan ideológiai zűrzavar volt akkoriban a mi szülőhazánkban, hogy csak igen kevesen tudták megőrizni lelki egyensúlyukat és józan ítélőképességüket. És még kevesebben voltak azok, akikben volt elég bátorság és elszántság, hogy józan ítélőképességük parancsszavát követve: cselekedni merjenek... Valljuk meg: Kádár és maroknyi munkatársai igen kockázatos feladatra vállalkoztak, amikor elhatározták, hogy a káoszból rendet teremtenek. De valakinek vállalnia kellett a kockázatot, máskülönben — s ez világos volt minden logikusan gandolkodó egyén előtt — a káoszból egy olyan rendszer születhetett volna meg, mely még az egykori Horthy-zsarnokságnál is reakciósabb, kegyetlenebb és bosszúállóbb lett volna. Mindenki más talán reménytelennek, kilátástalannak látta volna a helyzetet az adott körülmények között. De Kádár János derülátó ember, aki nem a pillanatnyi körülmények nyomasztó és kiábrándító látképére függesztette a szemeit — az bizonyára elijesztette volna! —, hanem a lehetőségek panorámáját varázsolta maga elé és abból mentetté az erőt, a látomást, az inspirációt a herkulesi feladathoz, ami reá és hűséges társaira várt. Újjá kellett épiteni az országot fizikailag és a népet lelkileg. Nem is tudnám hirtelenében megmondani, melyik volt a kettő közül a gigantikusabb feladat. De ha alaposan meggondoljuk, az elbóditott nép kijozanitását, észheztéritését, felrázását és munkába állítását kell nagyobbnak Ítélnünk, hiszen ehhez nemcsak anyag és energia volt szükséges (mint a fizikai újjáépítéshez,) hanem végtelen türelem, nagy adag bölcsesség, megértés és humánus gondolkodás. Semmi kétség: az ellenforradalom mérgétől elbódult magyar nép nagyrésze ellenszenvvel és — még a legjobb esetben is —idegenkedéssel fogadta Kádár Jánost, hiszen oka volt attól tartani, hogy az uj vezető a megtévelyedettektől számon fogja kérni pálfordulásukat, a tragikus napok alatti viselt dolgaikat és ezért még az ő felbukkanása után is sokan elhagyták az országot, de azt nyugodtan merem állítani, hogy ha ezek tudták volna, milyen emberséges módon fogják felszámolni Kádárék a szerencsétlen október-novemberi eseményeket, az eltávozottak nagyobb fele (amelynek főbenjáró bűn nem terhelte a lelkét) egy tapodtat sem mozdult volna, hanem otthon marad és segíti az ezer sebből vérző szülőhazát ismét talpraáll- ni. (Mint ahogy egy igen jelentős részük valóban vissza is tért már azóta — és egy hajuk szála sem görbült meg.) Az idegenkedéssel, gyanakvással és ellenszenvvel fogadott Kádár János néhány év alatt Magyar- ország legnépszerűbb, legmegbecsültebb közéleti embere lett — ezt még a legelfogultabb nyugati sajtó is kénytelen volt megállapítani. Sőt: egyikmásik sajtóorgánum kiemelte, hogy ha Magyarországon ma “nyugati értelemben vett szabad választást” tartanának, Kádár János minden bizonynyal a szavazatok óriási többségét nyerné el. Ez pedig nagy szó egy olyan tízmillió lelket számláló országban, amelynek a kommunista párttagsága alig haladja meg a lakosság négy százalékát.. . A Kádár-rezsim kilenc éve alatt szülőhazánk úgy anyagi, mint szellemi téren mesébe illő haladást mutatott fel — ezt minden elfogulatlan hazalátogatónak alkalma volt megállapítani, de tagadni még az elfogultak sem mernék. Az ezért kijáró elismerésnek az oroszlánrészét a történelem Kádár Jánosnak fogja odaítélni... A minap Kádár megvált a miniszterelnöki székRoberf Kennedy megbélyegezte Johnson vietnami politikáját (Folytatás az első oldalról) rikai repülő aki a Times jelentése szerint száznál több alkalommal bombázott asszonyokat és gyermekeket a "nemes ügy" védelmében, ama szörnyű dilemmának adott kifejezést e kijelentésében amelyben a Vietnamban harcoló amerikai katonák nagyrésze találja magát: vagy ölöd az ártatlan vietnami népet, vagy hadbíróság elé kerülsz! Az amerikai repülő e kijelentésével a NY Times a hét hátralevő részén két különböző alkalommal foglalkozott. Nyilvánvaló, hogy a megdöbbentő leleplezés révén a vietnami háború megértése és értékelése minőségi változáson ment át az amerikai közvélemény egyes mértékadó rétegében és a nagyközönség egy részében is. Hogy lehet-e ok és okozat-féle összefüggésről beszélni e leleplezés és Kennedy szenátor három nappal később elmondott nagy horderejű beszéde között, azt e sorok írásakor nem jelenthetjük ki határozottsággal. A történetírók valószínűleg sokat fognak ennek valószínűségével foglalkozni. De tény az, hogy a fenti hir megjelenését követő pénteki napon Kennedy a washingtoni rendőrakadémián elmondott beszédében beleértve a beszéd el nem mondott részét is, bevádolta és a történelem itélöszéke elé állitotta Johnson egész vietnami szennyes háborúját és mindazokat, köztük a mártírhalált halt saját fivérét, a volt elnököt, John F. Kennedyt, akiknek hibás és vétkes politikája a mai borzalmas helyzetet előidézte. Kennedy olyan vádakat olvasott Johnson elnök fejére amelyekre nehéz lesz az elnöknek felelni, vagy mentő indokokat felhozni. Hogy belpolitika- ilag milyenek lesznek a következmények, azt e pillanatban lehetetlen felmérni. Az a tény, hogy e vádak némelyikét, melyek részei voltak beszéde eredetj- szövegének, nem mondta el, nem változtat a tényálláson. Mik voltak a vádak? Mindenekelőtt elitélte Johnsonék vietnami politikájának alapvető elvét: a háborúnak lépésről lépésre való kiterjesztését: “Egy forradalmi háborúban (jegyezzük meg, Kennedy már e két szóban kerülő utón ugyan, de határozottan meghazudtolja a US elnökét aki soha sem tekintette a vietnami háborút forradalmi háborúnak, hanem ‘Észak-Vietnam agressziójának’) győzelmet nem a háború kiterjesz tésével (escalation), hanem következetes leszűkítésével, csökkentésével (de-escalation) lehet csak elérni.” A második vád mégjobban elevenén érintette Johnsont és politikáját: “Ha egy kormány nem tud mást Ígérni a népének, mint tiz évig tartó napalm-bombázást és nehéz tüzérségi ágyúzást, az nem lesz sokáig uralmon." Érdemes e mondat fölött is elmélkedni egy kicsit. A dél-vietnami kormány valóban immár több mint tiz esztendeje nem tesz mást, mint irtja tüzzel-vassal saját népét (és e kifejezést a szó teljes értelmében használjuk, tekintve a gyújtó- bombák és egyéb bombák alkalmazását Vietnam népe ellen —szerk.) Nemcsak ígéri, hanem ténylegesen ezt teszi évek óta. Igen ám, de nem titok az sem, — miként azt Morse szenátor a szenátusban nyíltan is kijelentette, — hogy a vietnami kormány a mi gyermekünk, a mi teremtményünk. Ez a kormány az elmúlt tiz esztendeje nem tett mást mint amit mi tétettünk velük. Nemcsak azért, mert 1954 óta ezer és ezer “tanácsadóval” árasztottuk el kormányukat és hadseregüket, hanem — főleg azért —, mert az egész kormány az amerikai adófizetők dollárjaiból ódaszórt évi 150 200 millió támogatásból állt fenn. A tiz évi napalm-bombázásért tehát nem annyitői — munkaterhének egy jelentékeny részétől —, hogy minden idejét, tehetségét és energiáját pártügyeknek szentelhesse. Eddigi első helyettese és meghitt barátja: Kállai Gyula vette át a kormány vezetését. Mivel egy népi demokráciában a párt és a kormány szükségszerűen a legnagyobb harmóniában működik egymással, minden bizonynyal az eddig oly jól bevált és kitűnő eredményeket felmutató Kádár-szellem folytatását fogjuk megfigyelhetni szülőhazánk sorsának további kialakításában. (Nem lennék meglepve, ha a pesti viccfaragók ezt az uj kombinációt már-el is keresztelték volna “Kádár-Kállai kettősnek” — a közismert magyar tánc után...) Erős a reményem, hogy a most már két vállon nyugodó munkateher becsületes hordozásától még különb eredményeket fogunk látni, mint amilyeneket az elmúlt kilenc év alatt volt alkalmunk megfigyelni. ra és talán egyáltalán nem a délvietnami kormány, hanem kimondottan és elsősorban a John- son-kormány felelős. A Johnson kormány fejére hull tehát Kennedy szenátor vádja s jóslata! Nem csoda, hogy Kennedy szenátor beszéde e részét az utolsó pillanatban kihagyta, midőn azt a washingtoni nemzetközi rendőrakadémia évzáró ünnepélyén elmondta. Regénybe illő érdekességü volna annak latolgatása, hogy milyen körülmények között, kiknek, miknek a nyomására hagyta ki a szenátor e súlyos vádpontot beszédéből — miután annak szövegét már átadta az amerikai sajtó tudósitóinak Figyelembe kell vennünk ezzel kapcsolatban azt, hogy ezen a rendőrakadémián képezteti ki az amerikai imperializmus más államok csendőreit, akiket elsősorban saját népük kordában tartására, esetleg lázadásuk elnyomására használnak fel. Hogy milyen érzelmeket váltottak ki e kijelentések ezekből a csendőr- és-hóhér-jelöltekből — azt is érdekes volna megtudni. A fenti két mondatot tehát — bizonyos, eddig ismeretlen forrásból jövő és nyilván ellenállhatatlan nyomásra — Kennedy szenátor kihagyta a beszédből, de nem hagyta ki a következőket: Egy kormány nem viselhet háborút saját népe ellen. Az a kormány, amely irtó hadjáratot folytat saját népe ellen, feladja a jogcímét, a létezésre, eljátszotta jogát népe hűségére. .... “Tegyük fel, hogy egy faluból rálőnek a kormánycsapatokra, vagy a gerillák nyomására a faluban kitűzik a lázadás lobogóját. Az a kormány, amely ilyen falvat légitámadás alá vet, vagy nehéz tüzérséggel megtámad, nem használhatja többé azt az ürügyet, hogy “védi” a népet. Egy ilyen kormány megszegte a népe iránti legelső és legszentebb kötelességét.” Beszéde elmondása után Kennedy igyekezett le- tompitani egy kissé annak bombaszerü kritikai megállapításait. Kijelentette, hogy beszéde nem vonatkozik a jelenlegi vietnami helyzetre, mert az már annyira elmérgesedett, hogy csak katonai megoldással orvosolható: Hangsúlyozta, hogy nem annyira a jelen helyzetet kritizálta, hanem az elmúlt 20 esztendő hibás politikáját, amelyért részben ő is felelős, mivel mint igazságügyminiszter és bizalmas tanácsadó tagja volt fivére, John F. Kennedy kormányának John F. Kennedy volt az, aki döntő módon növelte Amerika részvételét a vietnami polgárháborúban. Betetőzte a múlt hét nagyhorderejű fejleményeit a vietnami amerikai helytartó — névleg a vietnami amerikai nagykövet — Maxwell Taylor tábornok lemondása. Ez az úriember volt állítólag az, aki Johnsont rábeszélte Észak-Vietnam bombázására, mint a legjobb módszerre, hogy Észak-Viet- namot “béketárgyalásokra kényszerítsék”. Johnsont könnyű volt “táncra kérni”, mert nagyon be akarta bizonyítani a republikánusoknak, hogy ő van olyan legény a csárdában mint Goldwater. Nem hisszük, hogy annak a ténynek, miszerint a vietnami szabadságharcosok két héttel ezelőtt bejelentették, hogy Maxwell Taylor tábornokot a háborús bűnösök listájára tették és halálra ítélték, valami köze volna a tábornok ur lemondásához. Az elnökhöz intézett levelében hivatkozott arra, hogy egy évvel ezelőtt egy évi szolgálatot vállalt és most az esztendő lejárt, haza akar jönni. De, tette hozzá a tábornok ur, “mint magánpolgár, hozzájárulok az ügyhöz”. Úgy is mondhatta volna, hogy a “nemes ügy”-höz. Az elnök válaszában megköszönte Taylor tábornoknak a “szolgálatait”, különösen Vietnam népe problémáinak “nagy képzelőtehetségre valló megértését.” Taylor volt az, aki a vietnami nép problémáit tiz év óta napalmbombákkal és nehéz tüzérséggel igyekszik megoldani. Nem vagyunk meglepve, hogy Taylor tábornok ur nem várta be a vietnami nép “köszönetét” problémáik ily nagy képzelőtehetségre valló megértéséért és kezeléséért. Az elnök Taylor lemondása után Henry Cabot Lodge “képzelőtehetségét” vette ismét igénybe a vietnami nép problémái megértésére s kezelésére. Lodge-nak szintén jó a “képzelőtehetsége”. Egyesek szerint ő volt az, aki 1963-ban Diem elnök meggyilkolását kiagyalta, miután ez a kviz- ling képtelennek bizonyult a rája szabott feladatok megoldására. Vietnami háborús politikánk, amelyet nemcsak az amerikai tudományos élet, az amerikai egyetemi fiatalság, a nagyközönség egyre növekvő rétegei, hanem most már a kongresszus számottevő tagjai is elleneznek, az elmúlt hét folyamán az eddigieknél is válságosabb uj stádiumba jutott. Ezt az uj válságos helyzetet Johnson elnök, -a tőle már várható módon egyre több amerikai katona bevetésével készül megoldani.
