Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-16 / 3. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 16, 1964 AII. vatikáni zsinat munkájáról 1963 dec. 4-én véget ért a II. vatikáni zsinat második ülésszaka. A harmadikat 1964 szept. 14-én kezdik el, és a hirek szerint november 20-án fejezik be. A katolikus egyház történetének legnagyobb arányú főpapi tanácskozása tehát a vége leié közeledik. Mit végeztek, mire jutottak eddig a zsinati atyák? Az egyház történetének 21. ökumenikus (egyetemes) zsinatát XXIII. János pápa — mint köztudomású — azzal a céllal hivta össze, hogy igyekezzék végrehajtani az egyház úgynevezett “ag- giornamentó”-ját, vagyis időszerüsitését: keresse és találja meg a helyét a megváltozott világban. A Témoignage Chrétien cimü francia katolikus lap zsinati különszámában a következő képet adta erről a világról: “A Föld ma hárommilliárd embert számlál, s abból mindössze 900 millió a keresztény, amiből megint csak 500 millió a katolikus... Az emberiség kétharmadrésze elzárkózik a katolicizmus elől. Ama két kontinens közül, melyek népességi és gazdasági okok folytán már a közeljövőben döntő szerepet fognak betölteni a világ sorsában, Ázsiát alighogy érintette a katolicizmus. Dél-Ame- rikát viszont — mely csaknem teljes egészében katolikus — rendkívüli méretű paphiány, vallási tudatlanság, kommunizmus és spiritizmus sújtja. Azon remények melyek Afrikához s az angolszász országokhoz fűznek, nem elégségesek ahhoz, hogy elbújhassunk az indokolt félelmek elől. Ami pedig Európát illeti, ahol a világ katolicizmusának fele lelhető, ezt a világrészt az elkeresztényietlenedés fenyegeti.” így fest tehát a helyzet — az egyház nézőpontjából. Ezt a helyzetet egyházi körök “a világ kihívásaként” emlegetik. E kifejezést a kapitalista országok államférfiai és publicistái azzal az eltéréssel alkalmazzák, hogy ők “a szocializmus kihivásá- ról” beszélnek. Kétségtelen, a zsinat összehívásának időpontja nemcsak a katolicizmus mind nagyobb arányú térvesztésének, de a kapitalizmus eddig megélt legmélyebb válságának ideje. XXIII. János pápa “aggiornamento”-gondolata, legalábbis szándékaiban, mintegy e kettős válság orvoslásának komplex- módszereként jelentkezett. János pápa a reális látás képességével rendelkező egyéniség volt, s számolt azzal a ténnyel, hogy a konkrét történelmi-társadalmi szituációban az egyház avult szerkezeti felépítésével, életidegen lelkipásztorkodási módszereivel semmiképpen sem tudja tartani saját meglevő pozícióit, s alkalmatlanná lett a fennálló osztályviszonyok változtatha- tatlanságára épülő kapitalista társadalomnak nyújtandó segítségre is. János pápa azt is felismerte, hogy az egyház a fenyegetőre változott helyzetben nem forgathatja a “harcos antikommunizmus” kicsorbult fegyvereit: az erőviszonyok azt követelik, hogy a társadalmi rendszerek kibékithetetlenségé- nek XII. Pius-i eszmevilága helyett számoljon a megváltozott társadalmi valósággal, a szocalista vi [ágrendszer kialakulásának fényeivel. XXIII. János pápa középponti politikai koncepciója azonban — mely a néhány héttel halála előtt kiadott Pacem in terris kezdetű enciklikájában nyerte végső megfogalmazását — éppúgy, mint egyházpolitikai felfogása: a hit tanításának változatlan fenntartása a szervezeti építmény korszerű megváltoztatásával, egyaránt heves ellenállásba ütközött. Igaz, XXIII. Jánost támogatták a hierarchia legfelvilágosultabbjai, azonban az egyház konzervatív szárnyának, az úgynevezett “integriz- musnak” eltökélt aknamunkájával már a zsinat meghirdetésének pillanatától egészen haláláig szüntelenül küzdenie kellett. E csoport, élén Ottaviani bíborossal, a hidegháborús időszak legexponáltabb vatikáni képviselőjével, a zsinaton mereven ellene szegült minden ujitó, a realitásokkal számoló szándéknak. A zsinat első ülésszakán azonban ez az erkölcsi, teológiai, jogi, filozófiai vetületeiben feltárulkozó ultrareakció, főként János pápa erőteljes beavatkozásainak következtében, fokozatosan háttérbe szorult. így aztán például a pápa egyik legfőbb célja, a megbékélés az “elszakadt testvérekkel” (protestánsok, ortodoxok), melyet az integrizmus hevesen ellenzett, közeledhetett a megvalósulás távoli jövője felé. Ugyanígy megindulhatott a katolikus szertartásrend részleges reformjának munkája. Az első ülésszak foglalkozott a “világ” — a megváltozott világ — dolgaival is. A zsinat Üzenete a világhoz, noha nem lépett ki a “krisztusi béke” elvont gondolatköréből, reményt nyújtott arra, hogy feladatának ismeri fel: részt kell vennie abban a történelmi jelentőségű munkában, mely világszerte folyik az emberiség legégetőbb kérdéseinek megoldásáért, a béke fenntartásáért, a nyomor, az éhség, a tudatlanság megszüntetéséért. A zsinatnak ez a gesztusa a különböző világnézetű békeszerető emberekben természetesen őszinte megbecsülést váltott ki, s pozitív tényezőként jelentkezett a nemzetközi politikában. Az első ülésszak eredményei Ha számszerűen tekintjük, mit végzett el az első ülésszak, azt látjuk, hogy a zsmat elé szánt, eredetileg 73 sémából, vagyis programpontból három tárgyalásához kezdtek hozzá, de egyet sem fejeztek be. Az első ülésszakot követő hosszú szünet alatt — 1962 decemberétől 1963 szeptemberéig — János pápa intenciói szerint több intézkedés született; ezeknek az volt a céljuk, hogy a kezdettől fogva integrista irányitás alatt álló előkészítő bizottságok, majd a Kúria maradi bíborosainak vezetésével működő zsinati szakbizottságok eladdig megakadályozhatatlan obstrukciójának ellenszerét megtalálják. A pápai székben bekövetkezett változás nagy várakozásokat ébresztett a reformellenes, sőt kezdettől fogva zsinatellenes főpapi körökben, elsősorban a Kúria bíborosaiban, akik egyetlen pillanatra sem felejtették el, hogy a “nyílt katolicizmus” reformbarát köreinek előretörése a Kúria hagyományos hatalmának messzemenő korlátozását hozná magával. Azonban az uj egyházfő — VI. Pál pápa —, akinek több évtizedes szentszéki pozíciójához vaskos integrista reménységek fűződtek, első megnyilatkozásaiban magáénak vallotta elődje szellemi hagyatékát. A zsinat folytatta munkásságát. János pápa inspirativ lendülete, mindig döntésre kész személyisége helyébe azonban az uj pápa hosszan fontoló, tépelődő, óvatos diplomataegyénisége lépett. Ez a zsinaton abban mutatkozik meg, hogy az uj pápa tartózkodik mindennemű beavatkozástól, de még befolyásolástól is, noha ezekre számos alkalommal nagy szükség volna. Az integrizmus ezt a tépelődő magatartást a második ülésszakon erőteljesen ki is használta, és sokkal nyíltabban, hangosabban obstruált. Noha szám szerű ereje — az egyes szavazások tanúsága szerint — jelentékenyen kisebb, mint a “nyílt katolikusoké”, hangerejük és szóbőségük a sokszorosa amazokénak. Ennek az uj erőre kapott integrista csoportnak jelentékeny a szerepe abban, hogy a második ülésszak az átszervezés és az ügyrendi megszorítások ellenére is vajmi keveset valósított meg a tárgy- sorozatból. A liturgiái sémát és egy jelentéktelenségében is inkább hátralépést, mint fejlődést jelentő, sok vonatkozásban reakciós nyilatkozatot hagytak pusztán jóvá “a sajtóról és a rádióról.” A történelmi jelentőségűnek mondott sémát a “zsidókról” — melynek az a célja, hogy felmentsék a zsidó népet a Krisztus-gyilkosság vádja alól, ami az antiszemitizmus vallási érvelésének szolgál a mai napig alapul —, valamint a vallásszabadságról szólót, igen heves ellenzés után “idő hiánya miatt” más napirendi pontokkal együtt a következő ülésszakra vitték át. A tárgyalásra váró sémák száma a csökkentések után még mindig 15, s köztük szerepel a 17-es számmal jelölt programpont is, melyhez a közvélemény nagy várakozásokat fűzött. Ebben a sémában kellene ugyanis a zsinatnak meghatároznia nézeteit az emberiség legfontosabb kérdéseiben. A pápa záróbeszéde erre a sémára nem tett utalást. Lehet, hogy egy későbbi időpontban óhajtja e nyilatkozat megtételét. A tanácskozás legnagyobb részét a püspöki jogállás tisztázásának vitája töltötte ki. A mostani zsinatot megelőző első vatikáni zsinaton ugyanis csak a pápa jogállását öntötték formába. Krisztus földi helytartójának “isteni eredetű” megbízatását a “pápai csalatkozhatatlanság” dogmája nyomatékosan kimélyitette. A püspökök viszonyát a pápához és megbízatásuk eredetét, jellegét már nem tudták megvitatni, mert 1870-ben az egységes Olaszországért folyó harcok következtében a zsinat félbehagyta tárgyalásait. A püspöki kollégialitás isteni eredetét hangsúlyozó állásponttal szemben, melyet a haladó egyházi erők fogalmaztak meg, az integristák ismét legnehezebb ágyúikat vonultatták fel. Ennek az a magyarázata, hogy a püspöki kollegiális hatalom “isteni eredetének” elismerése a világegyház kormányzásában háttérbe szorítaná a Kúria hivatalait, köztük az Ottaviani vezetésével működő Szent Officiumot, az egyházkormányzat mai kulcsszerveit. A pápa mindeddig nem keresett módot arra, hogy nyilatkozzék, he- lyesli-e a püspöki hatalom növelését. Csak egyes jelentéktelen részlethatáskörökben jutottak az egyházmegyék élén álló főpapok bizonyos engedményekhez. Mit várhatunk? Pál pápa zsinati szándékairól eltérnek a nézetek. De egy feltételezésben egyeznek: a pápától — úgymond —nem áll távol a felismerés, hogy a két szemben álló csoport küzdelme végső fokon az egyházfő központi hatalmát erősiti, s igy abba a helyzetbe kerülhet, hogy zsinaton kívüli mérsékelt rendszabályokkal irányíthatja az “aggiornamentó”- nak azt a mértékét, melyet helyesnek tart. Mindez persze feltételezés. Az uj pápa tulajdonképpeni szándékairól csak hosszadalmas és bonyolult magyarázatok szólnak, maga az egyházfő nézeteit, terveit határozott formában még egyszer sem fogalmazta meg. A bizonytalanságnak ez a légköre kétségkívül az integristáknak kedvez, akik jóval nagyobb akciószabadsághoz jutottak ily módon, mint aminőt XXIII. János kormányzásának utóbbi időszakában élveztek. A közelmúlt hetekben ennek közvetlen politikai lecsapódását is láthattuk: a túlnyomó többségében integrista nézeteket valló olasz püspöki kar a kormányalakítás időszakában nemcsak, hogy átvette, hanem még megsokszorozta a kereszténydemokrata párt jobbszárnyának antikommunista agitációját. Céljuk az volt, hogy megakadályozzák egy valódi “középbal-kormány” alakítását, s A keresztény hivatástudat növelése és az ateista kommunizmus ármánykodása cimü közös pásztorlevélben rágalmakhoz folyamodtak. A Vatikán lapja, az Osservatore Romano utólag magyarázkodásra is kényszerült: pusztán “lelkipásztori szempontokról” van szó és nem politikai célzatú akcióról. Mindenképpen tény marad azonban, hogy a vatikáni reakció hangja az összes arcvonalakon felerősödött, és előretolt hadállásokban készül fel a zsinat harmadik ülésszakára. Végső mérleget nem vonhatunk a zsinatról. Amit eddig megfigyelhettünk, az annak az ismert ténynek igazolása volt, hogy az egyházi reformok mindegyike végső fokon felveti a konfesszió alap- problémáját: a teológiai dogmatizmus képtelen átlépni önmagán, az ‘isteni eredetű’ dogmák meg- változtathatatlansága lényegénél fogva képtelen alkalmazni magát a dinamikus világ követelményeihez s igy kénytelen szűk körű formai változtatásokkal beérni. Van azonban egy terület, melyen az egyháznak, ha csak nem akar hátat fordítani a realitásoknak mindenképpen felül kell emelkednie a dogmákon: ez az emberiség boldogulása, békéje! Fájdalmas lenne a béke minden hive számára — és az egyház sorsára nézve az eddiginél is súlyosabb következményekkel járna —, ha a katolicizmus annyira belebonyolódna saját problémáinak szövevényébe, hogy az egyházban jelentkező haladó erők ellenére is megfeledkezne az emberiség alapvető követeléseiről, ha a keresztény civilizáció uj formája, melyre a zsinat megnyitásakor tört, nem azt jelentené, hogy az egyház ne csak megértse, hanem munkálja is a békés életet. Korunk parancsa: a békés együttélés, melyet szolgálni, előmozdítani a katolikus egyháznak sem lehet másodrendű. T. I. Miéri kellenek a kihallgatások? Mikor a kulturális kapcsolatok kifejlesztése folyamán rövid idővel ezelőtt a Szovjetunió letartóztatta az amerikai Barghoorn professzort kémkedés vádjával, a washingtoni kormány és természetesen a sajtó azt nagy méltatlankodással fogadta. Nagyban hangoztatták a professzor ártatlanságát és hogy a Szovjetunió csak kellemetlenkedni akar. Rövid idővel utána a szovjet hatóságok szabadon engedték Barghoorn professzort és kiutasították az országból. Most rövid hirecske ötlött szemünkbe az egyik napilapban, amely arról számol be, hogy a külügyminisztérium hivatalnokai Washingtonban kikérdezték John Steinbeck és Edward Albee írókat a Szovjetunióban tett látogatásukkal kapcsolatban. Mindkét iró a múlt ősszel a kölcsönös kulturális kapcsolatok keretében tett ott látogatást. •••«'»•••••••••••••••••••••••••••••«»•••a EGY CSIMPÁNZ veséjét ültették át egy 43 éves dokkmunkás testébe Amerikában. A műtét óta több mint 8 hét telt el és a beteg kitünően érzi magát. ★ ÁRAMOT ADOTT december második felétől Kö- zép-Ázsia legnagyobb hőerőművének, a taskenti erőműnek első turbogenerátora, amelynek teljesítőképessége 50 ezer kilowatt, s Buhara környéki földgázzal működik.
