Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-25 / 26. szám
Thursday, June 25, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD A NEW YORKI VILASKIÁLLITÁS Nemcsak newyorki, hanem vidéki olvasóink közül is bizonyára sokan készülnek a newyorki világkiállítás megtekintésére. Ezért úgy érzem, érdekelni fogják olvasóinkat egy napos látogatásom tapasztalatai. Mózes Róbert ur, a kiállítás főszervezője ‘‘világ- kiállításnak” nyilvánította a vásárt. Kákán csomót keresés volna most afölött vitatkozni, hogy valóban világkiállitás-e a “World’s Fair”, avagy csupán nemzetközi vásár. Tény az, hogy a világ szocialista harmada, éppúgy, mint a legnagyobb tőkés államok, Anglia, Franciaország, Kanada, Németország nincsenek képviselve. Azok az államok pedig, amelyek képviseltették magukat, néhány tiszteletreméltó kivétellel, inkább nemzetközi vásárnak, mint világkiállításnak tekintették a Világkiállítást és mint olyanra küldték ide képviselőiket. Mindezek előre- bocsájtásával mégis meg kell állapítanunk, hogy a newyorki cécó, hívjuk azt világkiállításnak, vagy nemzetközi zsibvásárnak, lenyűgözően érdekes, részleteiben, nagy méreteiben, bábeli népkeverékében, a bemutatott iparcikkek, műtárgyak fan tasztikus változatosságában. A kiállítás egy teljes négyzetméröld területet foglal el és négy kerületre van osztva: 1. a szállítási és forgalmi üzemek kiállításai, 2. államok hivatalos képviseletei; 3. ipari vállalatok és 4. a szórakozási kerület. Ez utóbbit máris elintézhetjük azzal, hogy nem egyéb, mint némileg “kifinomitott” Coney Island: felnőtteknek nem érdemes időt pazarolni. Nem sokkal érdemesebbek a közlekedési -— ipari üzemek, Ford, GM, U.S. Rubber, Chrysler reklámpalotái a megtekintésre, kivéve azoknak, akiket rendkívüli módon érdekelnek az automobilok. A General Motors “Futurama”-ja kétségtelenül nagy képzelőtehetséggel és technikai felkészültséggel készített látványosság. Bemutatja a technika várható vívmányait a következő 30—40 esztendő folyamán, beleértve a Holdra küldendő expedíció miniatűr másolatát, az óceánfenék kincseinek tudományos feltárását, a jövendő csodálatos városait. Ez mind igen érdekfeszitő és lebili- esenlő, de megtekintése közben arra gondoltam, vajon mit érezhet egy munkanélküli west-virginiai bányász, ha valamilyen csoda következtében eljöhetne megnézni a jövő ‘csodáit.’ Vajon mennyi fog jutni neki és gyermekeinek a jövő csodáiból, ha jelenleg is csak éhség, nyomor és kilátástalanság az, amit társadalmunk juttat neki és millió más amerikainak. Itt jegyzem meg, hogy a Futurama megtekintésére másfél óra hosszat kellett sorba állnom, pedig hétközben voltam a Fair-en. Másik fontos tudnivaló az, hogy a látogatás előtt szerezzük meg a kiállítás térképét és készítsünk “menetrendet”, különben céltalan bolyongással tölhetjük el a napot. Vigyünk magunkkal szendvicseket is, padok vannak mindenütt, a vendéglői árak elképzelhetetlenül magasak, bár itt-ott akad egy-két mérsékeltebb díjszabású étkezőhely (Greyhound, New York State Pavilion, Japanese Pavilion). amellett vannak frissítő árusító helyek, ahol olcsóbban lehet egy kis harapnivalót kapni. A kiállítás legérdemlegesebb részét a külföldi kiállítások képezik. Mexikó, Spanyolország, Svédország, India, Indonézia, Görögország, Svájc, a Vatikán, az Arab Államok, Korea, Pakisztán érdekesnél érdekesebb, nem egy esetben elbűvölően szép pavilonnal képviseltetik magukat. Azok közül, amelyeket alkalmam volt megtekinteni, három bizonyult feledhetetlenül- szépnek, Mexikó, a Vatikán és sajnos nem tehetünk róla, de a tények előtt nem hunyhatunk szemet — a fasiszta Spanyolország állítólag 8 millió dollárba kerülő pavilonja! Essünk túl a legkeserübb pirulán vagy a legragyogóbb kiállításon, már amilyen szemszögből nézzük a dolgot. Fasiszta Spanyolország lebilincselően hatásos kiállítást, szerkesztett. Ugyanakkor, amikor az arrogáns, pökhendi, egomániákus Robert Mózes, aki Cézár, Napoleon és az első, az igazi Mózes kombinációjának képzeli magát, letiltotta az amerikai művészek kiállítását a vásáron, a pokolian ügyes és számitó fasiszta kormány felpakolta a spanyol nemzet legdrágább műkincseit, Velasquez, El Greco, Goya, Murillo felbecsülhetetlen műremekeit és kiállította azokat a pavilonban. Ezeket a halhatatlan műremekeket eddig eredetiben csak azok a szerencsés, tehetős emberek tekinthették meg, akik képesek voltak Spanyolországba utazni és az ottani múzeumokat meglátogatni. Itt csekély 50 cent külön díjért, (a spanyol pavilonban ezenfelül 25 cent általános beléptidijat számítanak) meg lehet ezeket a műremekeket tekinteni. Amellett kiállításra kerültek Picasso modern festményei. sőt Dali egyik meglepően s megdöbbentően szép szimbolikus kompozíciója. aHOGVfin én-CátoTu... Írj cl : EHTT Micsoda szakma! A Budapesten megjelenő ÉLET ÉS IRODALOM, irodalmi és politikai hetilap ez év április 4-iki számában a fenti címen jelent meg László Anna cikke a képzőművész és az iró szakmájáról- A cikk érdekelt és érintett annyira, hogy kivágtam, félretettem, de úgy, hogy időnkint a szemem elé kerüljön és gondolkozzam rajta. Arról van szó a cikkben, hogy sok emberben felmerült a gondolat: ha időm lenne és nekidurál- nám magam, tudnék én is verset, tárcát, regényt, színdarabot írni, vagy képet festeni. A cikkíró véleménye, hogy nem úgy van a dolog, mert “ha létezik afféle, hogy ihlet vagy intució —, legalább annyira létezik a szaktudás.” Bosszantónak találja, hogy “kiknek szent meggyőződésük, hogy merőben csak időhiány és más irányú elfoglaltságuk miatt nem Írják meg a kor remekművét — eszükbe sem jut, hogy ripsz-ropsz, minden felkészülés nélkül átvehetnék például egy utkaparó vagy egy fodrászlány munkáját.” A cikk azzal végződik, hogy “minden egyes szakmának jár az a tisztelet, hogy valóban elhiggyük: meg is kell tanulni!” Szó sincs róla, László Annának igaza van. De csak annyira, hogy amióta a cikk először a szemem elé került, többször elgondolkodtam rajta, amig végre elhatároztam, hogy a gondolataimat papírra vetem. Visszagondoltam arra az időre, amikor az ELŐRE szerkesztőségébe kerültem és a hat évre, amig ott dolgoztam. Ez idő alatt a szerkesztőségben két olyan munkatárs dolgozott, akik tanulták a “szakmát”, vagy tanulás nélkül, gyakorlati utón lettek szakmabeliek: Bagger Szekeres Jenő és Gar- vay Andor. Tudtuk, hogy a gépmester, a tördelő és a gépszedő szakmát tanulták mielőtt szervezetük tagjaivá váltak és munkát vállalhattak. De eszünkbe sem jutott, hogy nekünk, akik a szerkesztőségben dolgoztunk, tulajdonképpen nincsen szak mánk. Mi csak úgy “ripsz-ropsz” leültünk az íróasztalhoz és irtunk. Újságot csináltunk. Gondoltunk néha-néha arra, hogy a mi szakma nélküli elfoglaltságunk nem olyan jó ,mint a nyomdász szakma, mert szervezetbe nem tartoztunk és 6, 10, 15 dollár hetibérért dolgoztunk, amig a nyomdászok és a gépmester 26, 40 és 60 dolláros fizetéseket húztak. Mi lett volna, ha az ELŐRE és a többi magyar munkáslap szerkesztőségében nem dolgozhatott volna más, csak aki “meg is tanulta” a szakmát? Egyszerűen nem lett volna újság. A munkáslapok (és a többi amerikai magyar lapok túlnyomó része) azért jelenhettek meg, mert írásra vállalkoztak olyanok, akik nem tanulták a szakmát, de volt irás-képességük és lelkesedésük azért, hogy az Amerikába szakadt magyar dolgozóknak legyen olyan újságjuk, amely az ő érdekeiket képviseli. Nem lehet erre a válasz, hogy a munkáslapok — “úgy is néztek ki!” Nem lehet ezt mondani, mert a munkáslapok — és csak a munkáslapok — becsülettel végezték a munkát, amely feladata, hivatása a jó újságnak: tanítottak, neveltek, ismereteket terjesztettek, harcoltak igazságtalanságok ellen, küzdöttek úgy az óhazai, mint az amerikai reakció ellen, támogatták a munkásszervezeteket és amikor kellett, még a hatósági erőszakkal is szembeszálltak. Mindent úgy csináltak, mintha szakmabeli becsületes, lelkiismeretes újságírók kéEgy másik külföldi állam, amely szinten nem hires progresszív beállítottságáról, szintén ügyes sakkhuzást csinált, amikor elküldte a legcsodálatosabb művészeti alkotások egyikét, Michelangelo lenyűgöző szobrát, a keresztről levett Krisztus élettelen testét ölében tartó anyát, a Máriát ábrázoló “Pietá”-t. Ezt a kiállítást nem szabad senkinek kihagyni. A pár perc emléke amely alatt a mozgó járdáról a műremeket szemlélhetjük, egész életünkre kisérni fog bennünket. E sorok írója, amikor e kőbefaragott csodát nézte. valljuk be, könnybelábadt szemmel, Mária misztikus és szimbolikys alakjában MINDEN igaztala- nul megölt fiatal ember vigasztalhatatlan anyját látta. Magyar parasztanyák százezreit, akiknek gyermekeit az első és második világháborúban mészárszékre küldték gaz urak. Vietnami anyák ezreit, akiknek gyermekeit ma is tüzzel-vassal irtják egy oktalan, céltalan és igazságtalan háborúban. Néger anyák ezreit, akiknek gyermekeit évtizedek óta szitették volna a hasábjaikat. Néhány hónap előtt régi hívünket, Szabó Tay- lort kérdezte egyik ismerőse: “Ki az az EHN?” Szabó válasza után jött a második kérdés: “Mi a foglalkozása?” “író.” “író?... Az nem foglalkozás. Mindenki iró.” Neki is igaza volt- De csak részben. Mindenki (vagy majdnem mindenki) ir olykor levelet és sokan írnak, vagy azt hiszik, hogy tudnak írni verset, cikket, tárcát, regényt, vagy színdarabot. Ilyen emberek is “írók”. Évekkel ezelőtt, amikor a Magyar Jövő megszervezése kötötte le az időmet, egyik régi ismerősöm velem is azt próbálta elhitetni, hogy mindenki iró, de aki nem ír, az is tudna Írni, ha időt venne hozzá. Addig hajtogatta ezt, amig megkérdeztem: “Te is iró vagy?” “Igen, én is iró vagyok”, volt a válasz. “Vagyok olyan iró, mint te, vagy bárki más, aki a Magyar- Jövő szerkesztőségében dolgozik.” Tettem erre egy ajánlatot, amit az ismerősöm el is fogadott. Azt ajánlottam, hogy tetszése szerint válasszon ki egy utcatömböt, bárhol New Yorkban. Körüljárjuk egyszer és utána cikket Írunk arról, amit az utcákon látunk, hallunk. Kiválasztott egy utcatömböt valahol az E. Sideon, a 60-as utcáknál. Körüljártuk és másnap a Magyar Jövőben, “A newyorki utca” cimü állandó rovatomban cikk jelent meg benyomásaimról. A megállapodás szerint másnap postán kellett volna megkapnom az “iró” ismerősöm cikkét, de bizony az a mai napig sem érkezett meg. Amikor találkoztunk, egy szóval sem említette többé, hogy ő is iró és tapintatból úgy viselkedtem, mintha elfelejtettem volna a beszélgetést. Persze jól tudtam, hogy nú történt: amikor ismerősöm nekiült, hogy megírja a cikket, rájött, hogy semmit nem látott és mégsem olyan író, mint bárki más.. Tudtam azt is, hogy mi volt a hiba nála: az ismerősöm, — mint a legtöbb ember, akit csupán időhiány gátol meg abban, hogy megü-ja “a kor remekművét” —, csak az Írásra gondolt és nem tanulta meg azt (amit még a szakmabelieknek is meg kell tanulni), hogy az irás előtt látni kell, megfigyelni kell. Hiába néz valaki, mert ha nem lát, irnivalója soha nem lesz. Amikor körüljártuk azt a bizonyos utcatömböt, mind a ketten néztünk, de ?z ismerősöm, az istenadta, semmit nem látott. Mi, akiknek nem volt alkalmunk megtanulni az iró-szakmát és szakmatudás nélkül kerültünk munkáslapok szerkesztőségébe, örülünk annak, hogy Magyarországon ma mindenkinek alkalma van szakmát tanulni, az irói szakmát is. Örülünk ennek, mert hiszen ez meg is látszik a sok magas nívójú kiadványon, amig mi, szerény újságok munkatársai, állandóan érezzük a szakmai nevelés, a szakmai tudás hiányát. De örülünk annak is, hogy amikor a szükség úgy kívánta, volt bátorságunk és készségünk arra, hogy szakma nélkül üljünk le írni, újságot szerkeszteni. És örülünk, hogy az.idegenben eltöltött évtizedek alatt, ha nem is tartottunk lépést az állandóan fejlődő, változó nyelvvel, legalább nem felejtettük el azt, amit a szülőföldről magunkkal hoztunk. Tisztában vagyunk azzal, hogy az amerikai magyar munkáslapok a múltban jobbak lettek volna, ha íróik szakmai kiképzésben részesültek volna Egészen biztos, hogy a Magyar Szó. a Nők Világa és A Tény ma is jobb lenne ha hasábjaikat szakmai lag képzett irók írásai töltenék be- Vigaszul számunkra az szolgál, hogy még igy is, szakmai tudás nélkül, jobb, nivósabb, tartalmasabb lapot adunk olvasóink kezébe, mint a többi lapok szerkesztői. A lelkiismeretünk is nyugodt, mert az újságírói feladatokat minden nehézség közepette is, mindig kötelességszeriien elvégeztük. vében. A legjobban kiegyensúlyozott, legszimpatikusabb és legtanulságosabb kiállítást déli szomszédunk, Mexikó ízléses pavilonja képezi. A nagyipari kiállítások közül már csak kevésre jutott időnk. A General Electric állítólag érdemes a megtekintésre. A Bell Telephone is, de minde- nekfölött a Pepsi-Colát hallottuk sokaktól dicsérni. Ez utóbbinak tiszta jövedelme mellesleg az Egye> sült Nemzetek gyermekvédelmi alapja javára fon dittatik. Legizléstelenebbnek a görög és a jordáni kiállítást találtuk. De nem láttuk mindet, bizonyára akadnak még ezeknél is Ízléstelenebbek, nyíltabban vásári jellegűek. A kiállítás jelszava: "Peace Through Understanding". Aznap, amikor a kiállítást megtekintettem, e jelszó alatt a kiállítási iveken át e hirt villogtatta a villanytáviró: "Goldwater atombombákkal javasolja felszámolni a dél-vietnami háborút." lincselték és lincselik. Minden szenvedő anyát láttam Michelangelo leírhatatlan hatású mestermü
