Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-08 / 14. szám
2 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 8, 1965 Ahogyan Johnson elnök látja a vietnami háborút Vacsorára hivta meg Johnson elnök a múlt héten 44 állam kormányzóját. (Aligha tévedünk, ha feltételezzük, hogy Wallace alabamai kormányzó és öt más déli állam kormányzója nem volt a meghívottak között.) A vacsorán elhangzottakról figyelemreméltó részleteket közölt a neves rovatiró, Drew Pearson. Az elnök — Drew Pearson szerint — őszintén feltárta vendégei előtt legbensőbb érzelmeit és nézeteit a vietnami háborúról. És az, amit elmondott, oly meggyőzőnek tűnt fel a megjelent kormányzók előtt, hogy Rockefeller kormányzó az eszmecsere és a vacsora végén felállt és ezt mondotta: “Elnök ur, vegye tudomásul, hogy mi, valameny- nyien 100 százalékban támogatjuk önt ebben (már mint a vietnami) háborúban.” Egy másik republiká nus kormányzó, Smylie, Idahoból szintén hasonlóan nyilatkozott. Arról, hogy a többi 42 kormányzó mit mondott, vagy Rockefeller miként tudta oly gyorsan leszavaztatni őket állásfoglalásukról, nem szól Pearson jelentése. Pearson szószerint idézi az elnököt. Az, aki informálta Pearsont, nyilván közvetlenül a vacsora után feljegyezte azt, amit az elnök elmondott. Johnson mindenekelőtt rámutatott arra, hogy Eisenhower volt az első amerikai elnök, aki beavatkozott Vietnam belügyeibe 1954-ben. Ezt a beavatkozást a szenátus 1955-ben 82:1 arányban helybenhagyta. “Amikor Kennedy lett az elnök — folytatta Johnson — tanulmányozta a helyzetet és helybenhagyta Eisenhower politikájának folytatását. Azon a nézeten volt, hogy szerte a világon több mint 100 kis ország figyel bennünket. Ha képeseknek bizonyulunk megtartani pozíciónkat Dél-Vietnam- ban, akkor talán a többi kis országok is látnak lehetőséget a maguk számára.” “Amikor én lettem az elnök, elhatároztam tehát, hogy nem fogok elnökölni egy másik München fölött.“ ' A fenti paragrafusban nagy világtragédia van ösz- szesüritve. Mert, ha valóban ez az Egyesült Államok elnökének nézete a vietnami helyzetről, akkor nem tudunk más konklúzióra jutni, mint arra, hogy itt egy, az amerikai imperializmus legreak- ciósabb katonai, politikai és nagytőkés ügynökei által csaknem 100 százalékosan "agymosott" áldozattal állunk szemben. Ilyen ember vezeti Amerika népét egyre gyorsabb ütemben az atomháború elképzelhetetlen katasztrófája felé! Ha viszont nem ez a nézete és még a kormányzók fóruma előtt sem hajlandó a tényállást feltárni, akkor talán még a fentinél is nagyobb veszedelemben áll a béke ügye. Először is nyilvánvaló, hogy az elnök vagy nem ismeri, vagy szándékosan elhallgatja a vietnami válság előzményeit, alapvető okait, azt a tényt, hogy pontosan az Eisenhower-adminisztráció alatt kezdődő amerikai intervenció volt az, amely felelős a vietnami polgárháborúért, hogy amerikai beavatkozás volt az, amely megakadályozta az ország északi és déli részének népszavazás utján való egyesítését, amelyet az 1954-i genfi egyezmény elrendelt. Elhallgatja, hogy az amerikaiak által támogatott Diem volt az, akinek zsarnoki politikája kirobbantotta a nép nyílt ellenállását. És amikor ez a zsarnok oly gyűlöletessé vált a saját népe előtt, hogy hasznavehetetlennek bizonyult Washington céljai számára, akkor a CLA, tehát az amerikai kormány beleegyezésével vagy támogatásával szervezett puccsal tették el őt láb alól. Minderről. Pearson jelentése szerint, az elnök egy szót sem szólt. Az elnök csak azt hangsúlyozta, hogy "a világon több mint 100 kis ország figyel bennünket", hogy mit csinálunk Dél-Vietnamban. De amikor néhány héttel ezelőtt Amerika népének “magyarázta” Johnson elnök, hogy mit csinálunk Dél-Vietnamban. akkor nem ezt mondta. Akkor azt mondta, hogy azért vagyunk Dél-Vietnamban, hogy "segítsük annak kormányát szabadságuk védelmében." Melyik kormányt, elnök ur? Diem kormányát, annak a kormányát, aki saját népe ellen kérte a mi segítségünket, de akit végül a CLA közreműködésével meggyilkoltattunk? Vagy az őt egymásután követő 8 zsoldos tábornok-kormányt? Ezek támogatása fontos annyira, hogy kockáztatjuk amerikai katonák és polgárok százezreinek és millióinak életét? Melyik amerikai tradició az, amely tábornoki puccskormányok támogatását helyezi külpolitikánk legfontosabb tételévé? Nincs ilyen tradició! De van egy nemzeti tradíciónk, amelyet Lincoln elnök hangoztatott e halhatatlan szavakkal: “Kormány a nép részvételével, a nép támogatásával, a nép érdekében.” (A government of the people, by the people, for the people.) Ki meri Washingtonban azt állítani, hogy mi ilyen kormányt támogatunk Dél-Vietnamban? Ellenkezőleg, olyan kormányt, ha ugyan lehet még kormányról beszélni, amely több mint 15 év óta tíizzel-vassal irtja saját népét! Az elnök tehát vagy nem ismeri a részleteket, a történelmi tényeket és ez katasztrofális olyan pozícióban, aminőt az Egyesült Államok elnöke tölt be -— vagy pedig — ködösít. És ezt ma már az amerikai sajtó és közvélemény jelentékeny része nyíltan hangoztatja. Egy másik értelemben közelebb járt az elnök az igazsághoz, amikor a bennünket figyelő “100 kis ország”-ra tett célzást. De itt is ködösített. Mert még e célzás keretében sem merte a gyermeket nevén nevezni. Mi az, hogy “100 kis ország figyel bennünket Vietnamban?” Mit figyel? Azt, hogy bombázzuk Észak-Vietnamot? Azt, hogy a dél-vietnami vizeken ott. tartjuk a világ egyik legnagyobb hadiflottáját, amely képes elpusztítani fél Ázsiát? Azt figyelik, hogy mily hatásosan használjuk a napalm-bombát, az “emberies” könnygázt, vagy készülünk használni az erdő és növényzetirtó gyujtóbombákat? Ilyen értelemben valóban figyelnek bennünket, de nemcsak a kis országok, hanem a nagyok is. De az elnök nem erre gondolt. Hanem arra, amit C. L. Sulzberger, a N. Y. Times rovatirója ugyanazon a héten megírt lapjában, hogy az Egyesült Államok igazi célja Dél-Vietnamban példát statuálni, elrettenteni “száz” és még annál is több kis országot, elsősorban a gyarmati sorból nemrég függetlenné vált, roppant nyersanyaggal rendelkező kis országok népeit attól, hogy sorsuk intézését — külső imperialista beavatkozás nélkül — saját kezükbe vegyék. Mert ha Dél-Vietnam népének sikerülni fog hazája és sorsa önálló urává válni és képes lesz eltávolítani a régi elnyomó osztály utolsó maradványait, akik ma — a francia imperialisták kiűzése után — már csak az amerikai hadsereg beavatkozásával képesek magukat a felszínen tartani, akkor valóban 100 más kis, és nemcsak kis ország népe fogja_ követelni kormányától-azt; hogy nagyobb részt juttasson földje kincseiből a népnek,, az éhező, nyomorgó népnek és kisebb osztalékot a — wall-streeti kuponvagdalóknak. Azoknak, akik ma az Egyesült Államok hadseregére, légi- és hadiflottájára támaszkodva igyekeznek ezt az eshetőséget megakadályozni. “Egy másik lehetőség áll előttünk — mondta végül Johnson elnök a kormányzóknak — és pedig az, hogy kövessem Le May tábornok tanácsát. Rommá bombázhatom Hanoit. Rommá bombázhatom Pekinget. De ez megindítaná a harmadik világháborút és 7—800 millió ember halálát jelentené. És én nem vagyok hajlandó ezt tenni.” “így csak annyit teszek, hogy amikor ők egy bombát dobnak egy amerikai táborra Dél-Vietnamban, én megfogom azt a bombát és visszadobom a kommunistákra. Mi nem öltünk meg senkit. Ők igen.” Hát igy látja az Egyesült Államok elnöke a vietnami helyzetet. Mi nem ölünk ott meg senkit, csak ők, értsd a felkelők! 1954-ig a franciáknak 4 milliárd dollárnyi hadi- felszerelést adtunk vietnamiak gyilkolására, de mindez nem használt. 1954 óta kétmillió dollárnyi, tehát évi 7—800 millió dollárnyi hadiszert küldünk az ottani diktatúra számára, saját népük gyilkolására. De "mi nem ölünk meg senkit". Arról, hogy miért kell amerikai tábornak lennie Dél-Vietnamban. szintén nem beszélt az elnök. Ha nem lenne ott amerikai tábor, nem dobnának ra bombát és igy nem kellene nekünk azokat "visz- szadobni." Ha valóban megtette a fenti kijelentéseket Johnson elnök — és mi alig hisszük, hogy olyan országosan ismert rovatiró, mint Drew Pearson, közölni merte volna azokat, ha nem szerezte volna információját kétségbevonhatatlanul megbízható forrásból — akkor nyilvánvaló kell, hogy legyen előttünk és minden gondolkodó amerikai polgár előtt, hogy a vietnami válságban nemcsak súlyos politikai és katonai válsággal néz szembe az Egyesült Államok, hanem a legsúlyosabb, legmélyebb erkölcsi és lelkiismereti válsággal. Az a leplezetlen brutalitás, amellyel a világ leghatalmasabb országa támadja és sújtja egy nálánál csaknem százszorta kisebb nép szabadságharcát, az a felelőtlenség, amellyel tehetetlen dühében egy vele névleg békében álló szomszédállamot bombáz, az a felelőtlenség, amellyel ilyen védhe- tetlen, erkölcstelen politika megmentése céljából kockáztatni meri nemcsak országa becsületét, jó hírnevét, hanem Amerika és a világ békéjét, azt bizonyítja, hogy Johnson elnök, akinek belpolitikai ténykedései arra mutatnak, hogy van benne sok jóakarat, fogékonyság a társadalom belső prob lémái iránt, külpolitikai tájékozatlansága következtében brutális, embertelen, imperialista kabal befolyása alá jutott. Ez a meggyőződésünk csak fokozódik, amikor olyan emberek nyilatkozatait és ténykedéseit olvassuk, mint Dean Acheson, McGeorge Bundy, Maxwell Taylor tábornok, Hanson Baldwin, Towers tábornok, vagy McNamara hadügyminiszter. És a legnagyobb tragédia az, hogy az amerikai nép — tisztelet a kivételnek —, amely szemtanúja e borzalmas helyzetnek, a katasztrofális fejleményeknek, nem kiált megálljt ellenállhatatlan tiltakozással azoknak, akik tanácsaikkal ily tragikus dilemmába sodorták Johnson elnököt és az Egyesült Államokat. Életfogytiglani börtönre Ítéltek egy nácit A nyugatnémetországi Essenben az esküdtbiró- ság tízszeresen életfogytiglani börtönbüntetésre és nehéz munkára Ítélte Albert Rapp volt náci storm-trooper ezredest, a II. világháború alatt 1180 személy meggyilkolásában való szerepéért. Mint egy kivégző különítmény vezetője, 10 különböző esetben hajtott végre olyan tetteket. amelyek mindegyike a legsúlyosabb büntetést vonja maga után. Nyugat-Németországban a törvény megszüntette a halálbüntetést. Tetteinek áldozatai zsidók és elmebetegek voltak. Rapp vezénylete alatt a különítmény rendszeres tervek szerint hajtotta végre a tömeggyilkosságokat. Az áldozatokat kényszeritették, hogy árkokat ássanak, utána levetkőzzenek és sorba álljanak. Egyenként az árok szélére vezették és tarkólövéssel kivégezték őket, a többiek szeme láttára. Az elnöklő biró kijelentette: Itt nemcsak háborús bűnről van szó, hanem a zsidó nép kiirtásának kérdéséről. A tárgyalás alatt Rapp beismerte, hogy ő vezényelte a tömeggyilkosságokat, amelyekben zsidó férfiakat, nőket és gyermekeket kivégeztek és még csak mentegetni sem próbálta magát. “Ami történt, az olyan borzalmas, hogy nem tudok és nem is akarok kegyelemért könyörögni”, mondotta. Egy Frankfurtban folyó náci biinösségi tárgyaláson Michael A. Musmanno biró, a pennsylvania- legfelsőbb bíróság tagja, aki a nürnbergi náci h dibünösségi tárgyaláson elnökölt, ezúttal arról tanúskodott. hogy az SS-tisztek megtagadhatták volna az engedelmességet a tömeggyilkosságok végrehajtásában anélkül, hogy az életük veszélyben lett volna. Voltak esetek, amikor a náci hadsereg tisztjei nem voltak hajlandók résztvenni a gyilkosságokban és ilyen esetekben elmozdították őket. másokat rendelve helyükbe. Olaszország ötéves tervének keretében az ország hajógyárainak kapacitását a jelenlegi kihasználatlanság miatt 1969-ig 500 ezer tonnára kívánják csökkenteni. Az iparág jelenlegi kapacitása kb. 800 ezer tonna. /BjT A/V\GR!KAI ^ w ■/jffatgrgfg&r° Published every week by Hungarian Word, Inc. , 1Z.0 F.asl 16th Street, New York. N. Y. 10003. Telephone: AL 4-0397 Ént as 2nd Class Matter Dec. 31. 1952 under the Act of March 2. 1879. to the P.O. of New York. N.Y Előfizetési árak: New York városban, az Egyesült i Államokban és Kanadában egy évre §10.00, félévre S5.50. Minden más külföldi ország- jggjjg. 84 ba egy évre 12 dollár, félévre §6.50
