Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1964-09-24 / 39. szám
Thursday, Sept. 24, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD a ho Gy an én latent... Írja: EHN ötvenedik évforduló i. Amire lapunk e száma — amely szeptember utolsó csütörtökén jelent meg —, az olvasók kezébe kerül (Kaliforniában is, ahol a kézbesítés a megjelenés utáni hétfőn vagy kedden történik), és alkalom nyilt e rovat elolvasására, e sorok Írója szép csendesen ünnepli ötvenedik évfordulóját a nevezetes napnak, amelyen — 1914. szeptember 30-án — New Yorkba érkezett. Érsekújvár és New York között volt néhány hosszabb-rövidebb megálló számomra. Sziilőváro- - T somból 1914. május 5-én indultam el, anélkül, hogy tudtam vagy terveztem volna, hol lesz a végső megálló. Csak azt tudtam, hogy Berlinbe megyek, ahová másnap reggel érkeztem. Egy hónappal később Hamburgba utaztam, onnan a "Wite- kind” gőzös fedélközén egy héttel később már utón voltam Kanada felé. Junius 21-én, 16 nappal később Quebec-ben léptünk partra, onnan azonnal vonat röpitett bennünket tovább Montreal felé, ahol szeptember 29-ig maradtam. Aznap ültem vonatra abban a reményben, hogy másnap reggel baj nélkül léphetek a U.S. földjére, illetőleg New York város aszfaltjára. Mai szemmel ez egyszerű művelet, de 50 évvel ezelőtt nagyon bonyolult és kétes kimenetelű volt —, amint az alábbiakból ki fog tűnni... Kanadában az első világháború kitörése után a magyarok “ellenséges idegenek” lettek. Senki nem bántott bennünket, büntetés nem fenyegetett, HA betartottuk a törvények, szabályok rendelkezéseit. Időnkint jelentkeznünk kellett a rendőrségen, a várost elhagyni rendőrségi engedély nélkül, tilos volt. A gazdasági helyzet a háború elején nem volt jó, munkát kapni nem tudtunk. Ezért — amikor másra nem volt kilátás —, Lánczy Tibor barátommal farmmunkára jelentkeztünk és mindjárt kaptunk is munkát. A farmon eltöltött 12 napról és munkánk hirtelen elvesztéséről “Farmélet Kanadában” cimü cikkemben lapunk 1959. február 19-i számában számoltam be, ezért erről most nem beszélek. De módosítani akarom fenti megjegyzésemet, hogy “munkát kapni nem tudtunk,” mert egyszer mégis sikerült munkát kapnunk Montrealban is. Hogy milyen munkát? Azt itt rögtön elmondom. Egy másik “baráttal”, bizonyos Német Imrével (aki később egész ruhatáramat eltulajdonította) reg gelenkint az újságok “Help Wanted” rovatát böngésztük. Ő az angol, én a francia lapok hasábjain, közös erővel reméltük megtalálni a hírből ismert ‘•‘amerikai szerencsét.” Az első lépéseket e “szerencse” felé megtettük, amikor a francia újságban a következő hhdetést fedeztem fel: “Keresünk két jómegjelenésü fiatalembert könyü munkára. Elegáns öltözködés feltétlenül szükséges. Jelentkezés reggel 9—10 között.” Megnéztük egymást és megállapítottuk, hogy “jómegjelenésü fiatalemberek” vagyunk. Abban sem volt kétség, hogy a “könnyű munka” nem képez akadályt. így hát másnap reggel jóval 9 óra előtt a megadott címre érkeztünk. Az “elegáns öltözködés” nem volt probléma, mert akkor még megvoltak jó európai öltönyeink, cipőink. Igaz, hogy amire a meghirdetett cimre érkeztünk, már a jelentkezők tekintélyes sora állt az ajtó előtt, de a verőfényes júliusi napon bíztunk világos nyári öltönyeinkben, szalma kalapunkban s fényesre su- vikszolt cipőinkben, hogy a könnyű munkára kettőnket fognak kiválasztani. Pontosan igy is történt. Az ajtóban 9 órakor megjelent egy férfi, 'rvorsan végien? ott a pályázók során, odalépett kettőnkhöz, tetőtől falóig alaposan szemügyre vett és csak ennyit mondott: “You two, follow me.” (Ti ketten, kövessetek i Követtük a fürge kis embert aki emelet' étterembe vezetett. Oft angol előadásba kellett, amiből én nagyon keveset értettem Aztán a sarokból előkapott egy szokottnál nagyobb esernyőt, kinyitotta és ott az étteremben fel-alá járt, jobbra- balra mosolygott és közben szünet nélkül áradt belőle a szó. Az egész szóáradatból csak annyit értettem, hogy a munkánkat napi két dollárral és ebéd-vacsorával fogja honorálni és a munkát másnap délelőtt 11 órakor keü elkezdeni. A többit Német Imrétől tudtam meg, amikor egyedül maradtunk. A kis fürge ember lejött velünk az utcára és az ott álldogáló, reménykedő, de nem elég elegáns fiatalembereknek megmondta, hogy a munkát mi ketten megkaptuk, ők mehetnek haza. A “munka”, amire állítólag én is vállalkoztam, de amiről egyelőre sejtelmem sem volt, ebből állt volna: másnap és attól kezdve minden nap, 11 órától kezdve este hatig, elegánsan felöltözve, szokatlanul nagyméretű esernyőkkel, Montreal forgalmas utcáin kellett volna sétálnunk. Két ilyen eser- nyős fiatalember a forró kanadai napsütésben már egymagában feltűnő lett volna, de a dolognak az adott zamatot, hogy a nagy fekete ernyőkre az említett étterem nevét és cimét festették fehér betűkkel. Egyszóval: a “könnyű munka”, amelyre vállalkoztunk az Amerikában ismert “sandwich man” bizonyos fajtáját csinálta volna belőlünk azzal a különbséggel, hogy a nyakunkba akasztott táblák helyett, nyitott esernyőket kellett volna cipelnünk. Az olvasó eltalálta: ezt a munkát, légyen bár akármilyen “könnyű”, én kibirhatatlanul nehéznek sőt elviselhetetlennek tartottam, ezért lemondtam róla, ámbár a napi két dollár készpénz és az ebédvacsora nagyon csábitó volt. így történt, hogy másnap az .esernyők mutogatása helyett, másik barátommal elvállaltuk a farmmunkát, amely ugyan távolról sem volt kör íyü, de viszont lealázó, komédiás-munka sem volt. Amikor a farmmunkáért kapott összeggel visz- szaérkeztem Montrealba, eltökélt szándékom volt, hogy elhagyom Kanadát és működési, illetőleg munkanélküliségi központomat New Yorkba helyezem át. Az elhatározás nem volt nehéz, annál nehezebb volt annak kivitele, a következő okok miatt: A város elhagyásához rendőrségi engedélyre volt szükség. Vasúti jegyet csupán a kanadai állampolgárság bizonyításával lehetett vásárolni. Az Egyesült Államokba való belépéshez (az ottani munkanélküliség és a külföldi munkanélküliek betódulása miatt), legkevesebb 200 dollár felmutatására volt szükség. A három feltétel egyikét sem tudtam teljesíteni, de ez a csekélység nem zavart abban, hogy kitartsak elhatározásom mellett: el kell utaznom, hogy New Yorkba érjek, ahol munkalehetőséget reméltem, , Arról volt valami távoli és halvány elképzelésem, hogy a vasúti jegyet mily módon fogom megszerezni, de sejtelmem sem volt, hogy a 200 dolláros határátlépési akadályt hogyan hárítsam el. Ezt az eleinte leküzdhetetlennek látszó akadályt aránylag könnyen és gyorsan sikerült elhárítani. Három hónapi kanadai tartózkodásom alatt közeli barátságba kerültem egy jóindulatú emberrel, aki valamilyen jótékonysági intézmény titkára volt. Tőle a következő szívességet kértem: nevezzen ki engem 24 órára titkár-helyettesnek és az intézmény hivatalos levélpapírján igazolja, hogy én — a helyettes titkár — New Yorkba utazom, ahol a nevezett intézmény hasonló amerikai intézményekkel, évi konvencióját tartja. Az volt az elképzelésem, hogy ilyen fontos személyiségtől az amerikai határon nem fogják a 200 dollár felmutatását követelni. A levelet megkaptam, mert a titkár bízott abban, hogy a levelet nem fogom másra felhasználni, mint amire kértem és elhitte, hogy New Yorkba érkezésem után azt azonnal visszaküldöm neki, hogy ő semmisítse meg. A nyomaték kedvéért üzleti kártyákat is készíttettem, amelyen a nevem alatt ott diszlett a hivatalom: “Assistant Secretary”. Ezzel a határátlépést elintézettnek véltem és — amint később kiderült — nem is csalódtam. A rendőrségi engedély kérdését egyszerűen ig- noráltam és igy már “csak” a vasúti jegy megszerzése maradt hátra. Ehhez annak a régi mondásnak az alapján fogtam hozzá, hogy “az ur, a pokolban is ur.” Ha ez igaz, akkor az ur Kanadában D ur. gondoltam, és 1914 szeptember 29-én meglát ^ottam az “ur” szerepét. "-'ocomagoltam legjobb útitáskámat, felvettem ' h öltönyömet és legjobb cipőmet és hivata- s ' it kölcsönző aktatáskámmal a hónom alatt ültem és odaszóltam a soffőrnek: “King E ' Hotel.” Ez volt akkor Montreal legelegán- í'-bb szállodája, ahol öt dollár volt az egyszerű szobák napi ára. ötven évvel ezelőtt Montrealban öf dollár sok pénz volt! A szálloda előtt kifizettem a taxit, borravalót adtam a sofőrnek és a “bell-boy”-nak, aki felki- sért a szobámba. Vártam egy félórát és aztán telefonon magamhoz kértem a portást, aki tábornoki egyenruhájában üdvözölt, amikor kiléptem a taxiból és ezért a kedvességéért 1 féldollárost nvomtam a markába. Feljött és tudomásul vette kívánságomat: “One-way ticket to New York.” Egy félóra múlva a tábornok-portás felhozta a vasúti jegyet. Polgárság bizonyítása szóba sem került, mert “az ur Kanadában is ur”, különösen akkor, ha az elegáns King Edward Hotel-ban tartózkodik. Fáradozását egy dollárral jutalmaztam ét ezzel utrakészen álltam. Vonatom este 9 órakor indult, igy most már csak az volt hátra, hogy addig kihúzzam az időt. Visszasétáltam (mert taxira már nem jutott) oda, ahol a hazulról hozott holmim volt, mindent becsomagoltam és Német Imre barátomra bíztam, aki megígérte, hogy amint New Yorkból jelentkezem, mindent utánam fog küldeni. Mint jeleztem, ezt az Ígéretét megszegte és mindent, ami akkor összes tulajdonomat képezte, egyszerűen eltulajdonított. Este 9 óra előtt újabb “bell-boy” borravaló, taxiköltség és borravaló után a vasútállomásra értem, ahol az utolsó kanadai kiadásom a hordár-költség volt. A vonat pontosan 9 órakor indult és én útban voltam az amerikai határ felé. A határvizsgálat simán folyt le. Megmutattam a megbízólevelet, csatoltam hozzá egy hivatalos névjegyet —, mindezt szó nélkül, mert az angol nyelvet érsekujvári tájszólással darabokra törve beszéltem. Az egyenruhás amerikaiak mindent megnéztek és két szóval, “thank you”, visszaadták az igazolványaimat. Reggel óta nem ettem, mert nem volt miből; a szálloda, a taxik és a borravalók felemésztették “vagyonomat”, de az üres gyomor ellenére is jól éreztem magamat, mert mindent sikerrel megúsztam és több akadály köztem és New York között nem volt. A zsebemben maradt még 75 cent, abból másnap reggel a vasúti porternak adtam 25 centet és 50 centtel a Grand Central állomásra érkeztem. .. Az első newyorki nap élményeiről, mozi-szereplésemről, találkozásomról a “Világosság” hetilappal és az ELŐRE napilappal, a jövő heti lapszámban számolok be. __________________________________________13_ CLEVELANDI ÜZLETI KALAUZ • Lapodat segíted, ha hirdetőinket támogatod! • Orban’s Flowers ~ 11529 BUCKEYE ROAD, CLEVELAND, OHIO • Virágok minden alkalomra • Shirlov I aimifru boross László, tulajdonos oiimey Ldunury Teief0n: wa 1-9466. — 12907 UNION AVENUE, CLEVELAND, OHIO Ruhák, öltönyök, stb. tisztítása különleges eljárással saját üzemünkben. AL VAS Shell Service ™ Delco Batteries — Firestone Tires — Brake Service — Tune ups. — Galgany Confectionery Az Amerikai Magyar Szó és a Nők Világa is kapható, valamint magyar és amerikai könyvek, magazinok, újságok, cukorka és cigaretta. Jakab'Tofh & fífl temetésrendezők. Két ingyenes kápolna használata a gyászolók kényelmére. — 12014 és 11713 BUCKEYE ROAD, CLEVELAND, O. Tel.: CE 1-384 és WA 1-4421 Louis A. Bodnar & Son vlnXLte-etkezfei 3929 LORAIN AVENUE, CLEVELAND, O. — Telefon: MElrose 1-3075. — A west-sidei magyarság és munkásság elismert temetkezési intézete. — Jutányos árak Éjjel-nappal mentőszolgálat. Buckeye Jewelers ®ya^*vitások> órák és aján11611 BUCKEYE ROAD — CLEVELAND, OHIO Guarantee Auto Service, Inc. 8701 Buckeye Rd., Cleveland, O. — Telefon: CE 1-1862 Body és fender javitások. — Festés és tolatás. — Auto-frame összeszerelés. — Tulajdonos; Jerry Roman Lorain Heights Hardware LSnohsa“’ 11410 LORAIN AVENUE, CLEVELAND, OHIO Festékek, villanyfelszerelési cikkek és építkezési vasáruk raktára. ELLENTMONDÁS, EGY HÁTRALÉKOS ELŐFIZETŐ!
