Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1965-05-06 / 18. szám

Thursday, May 6, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 Bódog András: így buzdítanék én Hírül adták a kormány elhatározását, hogy ma- gasrangu tisztviselőket, sőt az elnök egyik tanács­adó szakértőjét is körutazásokra küldik az ország fontosabb egyetemeihez, hogy előadásokat tartsa­nak a diákságnak és tanáraiknak, elmagyarázva nekik a kormány vietnami politikáját, mert egy részük nem hajlandó belátni, hogy ügyünk meny­nyire igazságos. Más és különösen kevésbé ilyen finom demokratikus országokban a kormányok hasonló helyzetben nagy propaganda-körutazáso­kat rendeznének az emberek meggyőzésére, de nem nálunk. A kiküldöttek mindössze “felvilágo- sitásokkal fognak szolgálni” hallgatók részére, mert a sok okoskodót fel kell világosítani, ha be- lezöldülnek is, még hozzá nagyon tudományosan, mert van közöttük olyan megátalkodott is, aki a fejével akar mindenáron gondolkodni. Sajnos engem nem jelöltek ki ilyen beszédek megtartására, pedig úgy tudnám, mint bárki más, ha nem jobban. Bántott is egy kicsit, hogy kihagy­tak, mert már megírtam néhány jelszavacskát, hogy lássa a kormány, milyen hasznos munkát tudnék végezni. Olyasmiket, amilyenekkel pl. a cipőpasztákat árusítják a rádióban. Milyen jól hangzana, ha ilyenfajta hirdetési jelszavakkal szid­nák le azokat, akik nem lelkesednek a háborúért: ÖN EGY TETÜ, HA NEM EGYÖNTETŰ! Nagy, csupa nagy betűvel igy hirdetve vigasz- talgatnánk az amerikai adófizetőt: NÉGY MILLIÓCSKA NAPONTA, VIETNAM A POKOLBA! Azután igy is lehetne hirdetni: DRÁGA A GOMBA, OLCSÓ A BOMBA, EZZEL DÖNTÜNK MINDENT ROMBA! Vagy ezt énekeltetnénk a rádióban a nóta dalia­mára: MAGASRÓL POTYOG A BOMBA, SZÉPEN SZÓL, HALOTT A SOK VIETNAMI, MÁR NEM SZÓL. .. A vietnamiak buzdítására még csárdást is lehet­ne táncolni erre a nótára: ÉG A KUNYHÓ, BENT ÉG ANYÁD, A NAPALM JÓL VÉGZI DOLGÁT, míg a bőröd lenyúzhatjuk, ADDIG A VÖRÖST ELSZALAJTJUK. De nem folytatom igy tovább, mert végül sem a hirdetőipar, sem a versírás nem kenyerem. Be­szélni tudok azonban, ha kell fújok hideget, mele­get egyszerre. Ha engem küldött volna ki a kor­mány egy kis barátságos rábeszélésre, ilyenforma nagyszerű beszéddel főztem volna le az okvetetlen- kedő diákok és tanáraik seregét. Eredmény garan­tálva. • • • Tisztelt Hallgatóság! Én ide dicsérni jöttem, nem halandzsázni. Azt csak akkor tegye az ember, ha holmi tudatlan népségnek beszél, akik azt sem tudják, hogy ez az izé Vietnam ott van Afrikában és csupa emberevő az egész, tegnap is elfogtak két valóságos fehér embert, holott ez bűn, amint a biblia is Írja a fehéreknek, hogy övék a hatalom és dicsőség, másnak pedig kuss. De mert most is­kolázott, sőt tudományos hallgatósághoz beszélek, bebizonyítom logikával, milyen hasznos és a tudo­mány-fejlesztés szempontjából is fontos ez a viet­MEGJELENT—-----­I az a könyv, amelyet mindenkinek el kell olvasni! i MEGJELENT az a könyv, amelyet gyermekeink, unokáink kezébe kell adnunk! ! | MEGJELENT az a könyv, melyet angolul beszélő ismerőseinknek is ajánlhatunk! WILFRED G. BURCHETT rendkívül érdekes könyve: “VIETNAM, INSIDE STORY OF THE GUERILLA WAR” I (Burchett vietnami cikkeit a Magyar Szó közölte néhány héttel ezelőtt) ; 256 oldalon, rendkívül érdekes fényképekkel és térképekkel ARA: $4.95 Megrendelhető a Magyar Szó kiadóhivatalában nami csetepaté. Mindnyájan tudjuk, hogy mindenfajta tudomány alapja és sarkköve a kísérletezés. Nem lehet sem­miféle állitást, vagy tényt elfogadni, amig kísérle­tekkel be nem bizonyítjuk, hogy ezek helytállóak. Itt van a nagy hadiipar mindenfajta csodálatos gé­pe, robbanó, mérgező és égetőszere felhalmozva — nem is lehetett hatékonyságukat kipróbálni ed­dig, mert nem volt hol és nem volt kiken. Hát mi­féle tudományellenes felfogás volna, amely elle­nezhetné, hogy a mérgek, robbanószerek és égeté­sek nagy szaktudósai csak leüljenek ölhetett ke­zekkel s reméljék, hogy a nagy találmányok tény­leg működnek. Milyen nagy kára volna a kor­mánynak, ha csak úgy látszatra, vaktából megven­né, vagy megrendelné a gyáraktól a hadiszerszámo­kat ezerszámra, kellő kipróbálás nélkül, később pedig kiderülne, hogy ez vagy az a dolog feleany- nyi embert tud csak széjjeltépni, mint amennyit' a gyártó garantált Még az adófizetőnek is tiszta spórolás, ha mind­járt előszörre kikisérletezhetik a számára, hogy dollárértékben mi szállítja az embereket a legki- fizetőbben a mennyek országába. Vannak a kedves hallgatóságban olyanok, akik a számok tudósai, azaz matematikusok. Ezek bizo­nyára értékelni tudják, ha bizonyítom, hogy jó lecke a háború még a számtan tanítására és fej­lesztésére is. Számoljuk a szerencsétlen amerikai katonákat, akik életüket vesztették, de senki sem számolja, hogy hányezer vietnami bőrére megy a dolog. Holott milyen fontos a nagy matematikai problémák megfejtésére az olyanféle feladat, hogy pl. ha egy szerencsétlen amerikai pilóta lezuhan gépével, hány száz repülőgépet kell kiküldeni, hány tonna bombával, hogy az igazság egyensúlya helyreálljon. Azok pedig, akik a nemzetgazdaság és hasonló tudományok művelői, könnyen megértik, hogy a népjólét fokozása szempontjából milyen hasznos egy háború. A természet sajnos tökéletlen, mint jól tudjuk. A dolgok csak lassan romlanak. Igaz a technika tudománya segít valamit, de ez sem teljesen tökéletes. Milliókat költünk kísérletezé­sekre és szépen haladunk vele, de még mindig nem vagyunk képesek olyan automobilok előállítására, amelyek mindjárt az első évben tönkremennek, olyan jégszekrényeket nem tudunk még produkál­ni, amelyek 6 hónap után egyszerűen szétmálla- nok. A legrosszabbul épített házak is tovább tarta­nak, mint kellene. Van ugyan néhány ostoba köz­gazdász, aki kötözködik, hogy igy, meg úgy, ha mindenki becsületesen megkapná a munkája érté­két, akkor az emberek keresete fenntarthatná és felvirágoztatná az ipari termelést nálunk is, meg az egész világon. De ez csak üres, sőt veszedelmes vörös beszéd. Az igazi gazdasági felvirágozást az szolgáltatja, ha minél több hadianyagot és gépe­ket gyártunk, mert ezek tönkremennek, felrobban­nak és odaégnek egy háborúban egy-kettőre; le­het tehát folyamatosan gyártani őket, megállás nélkül. Amit pedig közben tönkretesznek és fel­égetnek, beleszámítva az embereket, úgyszólván tiszta kamatjövedelem, ezt sem kell alábecsülni. Közben a túlnépesedésen is segít egy kicsit, igy születésszabályozásra sem kell annyit költeni. Akik orvosnak készülnek, azoknak mondani sem kell, hogy háborúk nélkül hamarosan megenné a fene a tudományukat és elvesztenék kenyerüket. Képzeljük csak el, már akinek nem fagy meg a vére a borzalmas gondolatra, mi lenne, ha a kor­mány nem költhetne annyit a katonaságra és kény­telen volna mondjuk egytizedrészét a temérdek pénznek orvosi kiutalásokra költeni. Egy-kettőre kifogynának az oly bajokból, mint a rák, vese, máj, lép s más betegségek, hát akkor, miből élnének az orvosok? A háborús készülődés éppen ellenkező hatással van, dolgozhatnak az orvosok és kémiku­sok a laboratóriumokban uj s még gyorsabban ölő baktériumok előállításán, keverhetik az ideg- és szivbénitó gázokat. De minek soroljuk tovább? Az már csak ráadás, hogy a háborúban bőven gyakor­latozhatnak széttépett embereken, kifacsart, le­égetett tagokon és keresztüllőtt sziveken. A sokféle lélektani tudomány művelőinek és el­meorvosoknak is bőven van megfontolni valójuk. Sok ember lelkibeteg és ezek között akadnak, akik kegyetlenek, mások szenvedéseit élvezettel nézik, kéjgyilkosságra és kínzásokra hajlamosak. Sok pén­zébe kerül a nemzetnek, hogy ezeket ápolja, kor­dában tartsa, illetve ártalmatlanná tegye. Ha azon­ban van rá alkalom, hogy elküldjük őket messze földre háborúskodni, ahol megvan a lehetőség, hogy beteg hajlamaikat kiélhessék és kiélvezhes­sék ártatlan bárányokként jöhetnek vissza. Nem ti tok a gyermeklélektan tudósai előtt az a tény sem, hogy amely gyermek kielégítetlen vágyakozások szenvedélyeivel kínlódik, az felnőttkorában az ideg- és elmeorvosok kezelésére szorul. Képzeljük csak el, milyen beteges lelki alkatú lesz a gyerek, akit szeretettel, gonddal nevelnek fel, de pl. nem en­gednek játszani. Megveszik neki a sok szép játék­szert, cowboykalapot, revolvert, puskát, ágyút, ra­kétát, repülőgépet — azután az egészet bezárják a szekrénybe, hogy csak kívülről nézheti. Hát itt vannak magasrangu katonáink. Ott áll számukra készen a sok szép katona, tank, ágyú, hajóhad, atombomba, de csak messziről nézhetik. Nem mon­dom, pár hadgyakorlat, flotta-manőverezés számit valamit, de ez még sem az igazi dolog. Legalább tiz évenként meg kell, hogy adjuk nekik a lehető­séget egy kis játékra, mert különben odacsapják nekünk az egészet, lefekszenek az idegorvosok dí­ványára, ott mesélgetik, hogy boldogtalanok, gyű­lölik a papájukat, aki nem engedte őket a mamá­val játszani. A Hitlergyerekkel is csak az volt a baj, hogy nem engedték játszani. Holmi kisebbfajta háború­val boldog lett volna, meg is kapta a sok német játékot hozzá, de az angol és francia kormány mindent megadott neki békésen, lövöldözés nél­kül. Emiatt-annyira szenvedett, hogy belekénysze­rült a világháborúba, csakhogy végre ,'átszhasson kicsit. Ebből az a tanulság, hogy ha nem engedjük őket játszani legalább egy keveset, a tábornokgye­rekek kénytelenek lesznek egy nagy világháború­ba keverni bennünket. Ezt pedig még sem akarjuk, mert békeszeretők vagyunk és mert amilyen go­nosz az ellenség, még kitelne tőlük, hogy idáig is ellőnének — az pedig ártana drága egészségünk­nek. • • • Ilyenforma tökéletességgel beszéltem volna én a sok mihaszna félrevezetett egyetemi diáknak és tanárnak, hogy értsenek a mondott szóból. De hát magára vessen Washington, ha az egyetemi népek nem nyelik le szőröstől bőröstől a kijelölt “felvilá­gosítok” beszédeit. Olyan tehetség kellene oda, amilyen én vagyok, hogy meggyőzően bebizonyít­sam, miért fehér a fekete. A “Porszem a viharban” pályázatról Két hónappal ezelőtt pályázatot hirdettünk a lapban Rácz László: Porszem a viharban c. köny­vének fedéllapjára. A pályázatot az ügyvezető bi­zottságunk április végével lezárta és a beérkezett rajzokat, fényképeket átnézte. Megfontolt tárgyalások után a bizottság úgy dön­tött, hogy Nussbaum Sándor, chicagói olvasónk rajzát fogadja el és fogja felhasználni a könyv fe­déllapjának elkészítésére. Köszönetét mondunk Nussbaum munkástársnak és díjnyertes rajzát a pályázatban közzétett magyar szépirodalmi köny­vekkel, elismerő oklevéllel, valamint a szerző ál­tal dedikált könyvvel honoráljuk. A pályázatra a következők küldtek be rajzokat: Kovács János, St. Catharines, Ont.-ból, E. Bau­mann, Rome, O.-ból, Miss Csudy, New Yorkból és Adrienne Rosner, New Yorkból. Az ügyvezető bi­zottság úgy határozott, hogy a pályázókat egy-egy könyvvel ajándékozza meg. Rajzaikat pedig eljut­tatjuk Rácz Lászlónak, a Porszem a viharban szer­zőjének emlékül. Köszönetét mondunk a fentnevezettekneK, hogy felhívásunkat komolyan vették és időt, erőt áldoz­tak arra, hogy munkánkat a könyv kiadásával kap­csolatban megkönnyítsék. KITŐL FÉL? A Dél-Afrikai Köztársaság pénzügyminisz­tere a parlamentben előterjesztette költség- vetési javaslatát. E szerint az 1965—66-os pénzügyi évben 142.8 millió font sterlinget fordít rendőri és katonai kiadásokra. A tava­lyi költségeket 570 ezer font sterlinggel tetéz­ték. Ez a momentum egy évek óta tartó folya­mat vaskos jelentkezési formája. A Dél-Af­rikai Köztársaság katonai kiadásai az utóbbi hat év folyamán — meghatszorozódtak. A tit­kos rendőrség fenntartására fordított kiadá­sok pedig az uj költségvetési évben a leg­utóbbihoz képest — megháromszorozódtak. Miért ez a hallatlan készülődés? Hiszen a Dél-Afrikai Köztársaságot egyetlen külföldi hatalom sem fenyegeti. Henrik Frensch Ver- woerd fajüldöző kormánya bizonyára nem is ; ettől, hanem saját elnyomott népe halmozódó haragjától fél.

Next

/
Thumbnails
Contents