Amerikai Magyar Szó, 1965. július-december (14-19. évfolyam, 26-52. szám)

1965-07-08 / 27. szám

Thursday, July 8, 1965 Uj háborús felhők A Rózsadombon, ahol budapesti tartózkodásunk idejére szobát béreltünk, a házat néhány holdas kert övezi. A kertet nemcsak az teszi üde zölddé, hogy a gyümölcsfák és zöldséges ágyak virágokkal, fenyőkkel és egyéb disz-fákkal váltakoznak, hanem az is, hogy itt tartózkodásunk három hete alatt csak egy-két olyan nap volt, amikor “futó záporok’’ öntözték szülőföldünk szép fővárosát, a többi na­pon buzgón, kitartóan (és feleslegesen) zuhogott a mennyei manna. Nyilvánvaló, hogy a virágok, a zöldséges ágyak, a gyümölcsfák és fenyők szere­tik a dús és szapora esőzéseket —, ellentétben a gabonafélékkel és minden mással, amit az embe­rek táplálkozási célokra használnak. A virágokon és fákon kivül a csigák is szere­ik a nedves időjárást. Legalább is erre mutat az a körülmény, hogy kövérre hizottan, szarvaikat szinte kihivóan előre szegezve, tucatjával csusz- nak-másznak az ösvényeken és az utcáról a házhoz vezető lépcsőkön. A félelemnek legkisebb jelét sem mutatják, mintha tudnák, hogy őket senki nem bántja, senki meg nem eszi. Biztosan soha nem hallottak arról, hogy van egy nemzet, amely­nek fiai és leányai ínyenc falatként fogyasztanak csigákat —, előnyben részesítve olyan kövérre hí­zottakat, amilyenek a Rózsadombon nevelkednek. Mindezzel kapcsolatban szeretném lapunk olva­sóit tájékoztatni arról a veszedelemről, amely el­fajulás esetén háborúba sodorhat két olvan nem­zetet, amely hosszú idők óta békességben él egy­más mellett. Mindjárt meg is mondom, hogy Fran­ciaországról és Svájcról van szó. Hogy a dolgot az elején kezdjem, Svájc Neucha- tel nevű kantonja tilalmat bocsátott ki, amelynek értelmében a szőlőhegyek széltében-hosszában ta­nyázó csigák elfogása, elszállítása és eladása ezen­túl törvényellenes cselekedetnek minősítendő. Első tekintetre úgy tiinik, hogy a kanton veze­tősége ezzel a csigák számára óhajt régen hiányolt védelmet biztosítani és ebben sem lenne semmi különös és meglepő. Mert ha lehetnek állatvédő egyesületek és rendszabályok, miért ne lehetne olyan tilalom, amely a csigák szabad fejlődését biztosítaná nélkül, hogy elfogás, elszállítás és el­adás fenyegetné őket. Azonban a látszat ez esetben is csal, mert csiga­védelemről egyáltalán nincsen szó. Tilalmi rende­leteket a legtöbb esetben nem valaki mellett, ha­nem valaki ellen bocsátanak ki és ez igy van ebben az esetben is. A svájci kanton tilalmi rendelete ez esetben a franciák ellen irányul és ez súlyos nem­zetközi ellentétekre vezet, amelyeket a világ eddig nem vett tudomásul, mert figyelmét érthetően a vietnami és a dominikai események kötötték le. Nincs arról szó, hogy Neuchatel kanton lakossá­ga és vezetősége hirtelen felfedezte a csigák hasz­nosságát, avagy szépségét, amiért az állatvédelmi rendelkezéseket a csigákra is ki kell terjeszteni. Ilyesmiről nincsen szó, mert Neuchatel polgárait nem érdeklik túl közelről a csigák. Sőt mi több, még csak meg sem eszik őket. Éppen ezért a ren­deletnek, első tekintetre, semmi értelme nincs. Ezért fontos, hogy a dolgokat közelebbről vegyük szemügyre és megállapítsuk: kit érint érzékenyen ez a tilalmi rendelet, mint ahogyan tilalmi rende­letek általában mindig érzékenyen érintenek va­lakit. Mint említettem, a rendelet a franciák ellen irányul. A svájci Neuchatel kanton a francia Doubs department-tal határos, amely nevét a te­rületén folydogáló kedves kis pataktól nyerte. El­lentétben a neuchateli svájciakkal, a doubs-i fran­ciák megeszik a csigákat, mint ahogyan Francia- ország többi department-jában is a jámbor polgár csigát eszik, ha meg tudja fogni, vagy meg tudja venni. A doubs-i franciák még mást is tesznek: szakértelemmel preparálják, csomagolják és szál­lítják ezeket a csigákat Párizsba és a többi nagy városba, ahol nem könnyű elegendő csigát fogni és a vidékről érkező szállítmányokat készséggel fo­gadják és jól megfizetik. A baj az, hogy' a doubs-i franciák a nagy kere­set folytán, a saját department-jukban nem tud­nak elegendő csigát fogni. Ezért az évek folyamán rászoktak arra, hogy át-átjárogatnak Neuchatel kantonba, amely tulvalevőleg svájci terület és ott, a hegyoldalakat fedő szőlőkben a francia pol­gárokat jellemző szorgalommal összeszedik és fran­AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORB cia területre szállítják a jobb sorsra érdemes csu- szó-mászó lényeket. Mindez nyíltan, a teljes barát­ság és megértés jegyében történt, mint ahogyan az békés szomszédokhoz illő. így volt ez eddig. Ám jött a tiltó rendelet és az­zal egyidőben a felszólítás, hogy a környékbeli és eddig elnéző rendőrség járjon el a külföldi be­özönlők ellen. A csigaszüretelőket, akiket a csi­gáknak házukkal együtt való összeszedésében és elszállításában eddig senki nem akadályozott, most az a veszedelem fenyegeti, hogy nemcsak az össze­szedett zsákmányt, hanem még a lábasokat is el­kobozzák, amelyekbe a csigákat a fent leirt szorga­lommal gyűjtötték. Sőt mi több, olyanokkal, aki­ket a csiga-kereskedelem jó módba juttatott és a neuchateli szőlőhegyeket autón közelitik meg, az is megtörténhetik, hogy a csigákon és lábasokon kivül még az autójukat is elkobozzák a könyört nem ismerő svájci rendőrök. Nem sikerült megtudnom, hogy a svájci kanton vezetőségét mi késztette a francia Ínyencek ellen irányuló tiltó rendelet kibocsátására. Tiszta dolog, hogy ha a neuchateli hatóságok DeGaulle-ellene- sek és a rendeletet az iránta táplált ellenszenvből bocsátották ki, ahhoz nekik éppen olyan joguk van, mint a doubs-i franciáknak a csiga-evéshez. Egy bizonyos: a franciákat a régen gyakorolt csiga-evésről senki leszoktatni nem fogja. Még az angolok sem, akik a franciákat nagy előszeretettel nevezik “csiga-evőknek” és a piszkálódó csufnév révén remélték szárazföldi szomszédaikat az álta­luk lenézett táplálkozásról leszoktatni. Az is bizo­nyos, hogy egy angolt minden hidegvér ellenére sem lehetne rábírni arra, hogy előétel címén egy tucat csigát nyeljen el. Emlékszem az esetre, amikor egy angol turista, aki franciául nem értett, az étlapról csigákat (“Es­cargots”) rendelt a Boulevard Saint-Germain-des- Prés egyik előkelő éttermében. Amikor a forró csigaházakban feltálalt borzalmakat eléje tették, kissé elsápadt, de magára erőszakolt önuralommal azt próbálta csinálni, amit a körülötte falatozó (francia) vendégek, akik balkezükben kerek fogó­val, jobb kezükben kis villával kierőszakolták az immár forróra gőzölt csigákat a házukból, azokat megforgatták az illatos füvekkel (és fokhagymá­val) fűszerezett forró vajmártásban és összerágva — vagy anélkül — lenyelték. Az angol vendég a fogóval és villával kiemelte a csigákat, azután az illatos mártásba kenyérdarabokat mártott és jó ét­VISSZAEMLÉKEZÉS WEST HOLLYWOOD, Fia. — Az első világhá­ború előtt suhanc voltam. Akkoriban az emberek legszívesebben két dologról beszéltek: Amerikáról, ahová mindenki vágyott és arról, hogy a háború biztosan ki fog tömi. Ezt beszélték a templomba menet és jövet, a kocsmában, a malomban, a falusi kutnál, sőt a fo­nóban is, mig a csendőrök valamilyen ürüggyel be­tiltották a férfiaknak a fonóba járást. Amerikáról különösen azért beszéltek sokat és sokszor, mert a falu népe kereset nélkül volt, egész télen egy fillérhez sem tudott hozzájutni. A kis házikóra, meg egy pár hold kis földecskérp fel­vett adósságot nemcsak törleszteni nem tudta, ha­nem még a kamatját sem tudta fizetni. Nemcsak a kis házikóját féltette, hanem kis földjét is, ami annyira szivéhez nőtt és ami nélkül nem lett volna élet a részére. Ez volt az igazi oka az 1909—10-es tömeges ki­vándorlásnak Magyarországról. E sorok írója is. ilyen körülmények hatása alatt jött Amerikába. Apám azt mondta: fiam, menjünk ki Amerikába, segíts kifizetni az adósságunkat és ha hazajövünk, lesz hová jönni. Sajnos nem igy történt, apám a háborút megelőző hónapokban hazament, én itt ma radtam, munka nélkül és pénz nélkül. A beszédes falusi nép jóslata tényleg bekövetkezett: 1914-ben kitört a háború. Itt a háború miatt a munkaviszonyok fokozato­san javultak, a szénbányák üres gyomra sok mun­kanélkülit elnyelt, mert szükség volt a szénre. A vasgyárak torka is, mert kellett a munkáskéz a municiógyártás megkezdéséhez. E vasgyárak acél­fogai roncsolták fiatalságunkat és egészségünket, 17 centes órabérért. Ezekben az időkben mind hangosabb lett a ma­gyar berkekben a kiáltás: megállj, megállj kutya Szerbia! Lapjaink, különösen a Szabadság és a Népszava, naponta hoztak bűnös, megtévesztő hí­reket az osztrák-magyar monarchia hadseregének győzelméről. így írtak: ha kell, meghalunk az or­szágért és a királyért, magyarok, tartsunk össze. Papjaink a szent koronára és a királyra való hivat­kozással uszítottak tovább a háborúért, mig az ösz- szes frontokon a magyar vér folyt, patakzott. S va­jon miért? Datller Lajos és Paukovits István mindennemű festési munkát vállal New York­ban és közvetlen környékén. Telefon: TA 2-3117, vagy SW 5-9011 7_ vággyal megette, a csigákat viszont otthagyta, amit a körülötte ülő franciák határozott sértés­ként könyveltek el. Persze, ha a barbár angol tudta volna, hogy mit mulaszt. Ha tudta volna, hogy a forró gőzben pá­rolt és illatos mártásban meghengergetett csigák milyen finomak. Ha tudta volna, hogy az igy elké­szített és feltálalt csigák iz tekintetében sem­miben nem különböznek az ugyanígy elké szitett és feltálalt radirgumitól—, akkor talán meg­ette volna az “Escargots” néven étlapon szereplő előételt és nem sértette volna vérig a körülötte ülő francia honpolgárokat. No de térjünk vissza a neuchatel—doubs-i ha­tárvillongáshoz.. Emlékeznünk kell a hal-háborura, amely Chile és a partjait megközelítő amerikai ha­lászok között tört ki. Továbbá a csirke-háborúra, amely az Egyesült Államok és nyugat-európai or­szágok között oly hevességgel dúlt. És emlékez­nünk kell arra, hogy a tengeri halakat, amelyek a dán partok megközelítése révén dán polgárokká váltak, dán hadihajóknak kellett megvédeni a né­met halászok ellen, akik viszont nem lettek dán polgárok, akármilyen közel merészkedtek is a dán partokhoz. És most újabb háború fenyeget: a fran­cia—svájci csigaháboru! A békés Doubs patak völgyében tehát háborús fellegek tornyosulnak. Nem lenne meglepő, ha DeGaulle (aki ismert szókimondó tulajdonságáról) a legközelebbi sajtókonferencián alapos leckézte- tésben részitené úgy Neuchatel kanton vezetősé­gét, mint Svájc központi kormányát, amiért a szo­kásjog alapján nemzetének járó import-cikktől til­tó rendelettel fosztják meg doubsi alattvalóit. A veszedelmet fokozná, ha DeGaulle Johnson elnök példájára és hosszadalmas légi bombázások után Neuchatel kantonba csapattesteket szállítana, me­lyeknek asszisztálása mellett a doubs-i franciák megint elkezdenék a szőlőhegyek kövér csigáinak összeszedését és francia területre való szállítását. Megtehetné, mert neki van, Svájcnak viszont nincs atom-ereje. Senki nem tudja, én sem tudom, hogy ez a kon­fliktus mily következményeket fog maga után vonni. De annyit tudok, hogy az Egyesült Nemze­tek egyeztető és békéltető gépezetének közbelépé­se nélkül, ezen az eddigelé békés fronton is kirob­banhat a válság. Pedig csigaháboru nélkül is van elég gondunk! Egyszer csak Amerika is háborúba keveredett, igy azután nem hallottunk hazulról sokáig, mig egyszer csak kiütött a béke a két ország között és megkezdődött a levelezés. Ekkor tudtam meg a ha­zaiaktól, hogy kik és hányán haltak meg a háború­ban. Kérdésemre megírták, hogy ez, meg ez, akik­kel barátkoztál, s ha te is itthon lettél volna, le­hetséges, hogy köztük volnál. Majd Írták: úgy tud­juk, hogy egy ütközetnél hősi halált haltak és kö­zös sírba temették őket a többi elesett katonákkal, akik nem voltak magyarok. Szivszorongva vettem ezeket a híreket, mert ők voltak azok, akikkel együtt jártam iskolába, akik­kel együtt legénykedtem és akikkel együtt hívtuk meg az osztályunkbeli mezítlábas leánykákat mé­zes virág szedésére. Mi, fiuk szedtük a szép illatos vadvirágot, rózsát, meg a velünk ellenkező búza­virágot, mert amikor utána nyúltunk, a búza hul­láma elütötte előlünk. Összeszedtük a virágokat s a leánykák szép koszorúba fonták és amikor ez meg volt, a fiuk a kalapjukra tették a koszorúkat és úgy mentünk hazafelé. Azt a nótát daloltuk, amit Kis Zoltán tanító úrtól tanultunk és amit én még ma is dudolgatok: Árpád apánk, ne féltsd te a nemzeted, Nem vesz az el, ha idáig el nem veszett. De a sors engem ide sodort, ahol 44 esztendőt adtam egy társaságnak az életemből, hogy az én és családom mindennapi kenyerét biztosítsam. Vi­szont otthoni testvéreim részére úgy döntött a sors, hogy szülőfalunkból, Cegőtelkéről ők a harc­mezőkre jutottak, Ferenc Jóska sáncárkaiba és onnét a közös sírba. Most, midőn tragikus halálotok 50. évforduló­járól megemlékezem, erőteljes gyűlölet vesz erőt rajtam az oktalan vérontások ellen. Legyen mind­örökre boldogságot biztositó BÉKE az emberek kö­zött, a földön.

Next

/
Thumbnails
Contents