Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1964-11-19 / 47. szám
A AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, November 19, 1964 viéág /*||||||^ijáróP MA<WU\AMWWVVW\A/VWWWWWWWMWWVWVW\IVWVWVVWVv.'nAnfWttW«n«IA«VIWvWUVUVV«VWWWWWWVMMVWWWMV A NYUGAT-EURÓPAI INFLÁCIÓS TÜNETEK Lassan, de biztosan sűrűsödnek a felhők a nyugat-európai gazdaság, a Közös Piac felett. Az egy-két esztendővel ezelőtt bekövetkezett megtorpanásból nem lett ugyan válság, a fejlődés üteme azonban immár messze elmarad a sokat reklámozott “gazdasági csodák” dinamikájától. S nő az aggodalom az egyre szaporodó inflációs tünetek láttán; Nyugat-Európa kisembereit a “hét kövér esztendő” után az infláció rémitgeti. Igazi infláció nincs még, ám lépten-nyomon inflációs jelenségekkel találkozhatunk, főként Olaszországban, Hollandiában és Franciaországban. A fogyasztói árak folytonosan, és ami a leginkább aggasztó, egyre gyorsabb ütemben emelkednek. 1958 óta a kiskereskedelmi árak Franciaországban majdnem 30, Olaszországban is jóval több mint 20 százalékkal nőttek. Csupán 1962-ről 1963- ra Franciaországban hat, Olaszországban 6.9 százalékkal növekedtek, szemben a korábbi évek 4.1 százalékos átlagával; Olaszországban meg egyenesen négyszeres a gyorsulás. A legszembeszökőbb inflációs tünet, hogy valamennyi nyugat-európai országban jelentékenyen gyarapodik a forgalomban levő pénznek a mennyisége: Franciaországban 1958 óta majd 90 százalékkal, Olaszországban ugyanezen idő alatt mintegy 85 százalékkal s az NSZK-ban is több mint 50 százalékkal nőtt meg a pénz mennyisége. Mindez már olyan gazdasági pozíciókat veszélyeztet, hogy az egyes kormányok nem hagyhatják figyelmen kiviil. Ráadásul az inflációs hullámok — érthetően — a szilárdabb “szigetekre” is kicsapnak; különösen az összefonódott közös piaci partnerek esetében terjednek gyorsan az inflációs jelenségek. Marjolin, a Közös Piac egyik al- elnóke mondotta: “A krónikus infláció veszélye fenyegeti kereskedelmi versenyképességünket. Ha nem sikerül útját állnunk, gazdasági visszaesés, de legalábbis tartós stagnálás vár ránk.” A tovaterjedési veszélyek következtében nemcsak az olasz vagy a francia kormánynak van meg a maga “stabilizációs” inflációellenes terve, de ezt követelte a nyáron Erhard Rómától, s az integráció vezetői is kidolgoztak közös akciót. A nemzeti és “nemzetek feletti” stabilizációs programok közös jellemzője: a “béremelési és áremelési verseny megállítását” hirdetik és felcserélve okot és okozatot, a dolgozók bérszintjének befagyasztásával akarják kezdeni a nagy hadjáratot. Kezdik is, végzik is. “Mértéktartást” követel Erhard Nyugat-Németországban, “a jólét megtartásáért hozandó áldozatokat” Pompidou Franciaországban, a gazdasági “csodát” féltik a “telhetetlen” dolgozóktól az olasz kereszténydemokraták, “nem szabad hatalomra juttatni az elégedetlen szakszervezeteket”, szavalták a választási kampány során az angol toryk. Azok, akik a konjunktúra delén szükségszerűnek, hasznosnak kiáltották ki a “lassú inflációt,” vagyis a monopóliumok fokozatos, de szüntelen áremeléseit a jó keresleti viszonyok teljes kihasználására, az amúgy is nagy konjunkturális profitok növelésére, most “megállj”-t akarnak parancsolni — a dolgozók béremelési felzárkózásának. .Ámde a trösztök, a romló elhelyezési viszonyok közepette is, futnak korábbi profitszintjük után, immár veszélyessé növelve az inflációs tüneteket. Kétségtelen, hogy a dolgozók szervezett harca lényeges eredményeket ért el az elmúlt években Nyugat-Európában. Persze ez kihat az áruk önköltségére is: 1959 óta a termékegységre eső bérköltségek Angliában 10, Franciaországban, Hollandiában és az NSZK-ban 20—25, mig Olaszországban több mint 30 százalékkal emelkedtek. S a legfőbb versenytárs, az Egyesült Államok gazdaságában eközben nagyjából stagnáltak a bérek, tehát Nyugat-Európa tőkései számára csökkent a korábbi alacsony bérszintből származó előny. Csakhogy Nyugat-Európa gyors fejlődése elsősorban a nagy modernizálási verseny hatása. S a technikai fejlődés következtében gyorsan növekvő termelékenység, a béremelések ellenére is, a profitok nagyobb arányú emelkedését tette lehetővé, kisebb volt hát a tőkések ellenállása a bér- követelésekkel szemben ( a munkaerő-kereslet is javította a dolgozók pozícióit.) “A munka termelékenysége gyorsan növekszik, és a bérek emelkedése ezt még megközelítőleg sem követi. Az áremelkedést tehát nem a bérköltségek növekedése váltotta ki, hiszen a bérek a kollektiv szerződések miatt viszonylag hosszú lejáratra kötve vannak” — állapítja meg a nyugatnémet szakszervezetek gazdaságtudományi intézete. Valóban, a szüntelen áremelkedések egy másik társadalmi osztály mér- téktelenségét tükrözik, amely ezúton egyben semmivé teszi a bérharcok eredményeit is. Szíik látókörű e haszonéhség, hiszen immár a konjunktúra egyik feltételét, az elhelyezhetőséget, az exportlehetőséget ássa alá. 1959-ben a hat közös piaci ország kereskedelmi mérlege kifelé tekintélyes, egymilliárd dolláros többletet mutatott a hatok javára, 1963-ra pedig már három-milliárdos deficittel kellett számolniuk, s ez az idén várhatólag 3.7 milliárdra nő. Hosszú évek óta először megcsappant a Közös Piac arany- és dollártartaléka is, az év első félévében kb. 400 millió dollárral. Tehát miközben a belső piac sem bővül már akként, mint korábban, az exportlehetőségek is romlanak a fent vázolt versenyképesség-csökkenés miatt. E helyzetben fokozódik a tőkésállam szerepe Nyugat-Európa gazdaságában; az állami fogyasztás ha nem is döntő, de lényeges keresletnövelő tényező. S itt bezárul a kör. Hiszen az áremelkedések következtében az állami kiadások növekednek, s miután a kormányok terheiket nem a tőkésekre, hanem — az államadósság növelésével — elsősorban a dolgozó adófizetőkre hárítják, maguk fokozzák az inflációs jelenségeket. Különösen rontják a helyzetet a növekvő hadikiadások. A “stabilizációs” programok tehát éppenséggel in- lációs programokkal járosulnak. S ez utóbbiak hatása sokkal nagyobb, mint a beharangozott lényegtelen takarékossági intézkedéseké. S az igazi takarékosságot persze az inflációs jelenségek állandó veszteseitől követelik. A, J. Ben Bella a kommunistákhoz való viszonyról Ben Bella algériai elnök nyilatkozott a francia Monde munkatársának. Hangoztatta, hogy az algériai forradalom tovább folytatódik. A földreformtörvény még ez évben a parlament elé kerül, hogy a jövő évben életbe léphessen. Az iparban helyük van a vegyes vállalatoknak, a magántulajdon felszámolásáig hosszú átmeneti időszakra lesz szükség. Ez azonban nem jelenti a szocialista program lefékezését. — Mi nem vagyunk marxisták — mondotta Ben Bella —, elfogadjuk azonban a marxista közgazdaságtan elemzéseit, a szocialista gyakorlatot. A materialista filozófiát nem fogadjuk el, de nem engedjük meg azt sem, hogy a tradicionista körökben felülkerekedjék a kommunistaellenesség és az ország érdekeivel ellenkező politikai irányzat. Mi sohasem leszünk kommunistaellenesek — szögezte le Ben Bella. Az algériai elnök hasonló értelemben nyilatkozott a Libération munkatársa előtt is. — Párizsban szemünkre vetik, hogy fogadtuk az FKP küldöttségét — mondotta. — Meg kell azonban érteniük: a szocialista erőkhöz fűződő barátságunk természetes velejárója az Algériában folyó épitőmun- kának. A kommunisták megtalálják nálunk a helyüket a sajtóban és minden egyéb területen. “Nemzeti gyalázatnak“ nevezte egy magas rangú newyorki rendőrtiszt azt a tényt, hogy a Természettörténeti Múzeumból ellopott 22 páratlan értékű drágakövet nem lehet megtalálni. A rendőrség a lakosság támogatását kérte a bűnügyben. A nyomravezetőknek nemcsak pénzjutalmat, hanem kisebb vétkekért amnesztiát is Ígért; ezzel próbálja a newyorki alvilág segítségét is megszerezni. C-f-9 A La Manche-csatorna alatt tervbevett alagút helyének előzetes kijelölésére, illetve tengerfenéki kutatására egy amerikai cég kapott megbízást. Az alagút a tervek szerint 40 kilométer hosszú lesz, és 450 millió dollárba kerül. ^ssxsosssssssessssssKssssjsssssjssesísssoísssssssscssswosxssjsxr KIOLVASTAD A LAPOT? ADD TOVÁBBI MÁS IS TANULHAT BELŐLE1 A francia-szovjet egyezmény Az okt. 20-án aláirt francia—szovjet hosszú lejáratú kereskedelmi egyezmény, hivatalos francia körök véleménye szerint a legjelentősebb a két ország eddigi kapcsolataiban. Ezt a jelzőt nemcsak az árücsere-forgalom mennyiségi növekedése, hanem annak összetétele, a fizetési feltételek és nem utolsósorban politikai jelentősége miatt érdemli ki. A teljesen felszerelt üzemek hosszú lejáratú hitelre történő szállításának gazdasági vonatkozásán túl politikai szempontból is nagy fontosságot tulajdonítanak, mert ezzel Franciaország (Anglia és Japán után) nyíltan túltette magát a szocialista országok ellen hozott imperialista diszkriminációs hitelpolitikán. Párizsban gúnyos mosollyal fogadták az egyezmény aláírása utáni első bonni kommentárt, melyet Von Hase hivatalos szóvivő a Szovjetuniónak adott hosszú lejáratú francia hitellel kapcsolatban igy fogalmazott meg: — Franciaország álláspontja, amely szolgai utánzása Nagy-Britannia állásfoglalásának, az első alkalom, hogy a Közös Piac által elfogadott közös irányvonalat megszegik. Párizsi megfigyelők e nyilatkozat ellenére úgy vélik, a nyugatnémet üzleti körök nyomására a bonni kormány is hamar rákényszerül Franciaország “szolgai utánzására”, a Szovjetuniónak és más szocialista országoknak nyújtandó hosszú lejáratú hitelek tekintetében. Az uj francia—szovjet kereskedelmi egyezményt méltató francia lapok kiemelik, hogy annak aláírása az egész világ figyelmét magára vonta a fennálló körülmények miatt. E körülmények között megemlíti a francia—nyugatnémet kapcsolatok romlását, a Közös Piacon és általában a nyugati szövetségen belüli gazdasági, valamint a multilaterális atomütőerő terve körüli politikai és katonai ellentéteket. A Figaro a Közös Piacon belül dúló agrárvitával kapcsolatban azt emeli ki, hogy a francia—• szovjet kereskedelmi egyezmény lehetőséget ad francia gabonafélék és hús szállítására a Szovjetuniónak. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg az egyik francia gazdasági szakember: — A Közös Piacha vetett illúziókat elcserélhetjük a szocialista országok piacaival. A francia—szovjet kereskedelmi szerződés megkötése a jelenlegi körülmények között kétségtelenül fontos esemény mind a két ország kapcsolataiban, mind pedig az általános gazdasági és politikai helyzetben. De még mindig csak a lehetőségek megközelitéséről van szó, hiszen a Szovjetunióval folytatott kereskedelem a francia exportban 1960'-ban csak 2.4 százalék, 1961-ben 2.1 százalék, 1962-ben 2.3 százalék volt, 1963-ban pedig 2 százalék alá esett, éppen a hosszú lejáratú hitelek kérdésének megoldatlansága miatt. Az árucsereforgalom mostani megkettőzése tehát elsősorban a két ország és a Kelet—Nyugat közötti óriási lehetőségekre világit rá. Mikojan a szovjet—francia diplomáciai kapcsolatok ujrafelvételének 40. évfordulója alkalmából De Gaulle elnökhöz intézett táviratában hangsúlyozta, hogy az eltelt 40 esztendő “teljesen nyilvánvalóan bebizonyította országaink együttműködésének és kölcsönös segítségnyújtásának nagy fontosságát.” De Gaulle francia elnök szívélyes hangú választáviratában kijelentette, hogy osztja a szovjet államfő érzéseit az évforduló jellegét illetően. A francia közvélemény, amely hagyományosnak tekinti a francia—szovjet kapcsolatokat, az üzleti körökkel együtt kedvezően fogadja e kapcsolatok fejlesztésére irányuló törekvéseket. Nem lesz további eljárás a nácik ellen A nyugatnémet kormány bejelentette, hogy nem hosszabbítja meg annak a törvénynek a határidejét, amely a náci hadi bűnösök megbüntetésére vonatkozik. A háború után törvényt hoztak a körözött hadi bűnösök ellen, akik közül sokan a világ különböző országaiban rejtőzködnek. Ennek a törvénynek az értelmében büntető eljárást indítanak ellenük, ha visszatérnek Németországba. A törvény határideje 1965 május 8, ami azt jelenti, hogy azután már nem lehet törvényszék elé állítani a náci gyilkosokat, csak abban az esetben, ha az eljárást már előzőleg megkezdték. A világon mindenütt széleskörű méltatlankodás fogadta a bonni kormány bejelentését. New Yorkban a Náci-ellenes Bizottság konferenciát hivott össze decemberre, amelynek részleteit lapunk egy más helyén közöljük. A konferencia a náci-ellenes törvény meghosszabbításának ügyét is napirendre tette.
