Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-25 / 26. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Michael Harrington, a fiatal szociológus több éves kutatómunka után 1962-ben tette közzé “A másik Amerika” cirnü könyvét, amely akkoriban csak szerény sikert aratott. Ahogy azonban a munkanélküliség állandó emelkedése, az automatizálás káros kihatásainak érvényesülése egyre inkább előtérbe állitotta a nyomor szélén tengődő tízmilliók problémáját, ahogy Kennedy, majd Johnson is egyre nagyobb figyelmet voltak kénytelenek szentelni az ügynek, úgy vált Harrington könyve szomorú bestsellerré. “A másik Amerika” ezekben a hetekben és hónapokban tucatnyi országban jelenik meg, igy Magyar- országon is. Az alábbiakban néhány részletet közlünk Harrington Írásából. Különös érzés megérkezni Saint Michaelbe, e kisvárosba, ahol napközben az utca hemzseg a felnőtt férfiaktól. Ballagnak a szegényes, szűk utcákon, csoportokba verődve beszélgetnek az utcasarkokon, a kocsma, a St. Michael Vendéglő és Szálloda hámló vakolatu oszlopait támasztják, s inkább moziszinészeknek látszanak, mintsem valóságos embereknek, annyira érződik, hogy valami nincs rendjén. Bányászból — háziszolga Ez a “valami” 1958 április 24-én történt, amikor bezárták az 1-es számú Maryland-aknát. Azóta néhány bányásznak sikerült másutt elhelyezkednie. Legtöbbjük azonban tétlen, s merőben megváltozott életet él. Voltaképpen mire is lehet használni egy szakképzett szénbányászt? Ha bezárt a bánya, melyik iparban lehet elhelyezni? Munkabiró, világéletében a szénbányászok szoros közösségéhez tartozott, s erősen ragaszkodik szaktársaihoz és a bányavároskához, ahol él. Szakképzettsége azonban aligha hasznositható egyebütt. Az 1-es számú Maryland-akna emberei közül nér hányán kaptak ugyan munkát az acéliparban, de azóta az elbocsátások hulláma ott is elérte őket. Az automatizálás folyamata, amely a szénbányászatban megszüntette a munkaalkalmakat, átterjed az acéliparra is, ^ probléma tehát üldözi az embereket. Akadnak, akik régebbi bérük egy töredékéért kórházban vagy egyéb intézménynél mint háziszolgák, portások dolgoznak, mások áruházi rakodómunkát végeznek. De a lecsuszottak sorsának legmegalázóbb vonása itt is az, amely lelkileg teszi tönkre őket. A sors iróniája, hogy ezek a férfiak, akik olyan büszkék voltak rá, hogy állandó veszélyben élnek, férfiasán dolgoznak, harcolnak, isznak és szeretnek, most kénytelenek megtanulni a házimunkát és átvenni a nők szerepét a családban. A bányászokat mindig is szinte legendás alakoknak tartották. A bányavárosok olyan elkülönültek, mint a tengeri hajók, a bányászok pedig éppoly büszkék a hivatásukra, akárcsak a tengerészek. Szakszervezeti harcaik oly hosszúak és véresek voltak, hogy néha már a polgárháború méreteit öltötték. Életük sohasem volt könnyű, de részben elégtételt nyújtott érte az a tudat, hogy meg tudnak birkózni vele. Most elvesztették a munkájukat, és ezzel együtt a büszkeségüket is. Sok bányavidéken kisebb ruhaüzemek létesültek, amelyek a newyorki és más nagyvárosi szak- szervezeti kötöttségektől keresnek itt mentességet. Nyomorúságosán fizetnek, s elsősorban -a munka- nélküliek asszonyait foglalkoztatják. így a bányász végzi a házimunkát, és a kocsma körül lebzsel, s a feleség lett a kenyérkereső. A stocktoni "köpködőn" Az amerikai városok egyik legjellegzetesebb vonása. hogy az utcai járókelők között nem könnyű megkülönböztetni a társadalmi osztályokat. A ruházat olcsó, és egyre szabványosabbá válik. A régi “proletár öltözék” — a munkaruha és a sapka — vagy eltűnt, vagy az üzemi öltözők szekrényeiben marad. Mihelyt azonban a kaliforniai Stocktonba, a vándormunkások gócpontjába érkezünk ez az általánosítás már nem állja meg a helyét. A mező- gazdasági munkások könnyen felismerhetők széles karimáju kalapjukról, kék vászonnadrágjukról v. overáljukról, és néha egészen mahagóni-vörös, napbarnított bőrükről. Stocktonnak kb. 90,000 állandó lakosa van. De a vándormunkások idényének tetőfokán több itt a gyümölcsszedő, mint az állandó lakos. A városban és környékén mintegy százezren gyülekeznek; ott alusznak, ahol tudnak, sokan a szabad ég alatt; esznek, ha van.mit, s ahol éppen lehet. Stocktonban csakúgy mint a vidék legtöbb vándor harmada “anglo”, továbbá egyharmada mexikói származású amerikai; mintegy 15 százalék a fülöp- szigeti, a többi néger. Az amerikai münkások kenyerét pedig mindenfelé veszélyeztetik az úgynevezett “bracerók”, a Mexikóból behozott munkások. Stockton csakúgy, mint a vidék legtöbb vándor- munkásközpontjában, az emberek hajnali 3-kor gyülekeznek; ezrével nyüzsögnek a vásártéren, hogy áruba bocsássák magukat. A szerződtetők hangosan kiáltozzák a darab- vagy órabért. Kaliforniában egyes helyeken valóságos börze működik, hangszórók süvöltik recsegve egy mázsa vagy egy kosár gyümölcs szedési árfolyamát. Mihelyt a munkást felfogadták, teherautón kiszállítják a gyümölcsösbe. A teherautókat zsúfolásig megtöltik, a biztonsági rendszabályokat többnyire nem tartják be, s az utazással eltöltött időért nem fizetnek. Stocktontól délre, Santa Barbara közelében, a Riviera-szerü tengerparton kirívó ellentéttel találkoztam: a strandok, parti hegyek és előkelő villák mellett haladt el a földekről hazajövet egy teherautó, zsúfolásig megrakva szenvtelen arcú amerikai mexikóiakkal. Jóllehet a vándormunkások bére rendkívül alacsony, egyetmást mégis elkendőz ennek az életformának a nyomorúságából. Sok helyütt darabbérben fizetnek. A jó gyümölcsszedő, ha szerencsés napja van, aránylag rendes összegre tehet szert, mögötte viszont asszonyok és gyermekek robotolnak 50 centes, vagy annál is alacsonyabb órabérért, tehát a tűző napon teljesített 10 órai munkájukért jóformán 5 dollárt sem kapnak. 1960-ban és 1961-bén a szakszervezetek nyomására Stock- ton környékén valamelyest emelkedtek a bérek, de nem jelentősen. A munkások továbbra is rosz- szul keresnek, és darabbérben foglalkoztatva önmagukkal konkurrálnak. . Messze lent délen, a kaliforniai Imperial Valley vidékén, az élet — ha lehet — még szörnyűbb, mint Stocktonban. Egy barátom levélben számolt be egy családról, amely nyomorúságos viskóban lakik, s a puszta földre terített, lelapitott kartondobozokon alszik. Kályhájuk nincs, és mivel a családfőt a “bracerók” kiszorították a földekről, gyakran még ennivalójuk sincsen. Az anya nemcsak csecsemőjét, hanem négyéves gyermekét is szoptatja, mert ez az egyetlen mód, hogy táplálni tudja őt is. (Ez a részlet kísértetiesen emlékeztet Steinbeck “Érik a gyümölcs” cimü regényének arra a jelenetére, melyben a fiatal nő kebléből táplálja az éhhalállal küzdő oklahomai férfit. S a regényben csaknem 30 évvel ezelőtti viszonyokról van szó.) Ma már a szakszervezeti mozgalom eljutott a kaliforniai földekre is, és talán ez majd változtat valamelyest a nyomorúságon. A Mezőgazdasági Munkásokat Szervező Bizottság egy régi, komor épületben ütötte fel székhelyét. A nagycsarnokban hemzsegnek a napbarnitotta “anglo” és amerikai—mexikói szervezők. Némi eredményt már sikerült elérniük, de szemben áll velük a kaliforniai ültetvényesek hatalmas gazdasági, társadalmi és politikai ereje. A mélység lakói A városi életnek talán legkeservesebb, legdurvább és legnyilvánvalóbb nyomorúsága az alkoholisták között tenyészik. Két éven keresztül, 1951-ben és 1952-ben a newyorki Chrystie Streeten laktam, egy háztömb- nyire a hírhedt Bowerytől, attól az utcától, amely az iszákosok, a fizikai és szellemi züllöttség hírhedt tanyája. Az utca két oldalát tömegszállások szegélyezték, ahol egy éjszakára ágyat lehetett bérelni. Reggelenként mindenhol végigjárták a zsúfolt háló termet, hogy megállapítsák, nem halt-e meg valaki az éjszaka. És persze, mindenféle italmérések árulták az alkoholt, főleg az olcsó bort. A Bowery férfi és női lakosai általában bort, néha sört, vagy egy-egy pohár olcsó whiskyt ittak. A legnagyobb szorultságban pedig az alkohol utáni őrjöngő vágyukat denaturált szesszel elégítették ki. Ez is iható alkohol, ha zsebkendőn vagy egy darab száraz kenyéren átszűrik. Úgy mondják, az eszméletlenségig be lehet rúgni tőle, mielőtt komolyabb kárt tenne az idegrendszerben. Állítólag tökéletesen Íztelen, csupán arra jó, hogy teljes önkívületet biztosítson, egyéb örömöt nemigen ad. Egyéb üzletágak is virágoztak a környéken. Az ócskásoknál az emberek leadhatták mindazt, amit a szemétből kiguberáltak vagy loptak (néha egymástól is). Ezek lefölözték a Bowery nyomorát, s nélkülözhetetlen részét is alkották. Itt-ott néhány vendéglő működött, ahol éjszakánként a szerencsétlenek küszködtek az álommal, nehogy kidobják őket; nyomasztó, harsányan kivilágított lebu- jok voltak. És szólni kell még a missziókról, amelyeket sokan “Három—tizenhatosaknak” neveztek, mert nem egynek a kapuja felett János evangéliuma 3. részének 16. verse hirdette: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta. ..” Meleg napokon kijöttek az utcára az “üdvöskék”, az Üdvhadsereg “leánykái” és férfitagjai is. A tél itt merő katasztrófa. A züllöttség világában az emberek főleg a szabadban élnek, a hó, a fagy tehát szörnyű szenvedéseket okoz. Sokan any- nyira lerészegednek, hogy a legnagyobb viharban is az utcán hevernek. Aki először bukkan hótakaróval borított emberi testre, egy házfal tövében, irtózatosan megdöbben, és nem tudja eldönteni, halottat lát-e vagy részeget. Noha mindez New York szivében történik, jóformán senki sem veszi észre. A nyomorúságnak, a társadalmi bomlásnak ■'olyan formája ez, amely nem ébreszt részvétet. Páratlan az a kőszivüség, amely a rendőrség és az alkoholisták világába ellátogató “turisták” magatartását jellemzi. A Bo- weryn, közvetlenül a Houston Streeten túl, létezett akkoriban egy mulató, úgy hívták: Sarnmy’s Bowery Follies (nem tudom, megvan-e még, remélem nincsen). Képes folyóiratokban nem egyszer olvashattunk róla, és egyenesen turisták számára rendezték be. Az volt a trükkje, hogy a kilencvenes évek levegőjét árasztó, régimódi Bowery-bár- nak igyekezett látszani, tele kifestett, kacarászó nőszemélyekkel, akik ugyancsak a berendezéshez tartoztak. Esténként jól öltözött turisták keresték fel, keresztülsétáltak az emberi nyomorúság tömkelegén, s időnként nagylelkűen eleget tettek egy- egy potyázó italkérésének. Ott ültek néhány lépésnyire a legszörnyübb reménytelenségtől és elálla- tiasodástól, s mégis egyszerűen “érdekesnek”, “eredetinek” találták. Ez is egyik apró, bár radikális megnyilvánulása a szegények láthatatlanságának. Még ennél is sokkal gyűlöletesebb azonban a rendőrségi razzia. Sohasem értettem, miként határozták meg, hány embert kell egy-egy napon letartóztatni, de feltételezem, hogy ebben a szociális őrültségben is van rendszer. A rabszállitó kocsi megérkezik a Bowery- ra, a rendőrök vaktában letartóztatják az első ut- jukba kerülő embereket — s ezzel az ügy befejeződött. Éjszakánként a newyorki rendőrségen lejátszódik a pusztulás és a közöny drámája. Hosz- szu sorban állnak az alkoholisták, nemegyszer még részegen. A rendőrbiró figyelmezteti őket törvényes jogaikra, rendszerint elismerik bűnösségüket, és elhangzik az Ítélet. Az idősebbek közül jó né- hánvan már isten tudja hányadszor élik át ugyanezt. Valamiféle szociális szertartás ez, amelynek gyakorlatilag semmiféle hatása vagy eredménye nincsen. Gondolom, elsősorban statisztikai adatokat szolgáltat a hatóságoknak ahhoz, hogy elmondhassák: megtették a kötelességüket, igyekeznek megbirkózni a problémával. Az alkoholistákkal valószínűleg még hosszú ideig senki sem fog törődni. Jóllehet, lelki kínlódásukat a legtöbb amerikai ismeri, azzal nincsenek tisztában, hogy a szegénység milyen komorrá, irtózatossá, minden fizikai erőt felmorzsolóvá teszi ezeknek az embereknek az életét. Az iirhajóscsalád legfiatalabb tagja z nagyanya nevét kapta A kórház bejáratánál, ahol az ürbébi és világ hirii édesanyja feküdt, szinte reggeltől estig ott állt egy fekete Volga kocsi: Andriján Nyikolajev űrhajósé. Felesége helyett, akinek a nem könnyű szülés után a köszöntések áradatával kellett szembenéznie, három napon át ő fogadta a legtöbb látogatót, akik sok boldogságot kívántak a három főre szaporodott űrhaj óscsaládnak. A kislány nevéről véglegesen akkor döntöttek, amikor Valentyina édesanyja eltávozott a kórházból. A csecsemő azt a nevet kapta, amelyet nagy anyja, az idős jaroszlavli textilmunkásasszony visel. Jelena Fjodorovna egy életet töltött el a gép mellett a Vörös Perekop textilgyárban, férjét már a háború előtt elvesztette, később maga is megrokkant, betegen nevelte fel három gyermekét. A kis Jelenának, akit Aljonuskának be\éznek, viselkedése, napirendje talán csak abban különbözik kis ta. -iitól, hogy még gyakr*h£utt mérik a súlyát. ^ ____5 Thursday, June 25, Michael Harrington: A másik Amerika
