Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1964-10-01 / 40. szám
Thursday, October 1, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD ötvenedik évforduló ii. Előző cikkemet azzal végeztem, hogy 1914 szeptember 30-án, 50 centtel a zsebemben, a Grand Central állomáson megérkeztem New Yorkba. Valóban, megérkeztem. Ott álltam az ötmilliós város vasútállomásán, a nyüzsgő tömegben és — miután senki mást nem ismertem — magammal beszélgettem. Ezt akartad, New Yorkba akartál jönni és akaratodat minden akadály leküzdésével végrehajtottad. Minden sikerült, a jegyvétel, a határátlépés, most már csak azt kéne tudnod, hogy 24 órai böjtölés után hol és miből lehetne megtölteni korgó gyomrodat? Meg azt is, hogy hol és miből fogsz alvóhelyet találni éjszakára? Ezek a “pillanatnyi” problémák annyira lekötötték minden figyelmemet, hogy megoldásuk előtt nem is tudtam a távolabbi problémákra gondolni: holnap is enni kell, a holnapi éjszakára is kell alvóhely és azután még sok holnap és holnapután következik a mindennapi problémákkal. Az ötmilliós városban, ahol lótnak-futnak az emberek, nyüzsögnek körülöttem, de a kutya sem néz rám. Mintha ott se lennék... Azt tudtam, hogy ott nem állhatok a végtelenségig. Meg kell tenni az első lépést. Montrealban hallottam, hogy a 2-ik Avenue és 12-ik utca sarkán van a Royal kávéház és étterem, ahol a tulajdonosok magyarok, a pincérek magyarok és a vendégek magyarok. Gyerünk hát a Royal-ba. Már nem emlékszem, hogyan kerültem oda. Azt tudom, hogy az útiköltség 5 cent volt és villamossal, átszállással jutottam a megadott cimre. A Royal valóban ott volt, oda is szerencsésen megérkeztem. Meglepett, hogy a kávéház a kora délelőtti órákban majdnem zsúfolva volt. Amikor európai öltönyömben, hónom alatt irattáskával és kezemben az útitáskával megérkeztem, minden fej felém fordult. Mintha nagy betűkkel lett volna rámirva, hogy “külföldi” vagyok. Találtam egy asztali, oda telepedtem. Amikor a pincér elém tette az étlapot, rá se néztem, hanem kértem, amit vagyoni állapotom megengedett: pi- ritóst és kávét. Nem ismertem a newyorki árakat, de reméltem, hogy a megmaradt 45 centből futja erre az “ebédre” és a borravalóra. Nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy a piritós és kávé meg se kottyant gyomromnak, amely az előző napi reggeli óta most először látott ételt. így “jóllakottan” körülnéztem és folytattam gondolataimat: mi legyen a következő lépés? Ennivaló kell, lakás kell és e kettő elérhetetlen pénz nélkül. Pénz pedig nincs. És itt ülni, táskákkal, sem lehet a végtelenségig. A nézelődést folytattam, mert az nem került pénzbe. Mint említettem, a kávéház majdnem zsúfolva volt és úgyszólván mindenki magyarul beszélt. A legtöbben a háborúról beszéltek és néhá- nyan a kezükben levő “Amerikai Magyar Népszava” híreit tárgyalták. A fejcimekből kivettem, hogy a “mi” hadaink mindenütt győzelmesen törnek előre. Ez volt az első magyar újság, amelyet Érsekújvárról májusban való elutazásom óta láttam. A “Népszava” jól hangzott, mert a pesti Népszavára emlékeztetett. Nem sokáig ültem egyedül, mert mellém ült egy “bácsi”. Illedelmesen bemutatkozott, kezet fogtunk. “Bloch a nevem, mindenkinek Bloch bácsi vagyok, maga is hívjon úgy” — mondta és mindjárt megjegyezte: “Látom, hogy most érkezett New Yorkba. Honnan jött?” így kezdődött a beszélgetés a “Bloch bácsival”, £ aki néhány évvel később Szabados Zádor apósa lett, de ott a Royalban, az első reggelen New Yorkban, még azt sem tudtam, hogy Szabados Zádor a világon van. Ezt csak néhány nappal később tudtam meg. A Bloch bácsival való beszélgetés közben megkérdeztem, hogy ez a kávéház miért ilyen zsúfolt kora délelőtt? Ezek az emberek nem dolgoznak? “De igen, csak MA nem dolgoznak. És ma nem esznek otthon, mert ma ‘hosszunap’ van, bőjtölni kellene, az asszonyok nem főznek és nem adnak enni a férjeknek. Én is itt ebédelek. Látom, hogy maga sem bőjtöl.” “Nem, én nem bőjtölök” — mondtam — “de nem is tudtam, hogy böjtnap van.” Magamban gondoltam: ha te tudnád, jó öreg, hogy én véletlenül, egy teljes nappal előbb kezdtem a böjtölést, de csodálkoznál! Nem emlékszem, hogy ezen kívül még miről beszélgettünk. Arra emlékszem, hogy egyszerre bizalmasan közel hajolt hozzám és azt mondta: “Látja azt az embert, aki most ült le az ablaknál. Brown a neve, kerülje őt, mert nagy szélhámos, mindenkit becsap, aki nem vigyáz magára és főként ‘zöldekre’ vadászik.” Megköszöntem a figyelmeztetést és megígértem, hogy vigyázni fogok... Hogy 50 év után csak eny- nyire emlékszem, nem csoda, mert amig a Bloch bácsi beszélt, az én fejemben egymást kergették a gondolatok: enni kell, szoba kell, pénz kell. Mi a következő lépés? Amig ezekkel a gondolatokkal voltam elfoglalva, belépett valaki, akit — ismertem. Hihetetlennek tűnt, de úgy volt: ez Stumár Jani, akit Berlinből ismertem. Asztalért nézett körül és talán észre sem vett volna, ha fel nem kiáltok: “JANI!” Odafordult és odaszaladt: “Hogy kerülsz te ide?” — csaknem egyszerre kérdeztük és összeölelkeztünk. Stumár Jani “cameraman” volt Berlinben és amikor én ott négy hetet töltöttem, nemcsak megismerkedtünk, de néhányszor elvitt magával a “mozi börzének” nevezett helyiségbe is, ahol néhányszor “extra” szerepeket kaptam. Később Hamburgba utaztam, ő Berlinben maradt. Amikor a trónörökös és a felesége ellen elkövetett merénylet következtében puskaporos lett a levegő, pakolt és a semleges Svájcba utazott. Onnan, amint lehetett, New Yorkba hajókázott. Igazán csodás véletlen volt, hogy az első nap első óráiban találkoztunk. Gyorsan elmondtuk egymásnak az utolsó kalandos hónapok történetét. Ö már filmezett valamelyik long-islandi stúdióban, rendesen keresett, nem volt gondja. Én szégyenkezés nélkül elmondtam,, hogyan sikerült meglógni Kanadából és 50 centtel megérkezni New Yorkba — rövid órákkal találkozásunk előtt. Kértem, törjük együtt a fejünket: hogyan tudnék annyi pénzt gyorsan megkeresni, hogy legalább egy hétre szobát bérelhessek, ennivalóra jusson és munkát kereshessek? A választ minden fejtörés nélkül megkaptam: Stumár azon a napon fejezte be egyik képének felvételét. Kapok “extra” szerepet, aminek ellenében ebédet adnak és három dollárt fizetnek. Vagyoni állapotomra való tekintettel a három dollárt mindjárt a kezembe nyomta és amikor a reggelijét kifizette, az én 20 centes számlámat is rendezte, mondván: “Berlinben néhányszor a te vendéged voltam.” így megmaradt a 45 centem is. A Royalból a 13-ik utca sarkán levő “rooming house”-ba mentünk, ahol egy magyar asszonynak volt kiadó szobája. Mondhatnám inkább “szobács- kája”, amelyben volt ágy, asztal és egy árva szék. Nekem pont erre volt szükségem, mert a szobács- ka heti bére két dollár volt, amit előre kellett lefizetni. Maradt 1 dollár 45 centem. Jani barátom azzal hagyott uj lakásomban, hogy “borotválkozás után menj vissza a Royalba, egyél jó ebédet a mozitársaság költségére és 2 órakor érted jövök. Együtt megyünk Long Islandra.” Azt hiszem, hogy a jó ebédre való tekintetül gyorsabban borotválkoztam, mint valaha eleiemben. Egy fél óra múlva már megint a Royalban voltam, a “megszokott” asztalnál és ez alkalommal az étlap nagyon közelről érdekelt. Ebéd közben humoros dolog történt. Az asztalomhoz jött az a vendég, akitől délelőtt a Bloch bácsi óvott engem. Majd bemutatkozás után csaknem szóról-szóra megismételte a Bloch bácsiról, amit róla pár órával azelőtt hallottam. “Láttam, hogy kivel ült ennél az asztalnál. Figyelmeztetem, hogy az illető veszedelmes ember, csak azt nem csapja be, aki nem hagyja magát. Jó lesz, ha kerüli a társaságát.” Neki is megköszöntem a figyelmeztetést és azután évekig mulattunk ezen az első napi jellemző élményen. Később Lónyai Nándornak annyira tetszett az estem, hogy mindenütt a saját tapasztalataként adta elő, sőt — ha jól emlékszem — meg is irta a PISZKAFA egyik számában. Szó, ami szó: az első napon “betaláltam” Amerikába! Moziszinész lettem, (ha csak egy pár órára is), volt egy hétre előre kifizetett lakásom, jól megebédeltem, megérkezési tőkémet meg-háromszoroztam. Kell ennél több? Úgy éreztem, hogy gondjaim egy életre megszűntek és 23 éves fejjel nagy bizakodással néztem amerikai jövőm elé... Moziszereplésem kivételesen sikeres kudarcáról, találkozásomról a “Világosság” hetilappal és az ELŐRE napilappal, a harmadik, befejező cikkben lesz szó. Naptárunkról LESZ SOK Jó OLVASNIVALÓ! Nagy erőfeszítéssel dolgozik lapunk szerkesztősége, kiadóhivatala és nyomdája, hogy az 1965-ös naptárt időben kiadhassuk. Ezt érzik lapkezelőink és olvasóink, amikor tudatnak bennünket: dolgoznak a naptárüdvözletek gyűjtésén, hogy lehetővé tegyék a naptár megjelenését. A bizalomért hálásak vagyunk. Itt egy kis Ízelítőt kívánunk adni a jövő évi naptárból. Először is nagyrabecsült külmunkatársaink- ról szólunk. Kezünkben van Gencsy Margit: Mindennapi történet c. érdekfeszitő elbeszélése; Rácz László: Szemtől szembe a náci ellenféllel, érdekes életrajzi részlet; Neuwald Eugene: Kisért a múlt, visszatekintés négy tragédiára. A szépirodalomról beszélve, közkívánatra közölni fogjuk Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor c. regényének rendkívül érdekes részletét, mely a Magyar Társaskör egyik kulturestéjén került felolvasásra. Továbbá Sánta Ferenc: Isten a szekéren, Galgóczi Erzsébet: Kettős ünnepnap, Rolf Hochhut: (a “Helytartó” hires Írója) Berlini Antigoné c. elbeszélése; Fekete Lajos: Budapest élete a törökkorban c. kitűnő történelmi müve. Kitűnő tudományos cikket közlünk Sándor Róberttól: Amig az ember két lábra emelkedett címen. A napi eseményekkel kapcsolatban, amelyek az amerikai közéletet izgatják, közöljük Korolovsz- ky Lajos: Gondolatok a Kennedy-gyilkosság hátteréről c. írását, amely mindenkinek az érdeklődésére számot tarthat. Jelen cikkünkben csak ennyit említünk meg, már csak azért is, mert a többi közlendő cikk felől véglegesen még nem döntöttünk. Higyjék el olvasóink, hogy rengeteg anyagból kell választanunk, hogy csak olyasmit tegyünk a naptárba, ami minden Ízlésnek megfelel. De biztosak vagyunk abban, hogy az idén is olyan naptárt fogunk olvasóink kezébe adni, amit szívesen terjesztenek ismerőseik és barátaik között. A naptár egy-egy cikke megéri majd azt az árat, amit az egész könyvért kérünk. Ez csak úgy lehetséges, mert a múltban kiadott szép naptárainkkal megnyertük olvasóink bizalmát és ebben az évben is biztosítottak bennünket támogatásukról. Hozzáfűzzük még azt is, hogy ugylátszik, a Magyar Naptár lesz az egyetlen ilyen természetű kiadvány 1965-ben Magyar Amerikában. Ezért is olvasóinknak jár hálás köszönet. Amerikai Magyar Szó 130 East 16th Street New York, N. Y. 10003 Tisztelt Kiadóhivatal! Én is szeretnék hozzájárulni az 1965-ös MAGYAR NAPTÁR előállításához. — Mellékelek $................................-t. Kérem, nyomtassanak részemre .................. példányt a naptárból, melyért itt küldök $. . . . ......................-t. Név: .... .^........................................................... Cim:........................................................................ Város:............................................Állam:............. ; RÉTESHÁZ és CUKRÁSZDA ^ {, 1437 Third Avenue, New York, N. Y. ^ (A 81-ik Street sarkán) — Telefon: LE 5-84’?! 4 Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Ba’* J 1 * Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az orszíg J j > minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva kiolvastad a lapot? ADD TOVÁBB! MÁS IS TANULHAT BELŐLE!
