Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-02 / 1. szám

Thursday, January 2, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5 ANNA FRANK NAPLÓJÁNAK UTOLSÓ FEJEZETE A sajtóban most ismét felelevenedett Anna Frank megrázó története. Tulajdonképpen ezt a történetet már ismeri a világ Anna Frank napló­jából. Anna 1942 júliusától 1944. augusztus 4-ig nyolcadmagával Amszterdamban a Prinsengracht 263. számú ház egyik raktárhelyiségében rejtő­zött a náci megszállók, az SS üldözése elől. Erről szól naplója, amely azóta vádirattá vált az egész hitleri korszak ellen, s vádlottak padjára ülteti azokat is, akik ma a gyilkosok utódainak vallják magukat. “Most íródik meg Anna Frank naplójá­nak utolsó fejezete. . .” — Írja az egyik nyugat­német lap. E szomorú fejezet főszereplői, Anna Frankon kivül hárman vannak, három férfi. Aki besúgta öt a náciknak, aki elfogta és aki könyör­telen szívóssággal leleplezte az embervadászokat A névcsere Hogy is kezdődik ez az utolsó fejezet? A kis Anna 1945-ben halt meg a bergen-belseni kon­centrációs táborban. Azóta, hogy naplóját megta­lálták és kinyomoztatták, sok könyv, újságcikk jelent meg róla. Az egyik ilyen könyv írója meg említette, hogy azt a rendőrt aki Amszterdamban elfogta Annát, Silberthalernak hivták. Története­sen meglátogatta egyszer a prinsengrachti házat dr. Simon Wiesenthal mérnök, aki maga is kon­centrációs láger lakója volt, egész családját el­pusztították a nácik, s kiszabadulása óta életét a náci bűnösök üldözésének szenteli. Bécsben sze­rény körülmények között tart fenn egy úgyneve­zett dokumentációs központot, amely a hitlerista büntettek felderítésével foglalkozik, s amelynek a többi között része volt Eichmann felkutatásá­ban. Elhatározta, hogy megfizet Anna Frankért is, még a föld alól is előkeriti azokat, akiknek ré­szük volt meggyilkolásában. Rengeteg embert fel­keresett Hollandiában, kifaggatta őket, kutatott már halványuló emlékeikben. Először csak any- nyit tudott meg, hogy az a bizonyos Silberthaler rendőrtiszt Bécsből kerülhetett Hollandiába. Ahogy visszatért Ausztriába, utánanézett vala­mennyi Silberthaler alibijének. Kiderült, teljes bizonysággal, hogy egyikük sem járt Hollandiá­ban. A nyom azonban mégsem volt rossz. Amikor kutatásait tovább folytatta, kezébe került az amszterdami Gestapo házi telefonkönyvéről ké­szült fotókópia, amelyben a IV. B 4. jelzésű zsidó- referatura munkatársai tehát Eichmann emberei között szerepelt a Karl Silberbauer név. Dr. Si­mon Wiesenthal most rávetette magát az osztrák Karl Silberbauerekre: huszonnyolcán voltak. Hu­szonhétről megállapította, hogy semmi közük sem lehet a dologhoz. Maradt a huszonnyolcadik, s ő volt az igazi, Karl Silberbauer 52 éves bécsi rend­őrfelügyelő. Wiesenthal elment hozzá, s amikor a meglepett Silberbauer elé tette a telefonkönyv fotókópiáját, az tüstént beismerte, hogy igen, róla van szó. A bécsi rendőrség eleinte nehezen reagált a bejelentésre, de később, ’63 október ele­jén, Wiesenthal sürgetésére és több leleplező új­ságcikk hatására végül is felfüggesztették tiszt­ségéből Silberbauert. “Aki kellemetlenül’’ érzi magát A Quick cimü müncheni képeslap munkatársa felkereste a volt rendőrt Bécs egyik külvárosá­ban, Kagranban, és érdeklődött nála a részletek felől. Megdöbbentő és jellemző a kép, amely Sil­berbauer cinikus, közömbös, felháborító válaszai­ból kialakul. Mint a riporter irja, a beszélgetés Silberbauer sirámával kezdődött: “Képzelje, mi­lyen kellemetlenül érzem magam. Le kellett ad­nom oldalfegyveremet, igazolványomat bevonták, ezentúl egyszerre jegyet kell váltanom a villamo­son— milyen csodálkozva néz rám mostanában az ismerős kalauz...” mondta Silberbauer, majd egy könyvelő pontosságával rekonstruálta 1944. augusztus 4. történetét. —Nagyon szép nap volt, napos, meleg. Ép ebé­delni készültem, amikor telefonon értesítettek, azonnal menjünk a Prinsengracht 263-ba, ahol zsidók rejtőznek. Gyorsan összegyűjtöttem egypár emberemet, köztük hollandok is voltak. Odautaz­tunk, csöngettünk. Mindjárt kinyílt a gyarmat­áruraktár ajtaja. Láttam, hogy az egyik emberem hollandul mondott valamit a raktárosnak. Az szá­jára tette ujját, mintha azt mondta volna, csak csendben, aztán felfelé mutatott jelezve, hogy ott vannak. Nyilván ugyanő telefonálhatott nekünk félórával azelőtt. A rajtaütés Silberbauer arra is pontosan emlékszik, hogyan tolták el embereivel az álcázó könyvespolcot, amely az emeletre, a rejtélyhelyre vezető ajtót ta­karta. A meglepetéstől és a félelemtől elnémult, porig sújtott szerencsétlenek letargikusan hagy­ták, hogy összetereljék őket a náci rendőrök. Az egyik férfi megmondta nevét, Franknak hivták. Egy kislány is volt vele — folytatta Silberbau­er. — Amikor hitetlenkedtem azon, hogy már hu­szonöt hónapja rejtőznek itt, ezen a szűk helyen, Frank mutatta az ajtófélfát, amelyen mindig megjelölte, hogyan növekedett a gyermek... Az újságíró megkérdezte Silberbauert, olvasta-e Annak Frank naplóját, látta-e fényképét, amely a német kiadásban benne van. “Hogyne. Pár hete vettem meg a könyvet. A kislány az életbe sokkal csinosabb volt, mint ezen a képen. És nagyobb.” Ki volt a besúgó? Bűntudat? Szégyenkezés? Lelkiismeretfurda- lás? Silberbauer nem ismer ilyen érzéseket, álla­pítják meg az újságírók. 1946 óta nyugodtan dol­gozott a bécsi rendőrségen, most meg a leleplezés után, hir szerint, eltűnt, talán várja, hogy majd A nyugat-németországi Calwban, a Nagold fo­lyó menti, württembergi kisvárosban, elhangzott az ítélet az “első nagoldi perben”. A per vádlott­ja H. B. Raub 22 éves őrvezető, a Bundeswehr al­tisztje; brutális és embertelen kiképzési módsze­rei miatt állították bíróság elé. A hat napig tar­tó tárgyalás után, a súlyos terhelő bizonyítékok alapján, a bíróság nyolchónapi börtönbüntetésre Ítélte az őrvezetőt. “Gyémántcsiszolás” halálos áldozatokkal A per a nyolc büntető eljárás közül az első, amelyet a nagoldi 6-9-es ejtőernyősszázad kiképző altisztjei ellen indítottak. A nagy érdeklődés miatt a calwi tornacsarnokot alakították át tárgyaló­teremmé. A tárgyaláson felháborító kép alakult ki a nyugatnémet hadseregben uralkodó állapo­tokról. A kihallgatott tisztek és altisztek hallatlan ci­nizmussal válaszolták: “Az ejtőernyősök különle­ges gyémántok, és a gyémántot csiszolni kell.” Ennek a “csiszolásnak” több áldozata van már, mint egy kisebbfajta ütközetnek. Halálos áldoza­ta éppen úgy, mint rokkantja. Hosszú ideig lep­lezték a szörnyűségeket, de végül is napvilágra kerültek. Az ejtőemyősszázadban uralkodó embertelen, a hitleri időkre emlékeztető állapotokat a nagoldi polgári lakosság leplezte le, és a tömegek nyomá­sára voltak kénytelenek a Bundeswehr illetékesei, valamint az igazságügyi hatóságok is beleavat­kozni. A militarizmus barbár öntörvénye öt nyomozót küldtek ki az ügy felderítésére, s az eredmény megdöbbentő volt. Az újoncok, a la­kosság, az áldozatok és a szemtanuk vallomása szerint az éjjeli gyakorlatok után tucatjával hord­ták a kórházba az eszméletlen újoncokat. Az al­tisztek szadista ötleteikkel pokollá tették az újon ­cok életét, s nemcsak emberi méltóságukban aláz­ták meg őket, hanem életüket is kockára tették. Mocsárba kergetett újoncokról, az egész életére megrokkant B. Jaeger tragédiájáról, az izzó hő­ségben halálra hajszolt Timborn újonc drámájá­ról szóltak a tanúvallomások. Hogy megelőzzék a botrányt, Raub őrvezetőt elbocsátották a hadseregből, és feloszlatták a 6-9- es ejtőernyősszázadot. Egyedi, véletlen eset-e a nagoldi botrány? Nem. November 14-én a Lüneburger Heikén rende­zett gyakorlat közben — hogy csak a legutóbbi hetek eseteiről Írjunk most — hat fiatal katona szenvedett súlyos sérüléseket. December 10-én a schleswig-holsteini Neumünsterben Klaus Kuehl főhadnagy állt a bíróság előtt, aki éjszaka köd­gyertyákat gyujtatott meg a katonák szobájában. A tárgyalás után 300 márka pénzbüntetésre ítél­ték. A nagoldi perrel kapcsolatban sok szó esik ar­ról, hogy a nyugat-német ifjúság egyre határozot­tabban fordul szembe a militarizálás prófétáival. Közismert például a 21 éves Detlef Frede pin­cér neve. Az illetőnek már gazdag “priusza” van, és “büntetett előélete” során többször volt előze­tes letartóztatásban, sőt a goslari bíróság fogház- büntetéssel is sújtotta már. “Bűne” minden eset­csak elül a vihar. . .Remélhetőleg nem válik ba számítása, előkerül majd és felelősségre vonják minden viselt dolgáért. Az eset azonban felszínre hozott még egy kérdést: ki is árulta el Anna Frankot, szüleit és a többieket? Ki hozta nyakuk­ra a nácikat? 1949-ben már gyanúba került va­laki, az a bizonyos raktáros, Amszterdamban le is tartóztatták, de a bizonyítékok nem voltak ele­gendők, szabadon kellett engedni. Mi lesz most? Silberbauer erre is választ tudna adni. A gyanú­sított a ma 68 éves Willem Gerard van Maaren, ő volt a raktáros a prinsengrachti házban, s Silber­bauer minden kétséget kizáróan őt tartja az is­meretlen telefonálónak. Az újságírók ugyanis er­ről is megkérdezték a rendőrtisztet: “Mi a véle­ménye, az a raktáros tette a kést a torkukra?” “Biztos vagyok benne.” S bár Van Maaren kö­römszakadtáig védekezik a súlyos vád ellen, az újabban felmerült tények alapján ismét kivizsgál­ják az ügyet. A becsületesen gondolkodó közvélemény — en­nek is hangot adnak a lapok — követeli, hogy va­lóban Íródjon meg Anna Frank naplójának utolsó fejezete. Soha többé ne legyenek Anna Frankok és soha többé ne legyen ilyen napló. ben egy és ugyanaz volt: nem hajlandó a nyugat­német hadseregben katonai szolgálatot teljesíteni. Mint Hitler idején. Pusztán pacifizmusból táplálkozik-e a nyugat­német ifjak ilyen szembefordulása a Bundes- wehrrel? Nemrégiben bonni egyetemi hallgatók nyilatkoztak erről a problémáról. Tiltakoztak a feltevés ellen, hogy a pacifizmus váltaná ki véle­ményüket. — Ez az egész probléma a mai német ifjúság lelkiismereti kérdése — magyarázták. — A két világháborúban, különösen a második után, meg­utált bennünket az egész világ, s most folytas­suk ott, ahol abbahagytuk? A módszerek a mai Bundeswehrben éppen olyanok, mint Hitler ide­jén voltak. Von Hassel hadügyminiszter nemrég arról panaszkodott, hogy “nem elég kemény” a kiképzés a nyugatnémet hadseregben. Akiket a nácik hasonló módszerekkel kiképeztek, azokból elvakult gyilkosok váltak, akik milliók és milliók halálát és a német nép iszonyatos tragédiáját okozták. Ezt nem akarjuk, ez ellen tiltakozunk. Nem ok nélkül irja a nyugat-berlini Telegraph cimü lap vezércikkében: Raub bírája mentő kö­rülménynek tudta be a szadista őrvezetőnek, hogy “a szokásos gondolkodásmód vezette tetteiben.” De a lap felteszi a kérdést: vajon húsz évvel eze­lőtt nem a “szokásos gondolkodásmód” nevelte Auschwitz, Buchenwald, Bergen-Belsen és a többi megsemmisítő tábor hóhérait? A humanizmus “hadgyakorlata” A többek közt Lord Russell nevével fémjelzett angol leszerelési mozgalom a nemzetközi béke­harc egyik legérdekesebb színfoltja. A ködös A1 bionból most újra olyan kezdeményezésről érke­zett jelentés, amely ötletnek is kiváló, de szimbó­lumnak nemkülönben. Megértéséhez emlékeztetnünk kell arra, hogy tavaly a NATO Nyugat-Németországban megren dezte a történetének legnagyobb hadgyakorlatát, “Fallex 62” fedőnéven. Nos, ezt a hadgyakorlatot parodizálta — nem olcsó humorizálásként, hanem mélyértelmü és szel­lemes figyelmeztetésként — a brit békemozgalom, amikor megrendezte a maga “Fall X 63” nevű “hadgyakorlatát.” Ebben a különös manőverben a fegyverek sze­repét az önmagukért beszélő tények és adatok játsszák. Kiderül belőlük, hogy 14 millió fontból 400,000 tanácsi kislakást, 160 millióból 120 hatal más modern iskolát lehetne építeni, 80 millióból korszerűsíteni lehetne az egészségügyi hálózatot, 120 millióból 60 uj kórházat lehetne építeni, 126 millióból nemcsak a közlekedés modernizálása, de a jelenleg bizony borsos viteldijak csökkenté­se is lehetséges lenne. Végül 60 millióból mint­egy 700 kilométer uj ut születhetne, 300 millióból pedig gyökeresen rendezhető lenne az égető nyug* dijkérdés. Mindez gyönyörűen kitelne Anglia évi fegyver­kezési költségeinek feléből — állapította meg a “Fall X 63.” A humanizmus és a logika hadgyakorlata volt ez, az értelem ütegeinek elsöprő erejű zárótüzével MMMWmWWAAMIlMVMnmMUWWWWAIVIWWM^nnWUVtfMMVWWVMUWWWWVWWWWWlMVUWWViUVMM ítélet az első Nagoldi perről

Next

/
Thumbnails
Contents