Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-09 / 15. szám
Thursday, April 9, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 11 TURISZTIKAI LÁNCREAKCIÓ MAGVARORSZÄGON Tiz év alatt megszázszorozódott a Nyugatra utazó magyarok száma. 1953-ban — nem számitva a hivatalos kiküldetéseket — 1132-en utaztak Nyugatra. 1983-ban (január 1-től november 30-ig) 120,- 161-en. Ha azonban azt mondjuk, hogy a növekedés százszoros, csak matematikailag mondunk igazat. Tiz évvel ezelőtt gyakorlatilag senki nem utazott Nyugatra, ma pedig elvileg mindenki utazhat, és valóban seregesen utaznak is. A tiz év előttihez képest a szocialista országokba utazók száma is csaknem negyvenszeresére nőtt. Egyszóval: ami tiz év előtt elképzelhetetlennek tűnt, ma mindennapos valóság. A magyarok utaznak, világot látnak, felkeresik külföldi rokonaikat, barátaikat. Az útlevél-kérdés a személyi kultusz időszakának dermedt állapotából a teljes normalizálódás útjára lépett. A turisták zöme — értelmiségi Sokan azt hiszik: az utazás lehetősége mindenkit kivétel nélkül foglalkoztat. A kérdés valóban közérdekű, mégsem érinti a lakosság többségét. Több millióan vannak ma is, akik anyagi helyzetük, vagy egyszerűen érdektelenségük miatt nem is gondolnak a külföldi utazásra. A tapasztalat azt mutatja, hogy a külföldre utazók foglalkozásbeli összetétele nem túlságosan vegyes. A nyugati turista útlevelet kérelmezők túlnyomó többsége értelmiségi. Egy kisebb hányada a külföld megismerésére vágyódó képzett szakmunkás és alkalmazott. A paraszt-turisták száma elenyésző. Természetes jelenséggel állunk itt szemben. A külföld megismerésének vágya azokban lobban fel, akik már egy bizonyos műveltségi színvonalat elértek. Vannak persze olyanok is. akik azért vágyódnak külföldi utazásra, hogy “jól bevásároljanak.” Tény azonban, hogy a nemes értelemben vett turisztikai vágy Magyarországon láncreakció-szerüen terjed és tért hódit olyan rétegekben is, amelyek azelőtt külföldi utazásra nem is gondoltak. A tiz év alatti növekedés nem fokozatosan ment végbe. Két közbülső állomás képe rajzolódik ki, ha a folyamatot szemügyre vesszük. Az első az 1958-as év. Ebben az esztendőben történt az első ugrás. A kiadott útlevelek száma az előző évek átlagához képest tiz-huszszorosára növekedett. Ezután négy évi fokozatos emelkedés következett, mig 1963-ban a nyugati turista útlevelek bevezetésével a külföldre utazók száma az eddigi legmagasabbra szökkent. Szertefoszlott legenda Némi magyarázatot kell fűznünk ehhez a folyamathoz. 1956. előtt, ha egy magyar megkapta az útlevelet, valósággal úgy érezte, hogy kegyet gyakoroltak vele. S valóban, az akkori államvezetés különleges kegynek tekintette, ha valakit az utazás lehetőségében részesített; politikai alapelvnek tekintette a Nyugattól — sőt, ami az utazást illeti, a szocialista országoktól — való elzárkózást. Az előbbire vonatkozó álláspontját azzal indokolta, hogy lakosságunkat “meg kell védeni a kapitalista befolyástól.” Másrészt az utlevélkérdésben követett merevséget táplálta az állambiztonsági meggondolások rossz értelmezése és gyakorlata is. Egyébként helyes elvek rosszhiszemű vagy téves alkalmazásával álltunk tehát szemben. Sok példa mutatja ma már, hogy a külföldet, történetesen Nyugatot, járt magyar állampolgárok tisztábban látják helyüket a világban, egyáltalában nem zavarja meg őket a Nyugat látványa, ellenkezőleg, megszabadulnak bizonyos hamis illúzióktól és jobban megbecsülik hazájukat. Az a legenda is szertefoszlott, hogy az utlevélszabad- ság ajtót-kaput nyit a disszidálni akarók számára. A magyar állam elég erős ahhoz, hogy el tudja viselni, ha a Nyugatra utazó tízezrekből egy tucat nem tér vissza. Végül: az illetékes hatóságok annak is megtalálják a módját, hogy védelmezzék az állam biztonságát anélkül, hogy az embereket meg fosztanák a külföldre utazás lehetőségétől és örömétől. Pénz, pénz és pénz! Ma már tehát az útlevél engedélyezése elsősorban nem állambiztonsági ügy, s tömegméretekben semmiképpen sem az. Elvileg mindenki kaphat útlevelet és egyre kisebb számban vannak, akiktől az utazás jogát állambiztonsági okok miatt meg kell tagadni. Senki sem kifogásolja, ha nem adnak például útlevelet egy börtönből szabadult veszélyes bűnözőnek, vagy annak, akit nemrégen kémkedésért ítéltek el. S ha mégis nem utazhat boldog-boldogtalan külföldre, annak nem politikai természetű, hanem pénzügyi oka van. Az ország devizahelyzete ugyanis nem olyan rózsás, hogy korlátlanul elláthassák külföldi fizető eszközökkel az utazni akarókat. Régebben lehetett olyan véleményt hallani, hogy más kérdés az útlevél és más a deviza. “Adjanak csak útlevelet és bízzák a turistára, hogyan él meg külföldön.” Az “önellátó turisztika” teóriája talán tetszetős, de meggondolatlan. Különös színben tűnne fél az ország, ha a Nyugaton tízezrével “tarhálnának” az utleveles magyarok, akiket kellő deviza hiányában sorsukra bíztak. Aki járt Nyugaton, tudja, hogy mit jelent pénz, vagyis deviza nélkül nekivágni egy utazásnak. Két elvet kellett tehát összhangba hozni: az egyik, hogy minél többen kaphassanak útlevelet. A másik, hogy aki útlevelet kap, az pénzt is kapjon hozzá. Ennélfogva tehát elsősorban pénzügyi kérdéssé válik, hogy hány nyugati turista útlevelet adnak ki 1964-ben is. Schiffer Pál, az IBUSZ vezérigazgatója igy nyilatkozott az utlevélkéraésről és az idegenforgalomról: — 1963-ban csupán egyetlen hónapban, julius- ben, 5250 személy kapott turista útlevelet nyugati államokba; a szocialista országokba pedig 25,- 500-an. Az előző év hasonló időszakához viszonyítva, ez 62 százalékos emelkedés. Osztrák idegenforgalmi szervek megállapítása szerint tavaly volt olyan időszak, amikor az Ausztriába látogató külföldiek közül minden negyedik magyar volt. 1963- ban szeptember 30-ig 45,000 magyar járt Ausztriában. A turista utakra fordítható valuta összege annak is függvénye, hogyan alakul a nyugati országokból hazánkba utazó külföldiek száma. Az idegenforgalom révén az ország olcsón jut devizához, már pedig a magyar turisták is olcsón kapják a valutát. Azonkívül — mint más kötött devizaforgalom országokban is — a kifelé irányuló idegen- forgalom devizaigényét nálunk is a befelé irányuA letkési Bástya Tsz a tavalyi esztendőt több mint fél millió forint mérleghiánnyal zárta. Egy munkaegységre 30 forintot terveztek és csak 15 forintot tudtak adni. A közösből egy esztendei munkáért egy tagra 5,950 forint kereset jutott. A háztáji gazdaságokból — hozzávetőleges számítások szerint — egy családra 3,200 forint jövedelem esik: az egy tsz családra jutott jövedelem tehát Letkésen 9,150 forint, amelyből egy hónapra 790 forint jut. Ebből megélni, családot eltartani még falun is nagyon nehéz. “Ne féltsük a parasztokat! — mondják sokan. — Nemcsak a tsz-ből élnek!” Nem egészen igy van. Igaz, Magyarországon senki sem éhezik, a letkési parasztok sem. Szép házakat építenek, bútort, televíziót vásárolnak, rendesen öltözködnek. A let- késiek azonban nem a tsz-ből származó jövedelemből, hanem abból, hogy sok családból eljárnak ipari munkára, meg a közeli erdőkbe dolgozni. De erre alapozni örökké nem lehet. Azért sem, mert minden faluban van jónéhány család, amelynek bevétele csak a tsz-ből származik. Letkésen is mintegy 30 olyan család él, amelynek egyedüli megélhetési alapja a közös gazdaság és a háztáji föld. A fejlődés is azt kívánja, hogy a tsz-ek teljesen biztosítani tudják tagjaik jó ellátását úgy, amint azt ma már országunkban a tsz-ek többsége biztositja. De hát mi az oka annak, hogy Letkésen igy alakultak a dolgok? Félmillió forint értékű kertészeti termelvény (paprika, paradicsom, káposzta, stb.) rothadt el a földeken. Egyszerűen azért, mert nem volt, aki leszedje, se munkaegységre, se részesedésre. Nagyon sok gabonaszem elpergett, mert nem idejében aratták, egyéb növényből is kevesebb termett a tervezettnél, mert munkaerő- hiány miatt nem tudták idejében elvégezni a munkát. Lényegében már majdnem teljesen gépesítettük a szántást, a vetést. Könnyít a gép, s a vegyszeres gyomirtás a kapálás munkáján is — a betakarítás azonban még mindig kézzel történik. Éppen a kapások betakarításakor nincs elegendő ember számos tsz-ben, s Letkésen is ez volt a baj. Egyrészt azért, mert a tsz-tagok ilyenkor a háztájival bajlódnak, vagy pedig azért nem mennek a tsz-be dolgozni, mert keveslik az egy munkaegységre jutó forint értéket. Hozzájárul ehhez a helyzethez, hogy még ma is sokan nem érzik magukénak a közöst. Úgy gondolják; ha a kapanyélre támaszkodnak, akkor is jövedelmez a tsz. Pedig hát munkaegység nélkül nincs jövedelem. Letkésen megtermett a növény, szépen be is érett, csak le kellett volna szedni — de hát nem tették. “Minek?” “A vezetőségnek?” ló idegenforgalomból kell elsősorban kielégíteni, A közelmúltban jelent meg az uj útlevél-rendelet és a pénzügyminiszter rendelete, amely szabás lyozza a turista utakat és azok pénzügyi vonatkozásait. Röviden összefoglalva: ezek a rendeletek kimondják, hogy a magánútlevelek az eddigi egy év helyett két évig érvényesek, s ezt követően, meghosszabbíthatók. Az érvényességi időtartam azonban nem jelenti, hogy azon belül korlátlanul lehet utazni. Az útlevelet minden egyes kiutazás alkalmával jogosittatni, “ablakoztatni” kell. Kedvező változás, hogy az utlevélkérelmeket az eddigi három hónap helyett egy hónap alatt, az ismételt kiutazási kérelmet pedig húsz nap alatt bírálják el. A turista-utlevélhez, az uj rendszer szerint, először igazolást kell szerezni a Nemzeti Banktól, hogy a szükséges valutát a bank biztosítani tudja. Az idén még több turista-utlevelet adnak ki, mint tavaly, elsősorban azoknak, akik 1963-ban nem kaptak. Kedvező helyzet alakul ki 1964-ben a csehszlovákiai utazásokban. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között életbe lépett uj egyezmény gyakorlatilag eltörli a vizűm- és útlevél-kényszert. A városi, illetve járási rendőrkapitányság rövid utón, 48 órán belül kiállítja az utazáshoz szükséges lapot, amely egy esztendeig érvényes. A Csehszlovákiába utazók jelentős valutaellátásban részesülnek. A két ország kölcsönös idegenforgalma 1964-ben az előjelek szerint ugrásszerűen fellendül. Az utlevélkérdésből, a korábban kényesnek és megközelithetetlennek tartott problémából, “a titkok titkából”, a szemünk láttára mindennapos —• inkább anyagi természetű — ügy lett. Az útlevél- kérdés már nem kérdés Magyarországon. Bizonyos ság, amelynek mindenki által megismerhető módozatai. eljárási szabályai vannak. Útlevél tekintetében 1963 után 1964 is kellemes évnek Ígérkezik. Szabó László “Azoknak mi nem dolgozunk” — mondták sokan a letkésiek közül. De hát a tsz nem néhány vezetőségi tagé, hanem az egész tagságé, övé minden munkája, minden eredménye. Régen talán a parasztembernek munka nélkül hullt ölébe a termés? Nem! Keményen meg kellett dolgozni minden fillérért. “Igen, de akkor magamnak dolgoztam” — mondják az elégedetlenek” —- És most kinek dolgozik? Ha a letkésiek leszedik a terményt — 10—15 nappal többet dolgoztak volna — 15 forint helyett 30 forintot is kaphattak volna egy munkaegységre. A munka gyümölcse ma azé, aki megdolgozik érte. Ki a hibás abban, hogy Letkésen tavaly nem igy történt, hogy a tsz gazdáinak mulasztása miatt félmillió forint értékű áru a földeken rothadt el? A tagok a vezetőséget, a vezetőség a tagságot hibáztatják a történtekért. Az igazság az, hogy a vezetőség — főleg az elnök —, nem áll hivatása magaslatán, nincs elég tekintélye. A vezetőségi tagok közül többen a legnagyobb dologidőben elhanyagolták a közöst, sőt a tagokat elcsábították a közös munkából, magas napszámért saját málnásukban foglalkoztatták őket. Hiányzott tehát a vezetőségi tagok példamutatása a közös munkábán. így aztán nem csoda, ha a tsz-gazdák sem éreztek felelősséget a tsz munkája, vagyona iránt. Ezért történhetett meg Letkésen, hogy 324 tag közül hatvanan egyáltalán nem teljesítettek egy munkaegységet sem, hatvanan 50-nél kevesebbet, és csak nyolcán teljesítettek 300-nál több munkaegységet. Az okokat a főkönyvelő igy határozta meg: “Á tagok nem dolgoznak, mert nem tudunk fizetni, nem tudunk fizetni, mert a tagok nem dolgoznak.” “... Pedig, ha csak feleannyit dolgoztak volna a tsz-ben, mint egyéni korukban a saját földjükön, akkor a Bástya nagyon gazdag lenne...” “Nem baj, hogy félmillió forint értékű termény tönkrement — mondta az egyik megyei funkcionárius — legalább a tsz-tagok saját kárukon tanulják meg, hogy csak a munka boldogít.” Azért talán mégis el lehetne kerülni ezt a drá* ga tandijat. Gáli Sándor Amerikai Magyar Szó 130 East 16th Street -tv-S-fw New York 3, N. Y. Mellékelem hozzájárulásomat, $ Keszthelyi Rita, bajai kislány részére. Név:........................................................... Cim: ........................................................••am Város:..........................................Állam: .... ,_4 A MAGUK KÁRÁN?
