Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-01 / 13. szám
28 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 1, 1965 AZ ELSÓ LECKE ¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥¥ Majdnem harminc évvel ezelőtt Írtam meg első novellámat. A cime követlen volt és egyszerű: /x császár, Aurelius Hadriánról, Traján császár gyámfiáról, Svetónius kortársáról szólt. A novella, már mint maga a történet, a cirkuszban kezdődőit, Pompeja Plotina császárnő szökőkútjai mellett és Hadrián hadigályáján folytatódott, később elvezette az olvasót Martius Turbo ciprusi táborába. írásom telve volt mély platonizmussal, Ana- tole France-tól tanult filozófiai érvekkel és szembeöl tő volt hangom előkelősége. Ezzel egyidejűleg cimiró voltam a Monori Magnál. Hirdetés utján jutottam ide, félesztendős munkanélküliség után. Anyámmal és hét testvéremmel nyomorogtunk, télikabátom még sohse volt, s ha jól emlékszem, akkor is lyukas volt a cipőm. Ezidőben már egyedül aludtam egy rozsdás háromlábú vaságyon. Midennapi legfőbb igyekvésem, megírni naponta az ezer címet, mert ha nem... Négy pengőt fizettek ezer borítékért. A nagybirtokosok címtáráról repcemagot ajánlot- lottam vidékre. Nincs rosszabb címanyag a világ-ón — elhihetik nekem — hisz írtam én már-ci- meket másutt is... Az a sok rang és cim... és a grófok olyanok, ha elfelejted például, hogy valóságos belső titkos.... fel sem bontják a borítékot .. . Persze, most nem értik, hogy mi köze van a cimirásnak Hadriánhoz, a római császárhoz? Hisz éppen ezt akarom elbeszélni. Egyszóval Az Újság vasárnapi számában megjelent az Írásom. Váratlanul. Beküldtem a szerkesztőnek és nyomban kiadta. Hisz oly kézenfekvő volt a tárgy és a hang előkelősége, nemessége ... maga a történet akkor jutott eszembe a Monori Magnál, amikor rájöttem arra, hogy az asztmás Mayer bácsi kilopja megirt borítékjaimat a ládámból és a magáéba csempészi. Krausz cégvezető pedig azzal fejezte be a csetepatét, hogy úgy kirúg... Szombat este volt. Az Oktagon minden lámpája és neonja világított. Ott áltam az Odol-reklám alatt a járdaszigeten, a fényözönben, s kezemben remegett az újság. Beleszédültem a sikerbe. A friss újságból nyers festék szaga szállt felém, bóditóbb volt minden illatnál. Ott az Odol-reklám alatt nyomtatásból tekintett rám Hadrián császár gályás, illatos, szökőkutas világa. Az a nagy és előkelő világ, amelyet én álmodtam meg a nagybirtokosok címtára felett, Mayer bácsi mellett, a Monori Magnál. Mire hazaértem, már mindenki aludt, a mama is. Tercsi, Jóska, Poldi is... De én nem hunytam le a szemem. Egész éjjel Hadriánnal, Trajánnal, Cornéliussal, Pompeja Plotinával, s még néhány előkelő római úrral és hölggyel társalogtam a legválasztékosabb hangon, s lelkem velük szállt, a bordó bársonnyal bevont császári gálya nyomán, a krétai vizek felett. A mama hajnalban ébredt. Megszokta még him- zőlány korában, mert Óbudáról, a Lajos utcából gyalog kellett bejárnia Pestre, hogy mások kelengyéjére hímezze monogramját, s hullajtsa köny- nyeit. Ki veszi majd feleségül kelengye, hozomány nélkül... ? Tizenkét gyereket szült, kilencet felnevelt, hetet árvaságban, apa nélkül. Fáztunk, éheztünk.. . Forgót, raffialádákat és lombfürész- játékokat árultunk, zálogba vittük a párnát, a cihát .. . Hétéves voltam, s a szomszédok azt mondták, hogy okos vagyok. Szerettem a zálogház zsivaját, az alkudozást, a fonográfok próbálgatását... A mama felébredt hallottam motozását. — Hi az már fenn vagy? — kérdezte és mámoros szememben nyomban meglátta, hogy valami történt. — Mi van veled? — Nézd mama, nézd az újságot... az első novellám... látod... — Látom, — mondta és világoskék, élestekin- tetü szeme, mintha elhomályosult volna.. . Leült az ágy lábához, történetesen ahhoz, amely csonka volt... Vaskeretü szemüvegét magas homlokára tolta, s mint amikor teljes figyelemmel fordult valami felé, mezítelen lábán kínzó bütykeit nézte. — Olvasd csak, — szólt felindultan. — olvasd! Mi a cime, a cim az nagyon fontos... —Cime: A császár. — A császár. — ismételte akadozva. — A császár. .. Szóval egy uralkodó. Olvasd csak. — És erre a szóra egy rossz érzés indult el a szivemből. Olvastam. A mama hallgatott, merőn nézte visszeres lábát. A fórumjelenetnél, ahol Svetónius világosan megmagyarázta a lét forgandó voltát és Pompeja Plotina függőkertjéig kiséri császári barátját, a mama idegen hideg fénnyel rám emelte nyílt, kék szemét. És mennél inkább magával ragadott hangom, képzeletem, ő annál jobban távo lodott tőlem... Hangosabban olvastam, mintha a hang elűzhette volna azt, ami közénk ékelődött, mintha ezáltal behatolhattam volna érzékeny szivébe ... — Ó Hadrián! — fordult Cornelius barátjához. — Ám, járj te is az istenek nyomán, kövesd Mars hadisten parancsait, vidd légiódat keletre, kövesse gályád a sirályszárnyu szél... De engem, császári ur, barátodnak többé ne tekints... — fejeztem be zengőn az elbeszélést és merőn néztem a mamát. Hajlottan ült ágyam lábánál, anélkül, hogy akár egy percre is levette volna lábáról a szemét és hűvösen igy szólt: — Hogyis hívják azt az idegen urat. . . fiam?... — A császárt? — kérdeztem. — Azt a főszemélyt? — Hadriánnak. — Hadrián, Hadrián... — ismételte. — Szép .. . szép. De mondd csak fiam, miért nem irsz te nekünk ? — és metszőén rámpillantott.. . — Nekünk? Ki az a nekünk? — kérdeztem. — Nekünk, — mondta és a lábát nézte. — Nekünk, megzitlábosoknak! — Azzal választ sem várva, feltápaszkodott és indult a konyhába, begyújtani. Most is látom ingó, öreg lépteit, szüléstől munkától megtört testét, hajlott hátát és a távolból hallom, amint neheztelőn mormolja annak az idegen, annak a vadidegen urnák a nevét: Hadrián.... Hadrián... Barabás Tibor Stephen Leacock: ITT A TAVASZ *★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★★* ÉVRŐL ÉVRE fájdalommal tapasztalom, hogy a tavasz beköszöntével nagyon sok ismerősöm viselkedésében aggasztó rendellenességek mutatkoznak. A szomszédom is ezek közé tartozik. Télen egész nyugodtan viselkedik, kellemes, barátságos fickó. Igaz, néha-néha látom, hogy a hó alatt matat, vagy fagyos gallyat tör le valami fáról, s hosz- szan vizsgálgatja, de e néhány momentumtól eltekintve, a hideg évszak alatt viselkedése nagyjában és egészében normális. A tavasz azonban az én Természetbarátom viselkedésében, mintegy varázsütésre, aggasztó zavarokat okoz. Az olvadás pillanatától kezdve minden reggel megállít, és részletesen tájékoztat a növények, madarak és méhek állapotáról. Szenzáció- sabbnál szenzációsabb hírekkel áll elő — legalábbis ő annak gondolja, mert az arca csak úgy sugárzik. Azt mondja: — Ma reggel láttam egy pintyet. — Nahát, tényleg?! — mondom én. — Tegnap délután láttam egy nyaktekercset — mondja. — Ne beszéljen — mondom én. Persze, fogalmam sincs róla, mi is az a nyaktekercs, s remélem, nem is lesz. Bármit is mondjon Természetbarát ismerősöm, mindent ráhagyok. Versenyre nem tudok kelni vele, mert ornitológiái ismereteim mindössze két madárra terjednek ki: a varjura és a tyúkra. Ezeket egyből felismerem akár a tollazatukról, akár a hangjukról. így hát a tavasz beköszöntével az első napokban még előállhatok azzal, hogy “Ma láttam egy varjut” vagy “Tegnap megfigyeltem egy sétálgató tyúkot.” De azt hiszem, hogy az én varjam és tyúkom rettenetes gyorsan elveszti újság jellegét. Egy idő után elszégyellem magam miattuk, s aztán már soha nem hivatkozom rájuk. Bezzeg a barátom hetekig nem hagyja abba, szinte az egész állat- és növényvilágot sorra veszi. AZ efféle természetbarátokkal szembeni idegeskedésem, azt hiszem, az általuk használt nyelv különlegesen bosszantó voltában gyökerezik: a gügyögésben, mely által szinte azonosulni igyekszenek a természettel. “Mit gondol, mit láttam? — mondja a Természetbarát. —- A vörösbarna füzecske pi- rinyó kis rügyecskéjét.” — És az ujjaival mutatja, hogyan rügyezik a rügy. Meg vagyok győződve róla, hogy ő maga is kis rügyecskének képzeli magát. No és a színek. Neki semmi sem piros, fekete vagy kék, csak igy egyszerűen, hanem: pirosasbarna, kékeszöld és igy tovább. Barátom megkérdi, észrevettem-e azt a különleges, meleg “aranybarna” szint, amit a vízicsibék tavasszal magukra öltöttek. Felelet: nem. Nem vettem észre. Életemben nem láttam vízicsibét, s nem is álmodtam, hogy valamit is magukra szoktak ölteni. Ami pedig az “aranybarnát” illeti, azt sem tudtam, hogy ilyen szin egyáltalán létezik. Idén láttam egy kékesfekete verjut s egy bamásvöröses-mahagóni tyúkot, de ezeken kívül semmi mást. Tegnap közölte velem a Természetbarátom, hogy két sárgarigót látott, a garázsa mögött kezdtek neki a fészeképitésnek. Odalopakodott és földbe gyö- kezett lábbal figyelte őket. Mindent összevéve, minden gunyolódási szándék nélkül szeretném barátaim és ismerőseim tudomására hozni az alábbiakat: ha észrevesznek a gyep szélén egy éppen akkor kibúvó hóvirágot, legyenek szívesek, ne közöljék velem felfedezésüket. Ha észreveszik hogy a tölgy háncsa kékesvörösre kezd szi neződni, rendben van, észrevették — de legyenek szívesek és tartsák meg maguknak észrevételüket. Ha pedig van az ismerőseim között olyasvalaki, aki a garázsa mögött “földbe gyökerezett lábbal” figyelte két sárgarigó, “a drága, tollas párocska" íészeképitését, “buzgólkodó, aranyos sürgés-forgását” — kérve kérem, maradjon csak legyökerezve, de ne meséljen nekem a dologról. Már régóta meg kellett volna mondanom a magamét természetbarátaimnak. De gyáva és tétova voltam, gyűlölettel a szivemben is mosolyogtam. Lassanként vége szakad türelmemnek .Ha még egyszer “kikukucskál a májkökörcsin parányi kis pofikája a vörösesbarna avarból”—nos, akkor már nem felelek magamért. Villámgyorsan pisztolyt rántok, rászegezem a barátomra, s ezt mondom majd neki:,— Idefigyelj! Elég volt! Hosszú éveken át. nap nap után tavasszal megállítottál az utcán, s telebeszélted a fejemet ezekkel a zagyvaságok- kal. Én pedig tűrtem és mosolyogtam. Közölted velem, hogy a pacsirta belső szárnyfedőtollai mikor és hogyan kezdenek bámulni — és én hagytam: beszélj. Elmondtad, hogy a csalitosban a halott tölgylevelek közül felütötte a fejét a tőzike — és én hagytam, hogy mondd, pedig őzikéről igen, de tőzikéről még soha az életben nem hallottam. Most azonban betelt a pohár. Sorsod megpecsételődött. Odamész, ahol a havasi rózsa sziromleveleinek bi- borrózsaszin pirulása már aligha fog érdekelni. De hagyjuk a gorombáskodást. Férfiasán bevallom, olyan ember vagyok, aki soha nem fogja észrevenni a sárgarigó fészkét, hacsak nem jön el az a rigó a müvészklub ruhatárába, s ott is nem éppen az én kalapomba rakja. Nem egyedül vagyok ilyen, s az idő megérett arra, hogy megvédjük magunkat. Vannak a tavasznak jelei, melyeket minden józan ember észrevesz és méltányol. Az ember észreveszi, hogy a vendéglő étlapjáról eltűnt az osztriga, s máris tudja: a tél halódik. Észreveszi, hogy az adag krumpli ára 10 centről 25 centre emelkedett, s máris tudja: közeledik a tavasz. Az ember észreveszi, amint a zsenge spárga kikukkant az olvasztott vajacskából, s észreveszi az egy dollár ötven- centes karolinai eper szemérmes pirulását a doboz celofán papírja mögött. És észreveszi a BAK SÖR reklámot. Itt a tavasz, teljes pompájában. E jeleket bárki érzékelheti. E jelek magukért beszélnek, nem kell a tolmácsolásukhoz biológiai szakkönyv. így hát nem kell szégyenkeznem, a tavasz beköszöntét én éppúgy észreveszem, mint akármelyik természetbarátom. Ülök a klubban tagtársaimmal, s érzem és hirdetem, nagy kedvvel: itt a tavasz. Fordította: Rákosy Gergely A HATODIK (Folytatás a 27-ik oldalról) sőt szégyennek tartja, ha egy családban sok a gyerek. BÁR nehéz is lehet ezt józan ésszel megérteni. Hogy egy fiatal emberpár erre szánja legszebb éveit, vesződjön és nyüvődjön, gondokkal ölesse magát és mégse tudjon annyit megadni a gyermekeknek, amennyi egynek vagy kettőnek könnyen kijutna. Az emberi boldogságot azonban többnyire nem ilyen okos érvek szerint osztogatja vagy vonja meg az élet. Se a szülőkét, se a gyerekekét. Néha talán igen. Nem vitatom el senkinek a jogát, hogy kis családdal is igazán elégedett legyen. S nem tudom, van-e nagyobb fájdalom a földön, mint éhes gyerekek vinnyogását hallgatni vagy látni őket, hogy senyvednek, levegőtől és napfénytől elzárva, áttetsző arccal, kéklő halántékkal a város közepén. S hány család van viszont, ahol szeretnének több gyereket és nem lehet. Vagy egyet is hiába várnak. Láttam felnőtt férfit, arcát eltakarva sírni, mikor megtudta, hogy a feleségének soha nem lehet gyereke. Vigyázzon, aki ezekben a dolgokban Ítéletet tesz. Még akkor is, ha netán tudója mások élete titkainak. S hát még, ha nem az.
