Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1964-11-19 / 47. szám

11 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, November 19, 1964 Magyar tragédi Irta: FODOR ERNA Long Islandon, a Jones Beachen, ha egyszer­egyszer oda kimentünk, mindig megcsodáltam a petunia virágágyakat. Az illata már jó messzire el­hatolt. Kevés virág van, melynek átható és kelle­mes illata ennyire betölti a levegőt. A dupla petú­niák egy-egy virágágyban egyszinüek és magasra nőve nyújtogatják tölcsér virágukat. Ezek a virá­gok nemcsak engem igéztek meg, de úgy vettem észre, hogy minden alkalommal kisebb-nagyobb csoportok bámulták. Ezenkívül kora tavasszal már ott vannak és ott maradnak késő őszig. Aztán csak az indájuk marad meg, hogy pirinyó magjaikból újra kikeljenek. A petúniát már gyermekkorom óta ismerem, úgy emlékszem, hogy mindig ott volt körülöttem. Később azután, mikor alkalom volt egy-két virágcserepet az ablakomba tenni, vagy még annál később, mikor a ház körül egy kis kertünk is volt, hogy-hogy nem, a petunia mindig kiviritott egymagában, vadon. Puha kinézésű és ovális leveleiről könnyen megismerhető. Össze- csoportositottam őket egy sarokban, hogy ne néz­zenek ki olyan árváknak. Eltűnődtem sokszor, va­jon honnan fújta a szél oda a magokat? Apró, sze­rény virág, de állhatatos küzdelmet folytat az élet­ben maradásáért. Nem nemes virág, bár van ne­mesitett is. Az én kertemben a szél mindig csak az egyszerű, közönséges petunia magját fújta el. Ott élt azután, messze attól a virágtőtől, ahol ter­mett, egész késő őszig. k Olaszországban az autóstrádán haladtunk dél fe­lé. Heggel indultunk Firenzéből és Nápolyba igye­keztünk. Rómát el akartuk kerülni, hogy inkább visszafelé töltsünk ott egy kis időt. Ezt azonban nem tudtuk megvalósitani, mert valami oknál fog­va be kellett kanyarodnunk. Na, gondoltuk, igy is jó, legalább az ember idejében ebédel. Az első étteremnél megálltunk. Jó előre való figyelmezte­tés következtében a kocsit lezártuk és olyan helyre tettük, hogy szem előtt legyen. Olasz szokás sze­rint válogathattunk leves és spagetti között, de nem bánták, ha mind a kettőt választjuk. Az üveg vörös bort anélkül, hogy kértünk volna, az asztal­ra helyezték. Megivása azonban nem volt kötelező. Ellenben az ottani szokások szerint, fizetni kellett külön az asztalra terített papirabroszért. Egy órá­val később a világot egy kicsit más szinben láttuk. Ez hát az örök-város? A Via Appia Nuován vol­tunk, az uj appiai utón, ami nem valami érdekes. Feltétlenül végig kell mennünk a Via Appia Anti- cán, de csak, ha Nápolyból visszatértünk. Újra ko­csiban ültünk. Meg kellett fordulni és ismét utón voltunk. Nápoly 228 kilométerre volt és 60 mér- földes sebességgel (96 km) 3 óra múlva kényelme­sen odaérhetünk, tekintve, hogy meg kellett állni egy benzinkútnál, mert a gazolinunk fogytán volt. Különben Olaszországban, ha az ember külföldi valutában fizeti a gazolint, olcsóbban is kapja. A bankok árusítják a jegyeket és azt minden gazolin­állomás elfogadja. Szóval útban voltunk a Nápolyba vezető autó­strádán. így nevezik a “Turnpike”-ot, az olyat, melyet nem keresztez semmi. Kerékpárral, vagy gyalog, sőt egyes helyeken motorkerékpárral sem szabad közlekedni rajta. Az utat nem igen foglal­ták el a kocsik. Tekintettel arra, hogy nem volt sebesség-korlátozás, az apró kocsik úgy futottak, mintha versenyeznének egymással. Különben is nagyobb amerikai kocsi csak ritkán suhant el mel­lettünk. Gyakori volt a Fiat 500-as, azután az 1000-res, az 1500-as kocsik már ritkábbak voltak, majdnem mind 4 cilinderes. Hat cilinderes nagyon ritka. Nem annyira a divat, mint az ár és az üzem- bentartás költségének színvonala miatt. Nincs szándékomban útleírást adni, de úgy gondolom, hogy a Magyar Szó olvasói szívesen vesznek né­hány ismertetést, amely az olaszországi életet áb­rázolja. Térképek vizsgálata, szótárak átnézése köz­ben az idő gyorsan múlt és a kilométerek lassan­ként elfogytak. Nápolyba érkeztünk. A tengerparton mentünk végig egész a Trento és Trieste térig. Ott balra kanyarodtunk a Via Romára. Pár perc alatt a Carlita térre értünk, hol a szállásunkat már jó előre rezerváltuk. Parkoló helyünk az épület előtt volt és egy félórán belül már nyakunkba szedtük a várost. Olaszország vá­lasztások előtt állt mikor megérkeztünk. A város választási plakátokkal és zászlókkal volt tele ag­gatva. A legnagyobb meglepetésünkre láttunk pla­kátokat és feliratokat “Vota Communista!” felírás­sal. Amerikából érkezve, már hosszú évek óta meg­szoktuk, hogy ilyesmi a szabadság hazájában haza­árulásnak számit. A mi hazánkban tucatszámra hozták a törvényeket azok ellen, kiket kommunis­táknak hittek, vagy csak rokonszenvezőnek gyaní­tottak, sőt többeket hosszú időre börtönbe is csuk­tak. Nekünk nagyon különösnek tetszett, hogy mit Amerikában elfogadhatatlannak, azt itt egyenlő pártnak tekintik. Nemcsak egyenlő párt, de Olasz­ország egyes részeiben a legnagyobb politikai párt. Nem vádolják erőszakos kormányfelforgatással, vagy idegen államok ügynökségével, akiknek re­gisztrálni kell, nem mondják róluk, hogy hazaáru­lók, és menjenek vissza Oroszországba. Egész más világba pottyantunk, ahol mindannak, amit eddig saját otthonunkban láttunk, az ellenkezőjét ta­pasztaltuk. Érdekesnek találtuk, hogy Nenni párt­ja, a szocialista párt is a sarló és kalapács jelvényt használja. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb meg­lepetésünk Olaszországban. Az ennél sokkal kisebb meglepetést, a pizza körüli tapasztalataink nyújtották. A régi jelszó, hogy “Nápolyi látni és meghalni” nagyon gyerme­kesnek tűnt fel a mi szemünkben. Nápolynak meg vannak a műkincsei, ott van a San Carlo operaház, de a Metropolitan után az sem nagyon különleges. Ami különleges az a pizza. Már New Yorkban hal­lottuk, hogy ezt az olaszok által kitalált lángost, valóban csak Nápolyban készitik igazán jól. Én nem nagyon lelkesedem érte, de a társaság más­képpen gondolkodott, miután pedig, mint az olva­sók is látják, szabad országban voltunk, magam is beálltam a sorba. Elindultunk pizza keresésre. Olyan éttermet kerestünk, ahol a pizzát maguk sütik, még pedig tégla-kemencében. Villany vagy gáz kemencében sütött lángosra rá sem néztünk. A fél várost bejártuk, mikor eszünkbe jutott út­mutatónk tanulmányozása. így jöttünk rá, hogy a szállásunkkal szemben, a Carlita téren van az egyik leghíresebb pizza-sütő étterem. A társaságban meg jegyezték, hogy úgy jártunk, mint Maeterlinck “Kék Madara”. Átkutatták érte az egész világot és végül ott találták meg a házuk táján, már mint a jelképes boldogságot. Az étterem emeleti helyiségébe vezetett bennün­ket a főpincér. Az erkélyen kis asztalok voltak, ott foglaltunk helyet. A téren nagy tömeg hullámzott. Rengeteg választási zászló csüngött minden épüle­ten és oszlopon. Közvetlen alattunk volt az újság­árus kis bódéja, ahol az előbb newyorki újságokat vásároltunk. Az erkély szélén kis vályuforma veze­tett végig sűrűn ültetett petúniával. A messze ide­genben otthon éreztük magunkat. Az éttermi ze­nekar két tagja, az egyik hegedűvel, a másik gi­tárral közel az asztalunkhoz olasz dalokat játszott. Később megemberelte magát a hegedűs és megkér­dezte olaszul, hogy mit szeretnénk hallani. A tár­saság egyik fiatal tagja, ki Amerikában született, de magyar származású szülei jóvoltából magyarul is beszél, elhatározta, hogy megtréfálja az idősebb olasz hegedűst. Magyarul mondta neki, hogy játsza el “Balatonon megy a hajó”-t és nevetett is hozzá. A hegedűs csak nézett, mi pedig angol nyelven fe­jeztük ki rosszalásunkat fiatal barátunkkal szem­ben. Közben a Santa Luciát játszották és a hires pizza is megérkezett. Valóban négyféle izü volt. A lángost, mintha négy egyenlő részre osztották vol­na és minden részre másféle ízesítőt tettek. Az uj jelszó tehát “Nápolyba jönni és pizzát enni.” A zene is szünetet tartott, de szünet után a he­gedűs az asztalunkhoz jött újra.. A “Balatonon megy a hajó”-t — mondta tiszta magyarsággal — nem tudom, de engedjék meg hogy eljátsszam “Sir a kislány a Balaton partján”. Szinte megdöbbenve néztünk egymásra. Intettünk neki, hogy bizony jó lesz. Bemutatkozott. “Rácz Rudi vagyok, 36-ik Rácz Laci unokája.” Némán hallgattuk egész este a kü­lönböző nótákat, mert ettől kezdve nem lehetett az asztalunktól elhívni. Sokáig ott maradtunk. Ze­ne-szünetben kértük, hogy beszélje el, hogyan tör­tént, hogy ide fújta a szél, mint a petuniamagot. Nem volt nagy történet, de magyar volt, a szegény magyar cigány élete. Az első világháború előtti évben került Nápolyba. Az anyja hozta el, mert tü­dőbajos volt. Ebben a betegségben sokan szenved­tek a magyarok közül. Jobbmóduak is megkaphat­ták, de valójában csak a szegények betegsége volt. A rossz lakás és rossz egészségi viszonyok meleg­ágya volt a tuberkulózisnak. Az orvosok a kis Rudi szüleinek azt mondták, hogy ha nem viszik mele­gebb éghajlatra, menthetetlenül elpusztul. Nagy­apja, Rácz Laci, ebben az időben Budapesten, a Damjanich utcában egy kávéházban muzsikált. Az utazáshoz is ő segítette őket, egy időben volt is Nápolyban, ő adta meg a címet is, hol Rudira né­hány líra ellenében gondot fognak viselni. Nem­sokára azután kitört a háború és Rudi és szülei között megszakadt minden összeköttetés. A háború után pedig nem volt senki, aki felvegye vele a kapcsolatot. A kilenc éves Rudi megtanult olaszul, a háromnegyedes hegedűjével olasz dalokat kez­dett cincogni, amikor pedig felnőtt, már egész he­gedűvel járta az éttermeket. Olasz leányt vett fe­leségül és bizony nem igen sejtette senki, hogy ő magyar. Magyarul nem felejtett el, pedig nem volt kivel beszélnie. Némikép pótolta azzal, hogy magyar nótákat sajátmagának játszott. Megörege­dett és újra árva, mert a felesége egy évvel ezelőtt elment oda, ahonnan nincs visszatérés. Magyaror­szágon nem ismer senkit. Akit valaha is ismert, mind a temetőben van. Árva, mint a messze elfujt kis fekete magból kikelt petunia. Rácz Rudit még láttuk néhányszor, de egyik hajnalban elhagytuk Nápolyt. Valószínű, hogy most is ott játszik a Carlita téren, a hires pizza­étteremben. Jóllehet, meg is nősült. Azt tervez­te, de csak magyar származású asszonyt akart el­venni. Olyan pedig nem volt arrafelé. Illene itt megemlíteni, hogy a mostani Magyar- ország hogyan kezeli a tüdőbetegségeket. Enged­jék meg a Magyar Szó olvasói, hogy ezt egy más alkalomra halasszam. RÖVIDEN u* Paprikát a vendégeknek. — A szegedi Tisza Szállóban “csípős” ajándékot adnak a távozó ven­dégeknek: egy kis zacskó valódi szegedi édes-ne­mes paprikát nyújtanak át — visszaemlékezésül az ott töltött szép napokra és a halászlére. v* Non-stop gyermekműsor. — A kőbányai Pataki István Művelődési Házban gyermekvasárnapokat rendeznek. Délelőtt 10 óra és délután 5 óra kö­zött óránként tartanak előadásokat más-más prog­rammal. v* Szár uj gesztenyesütő. — Még primőrnek szá­mit a sült gesztenye, mégis egyre-másra keresik fel a kerületi tanácsokat a budapesti virág- és gyü­mölcsárusok gesztenyesütési engedélyért. A kö­vetkező napokban a belső kerületekben mintegy száz uj gesztenyesütő helyet állítanak fel. u* Vegytisztitás a szállodákban. — A nagy buda­pesti szállodákban rendszeresítették a vegytiszti- tást a szállodai vendégek részére. A férfi- vagy női ruhákat néhány órán belül kitisztítva, vasalva adják át a vendégeknek. c+*o u* A balatoni hajók legtöbbje már bevonult a sió­foki kikötőbe, ahol megkezdték szokásos nagyja­vításukat. A hajózási vállalat tavaszig három vízi­buszt kap; ezek nagy segítséget nyújtanak majd az egyre növekvő balatoni személyforgalom lebo­nyolításában. v" Kétszáz éves a jászberényi Lehel vezér Gimná­zium. Az intézetben megkezdődtek a jubileumi ün­nepség előkészületei. v" A tatárjárás annak idején teljesen elpusztította Mezőkovácsházát. Sokáig pusztaság maradt, majd 150 évvel ezelőtt kialakult a régi helyén az uj köz­ség. A jubileumi évforduló alkalmából a Hazafias Népfront — a helyi szervek segítségével — ün­nepségsorozatot rendez. c*~a v* "Husgyárrá" fejlődött az öt és félezer holdas kemenesaíjai Úttörő Termelőszövetkezet. Az idén 2138 mázsa húst ad közfogyasztásra, naponta csak­nem hat mázsát. A karácsonyi piacra például ezer rántanivaló csirkét küldenek. A társadalmi összefogás szép példája született meg Kisvárdán, ahol a termál-fürdő építéséhez készpénzzel járul hozzá a lakosság, és igy lehe­tővé válik, hogy a jövő évi fürdőszezonra elkészül­jenek a termál-medencék. | MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York, N. Y. 10003 Tisztelt Kiadóhivatal! Látom, hogy EBBEN A HÓNAPBAN lejárt az előfizetésem. Itt mellékelek $........................4 Cim: ........................................................................ | i Név: ........................................................................ I Város:..........................................Állam:.............. ELLENTMONDÁS, EGY HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐI

Next

/
Thumbnails
Contents