Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-09 / 2. szám
8 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 9, 1964 Az ebben a rovatban kifejtett nezetek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztőség álláspontjával. ‘A Tiszán innen-t nyomban elolvastam’ CHICAGO, 111. — A napokban katam meg az 1964-es naptárt, melynek árát egy kis extra segítséggel mellékelem. Ahogy a borítékból kivettem a tetszetős kivitelű naptárt, elfoglaltságom miatt csak nagyjából szándékoztam áttekinteni. Hamarosan azonban a 40-ik oldalon a “Tiszán innen” c. cikk ütötte meg a szememet, s mivel én is úgyszólván a Tisza partján nevelkedtem fel, ezt a cikket nyomban el is olvastam. Jóleső érzés volt olvasni, hogy régen is voltak már olyan harcias szellemű munkások szülhazánkban, mint amilyenekkel a cikk foglalkozik, de ugyanakkor elszomorító, ha arra gondolunk, hogy rettentő hosszú ideig és csak két világháború borzalmainak átélése után sikerült a magyar munkásságnak végre teljesen felszabadítania magát. A cikk általában nagyon jó, s végső néhány sora, amelyben a vésztői paraszt azt üzeni papjának, hogy “akkor fognak majd csudák történni, amikor a nép nem hisz már a csudákban,” szerintem rendkívül nagy jelentőségű és sok igazságot tartalmaz. Ami szemtanuk és megbízható tudósítások szerint szülőhazánkban ma történik úgy az ipar, mint a mezőgazdaság terén, amellett még a képzeletbeli csudák is eltörpülnek. S mind azért, mert a felszabadult munkásság nem csodákra vár többé, hanem saját erejére támaszkodva intézi el mindazt, ami sokszor majdnem a lehetetlenséggel határos. Hosszú időt töltöttem el már az Egyesült Államokban, de a régi uralom idején még álmomban se vágytam látni többé az “urak” Magyarországát. Most azonban, 80 éves koromban, sokszor gondolok reá, hogy micsoda élvezet lenne személyesen meglátni, hogy miként működik az a rendszer, amelynek eljövetelét olyan nagyon vártam én is és a hozzám hasonló gondolkozásuak ezrei és százezrei. Ha eddigi jó szerencsém még kitartana egy ideig egészség dolgában, úgy nem lehetetlen, hogy e vágyam még teljesül. H. P. ★ TORONTO. — Becses naptárukat megkaptam, igazán méltó a dicséretre, igen meg vagyunk vele elégedve. Szabó G. BRONX, N. Y. — Két dollárt mellékelek a naptárért, ami igazán gyönyörű és $50-t is megér. CALIFORNIA. — Fogadják szívből jövő köszöne- tünket azért a jó munkáért, amit a lap érdekében végeznek. Higyjék el, alig várom, hogy kezembe vehessem a lapot, csak az a baj, hogy gyöngélke- dek. Üdvözlöm a lap munkatársait, a lapbizottságot és az összes lapolvasókat. K. Tengolich és családja ★ OHIO. — Küldöm a naptár árát és $3 adományt. A naptár nagyon is megéri az árát, mert sok szép kép és sok tanulmányos olvasnivaló van benne. S. Likker és neje iz SPENCER, 0. — Megkaptam a naptárt, elég szép és jó olvasnivalók vannak benne. Én többre becsülöm, mint önök, és $3.50-t küldök érte. Jó egészséget kívánok mindnyájuknak, hogy még sok naptárt készíthessenek az amerikai magyarság részére, s én magam is szeretném még olvasni néhány évig, habár 82 éves vagyok. S. Hydu ★ WISCONSIN. — A 64-es szép naptárt, sok jó olvasnivalóval kézhez kaptam, amiért fogadják köszönetünket. Többet ér, mint az ára, de sajnos az ilyen öreg nyugdíjasoknak nem igen telik többre. Boldog ujesztendőt mindnyájuknak. Jani és neje ★ NEW JERSEY. — Megkaptam a naptárt, a felét el is olvastam. Eddig nagyon jó és szép az első oldalon levő kép, amely John F. Kennedy volt elnökünket áorázolja. Ezt a képet nagyon jó helyre tették a naptárban, ő megérdemli, hogy tragi- gus halála után az emlékét megőrizzük. Üdvözlöm Neuwahl külmunkatársat és kívánom, hogy éljen még sokáig. ^ F. Süli “Dr. ÜHorandim cikke remek” Az_ alábbi levelet egy régi barátunk irta a naptárral kapcsolatban, aki most, évek múltán, ismét előfizette lapunkat. CHICAGO, 111. — Engedjék meg, hogy a naptárhoz gratuláljak. Jól összeválogatott és kiegyensúlyozott irodalom, sőt technikai kivitele sem marad el szellemi összetételétől. Dr. Morandini cikke oly remek, amilyent több mint 50 éves munkásmozgal mi életemben magyar nyelven még nem olvastam. Kár, hogy ilyen későn olvashatja az amerikai magyar munkásság, pedig de jól jött volna az, amikor még retorikai tanfolyamokat szerveztünk. A marxi dialektikus gondolkozási és elemzési módszernek olyan kulcsa ez, ami hozzánk bizony későn érkezett, mert idős embereket már nem igen lehet iskolapadba ültetni. A. W. A kiadandó könyvről szóló felhíváshoz Lapunk 19u~ nov. 21-i számának 3-ik oldalán a lapunk szerkesztősége nevében egy cikk jelent meg, “A legjobb cikk, amit valaha olvastam” címen. Erre a cikkre többen válaszoltak már. Alább közöljük a beérkezett levelek némelyikét. ST. CATHARINES, Ont. — Felhívásukra, hogy melyik a legjobb három cikk, amit valaha olvastunk, bizony nehéz, szinte lehetetlen válaszolni. Lapkivágásokra volna szükség, de még igy is nehéz feladat. Végig kellene olvasni az újságokat, ami már csak azért sem lehetséges, mert mi, fizikai munkások, mikor kiolvastuk a lapot, letesszük a “lom” közé. Mivel pedig a munkásnak ott van az otthona, ahol a munkája, még a legjobb akarat mellett sem képes az esetlegesen összegyűjtött lapokat magával vinni, ha munkájából kiesik. Én pl. az Uj Előrét 1928-ban a Diamond City, Alber- tai szénbányában olvastam, s mikor onnan eljöttem jó néhány ezer mérföldre, ide, a kiolvasott lapokat ott kellett hagynom. így a legfiatalabb uj- ságmaradék az 1952 jul. 25-i szám. Meg kell azt is vallani, hogy más újságokban hiába is keresnék, mert úgy volnék, mint a nóta mondja: Keresem az istent, sehol sem találom. Ha a szerkesztő munkástársak megelégszenek az 1932 óta megmaradt ujságtöredékek alapján ii’t válaszommal megpróbálom a legjobbat. Azt viszont kifogásolom, hogy “legfeljebb három cikk”-et kérnek, inkább a szerkesztő bizottságnak kellene elhatározni, hogy a beküldött cikkek közül melyiket válasszák ki. Tehát mellékelek egy listát azokról a cikkekről, amelyek szerintem a legjobbak. Kovács János ★ AVENING, Ont. — Az a három cikk, amit én szeretnék látni a tervezett könyvben, a következő: "A csodahajó", "A voronezsi vész" és (ha jól emlékszem) "Egy évforduló margójára", ezen utóbbi cikk egy csoport fehér orosz kálváriáját Írja le tömören, ami a Bajkál tó jegén végződött, ahol mind megfagytak. Sajnos egyik cikknek sem tudom a megjelenési dátumát, mert mindig akad ismerős, akinek a lapot odaadom olvasni, s ezek rendszerint elfelejtik visszaadni. A kiadandó könyvre és a naptárra előre küldök 10 dollárt. L. Gyene ★ HESSVILLE, Ind. — Részemre a legkiemelkedőbb irás, ami eddig megjelent a lapban, Rév. Gross cikke volt XXIII. János pápa békeszózata címen. Természetesen több jó cikket is olvastam, de ezt találtam a legjobbnak. 1963 május 16-án jelent meg a Magyar Szóban. J. Dobay ★ WISCONSIN. — A naptárt megkaptam és küldök érte 5 dollárt. Tartalma gazdag, dicséretet érdemelnek azok, akik hozzájárultak az összetételéhez. Igen sok hasznos és érdekes olvasnivalót tartalmaz. Külön említést érdemelnek Rácz László és Neuwald Írásai, az ő cikkeiket a lapban is mindig élvezettel olvasom. F. Kovács Dr. Kiár Zoltán figyelmébe: Csalódás Az alábbi cikket Tasnády T. Álmos holland— magyar fordító, belgiumi lakos küldte a magyar- országi Népszabadságnak közlésre. Tasnády —> mint cikkéhez mellékelt levelében Írja — 1957 januárjában, 24 éves korában disszidált és 1963 szeptember 6—21 között járt Magyarországon rokoni látogatóban. A cikket szó szerint közöljük. Ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a disz- szidens jelző igen tág fogalomkört jelöl. Talán furcsán hangzik, de vannak olyan disszidensek, akik odáig “vetemednek”, hogy ha valami olyan hir jut tudomásukra, ami sárt freccsent hazájukra, annak nemhogy nem örülnek, de egyenesen felháborodnak. Lám, velem is mi történt? Az egyik holland napilapban olvastam, hogy bécsi jelentés szerint Magyarországon már megint hazacsalogatják a disz- szidenseket, bizonyíték erre a Népszabadságnak egyik számában található nagy terjedelmű cikk. A rövid, de vastag betűs hirecske módfelett érdekelt. Nem vagyok bizalmatlan természetű, de azért nyomban elhatároztam, hogy utánajárak a dolognak, és a Népszabadság szerkesztőségéhez fordultam, természetesen levél utján. Postafodultá- val kezemben volt az érdekelt lappéldány. Figyelmesen elolvastam, a “Magyarok a nagyvilágban” cimü cikket, és rádöbbentem, hogy a bécsi jelentés — hazudott. A cikkből ugyanis semmiféle ha- zacsábitást nem tudtam kiolvasni. Ez azonban nem is jelentett csalódást. A csalódás akkor ért, amikor néhány hónappal később elhatároztam, hogy disszidens létemre — vagy annak ellenére? — meglátogatom a szülőföldemen élő hozzátartozóimat. Persze voltak néhányan, akik különös jóindulattal szerettek volna lebeszélni erről a “meggondolatlan” elhatározásomról, de végül az én makacsságom győzött és útra keltem. Ezzel azután meg is kezdődött csalódásaim sorozata. Az első csalódás mindjárt Hegyeshalomnál ért, ahol az útlevelemet rövid vizsgálat után, minden megjegyzés nélkül, visszakaptam, és a vám- vizsgálattal is egykettőre végeztek. Sem letartóztatás, sem faggatás — hát ez nem is lehet igaz! De hogy még csak meg sem kérdezték tőlem, mikor, milyen körülmények között és miért hagytam el az országot, ez már igazán csak azt jelenthette, hogy a magyar haótságokat az ilyen bagatell dolgok egyáltalán nem is érdeklik. Na jó, lenyeltem a dolgot, habár titkon igazán nagyobb érdeklődésre számítottam! Budapestre érkezvén, többen is vártak rám a régen látott családtagok közül. Lelkesen, örömmel fogadtak, de valami nyomban feltűnt. Hiába fürkésztem az arcokat, egyiken sem láttam különösebb meglepetést! Jól tudnak uralkodni magukon — gondoltam. Na majd később, ha már túl leszünk a viszontlátás első örömein és nem leszünk annyian egy csomóban, bizonyára akkor jön a suttogó, aggodalmas kérdés: hogy mertél hazajönni? Am erre a kérdésre is hiába vártam. Két hétig rohangáltam egyik helyről a másikra, beszélgettem a családtagokkal, régi jó ismerősökkel, barátokkal, nemegyszer egészen idegen emberekkel, és mind nagyobb csalódással döbbentem rá: senki nem csodálkozik azon, hogy hazalátogattam! Mindenki a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy én, a disszidens, Pesten szaladgálok! Ezek után már nem is bíztam abban, hogy hatósági részről valami akadékoskodásba ütközöm. Pénteki napon érkeztem meg Pestre és habár a jelentkezési lapomon olvastam, hogy a megérkezés után 24 órán belül jelentkeznem kell a KEOKH- nál, oda csak hétfő délben mentem el. Számítottam arra, hogy ez a kis késedelem legalább egy szigorú dorgálást fog eredményezni, ám ismét csalódtam.. . Sehogy nem tudtam belenyugodni ebbe a furcsa ellentétbe, hogy amig egyfelől mindenki olyan udvarias és készséges hozzám, másfelől sehol nem találom a nyomát annak az érdeklődésnek, amely a múltamra és valamikori eltávozásom körülményeire vonatkozna. Végül elhatároztam, hogy felkeresem a Magyarok Világszövetségét. Ha valakit, valamely szervezetet külföldön az idegenbe került magyarok hazacsalogatásával vádolnak, hát ez a szövetség az! Hiszen hivatalos lapját, a Magyar Híreket is sokan csak hazacsalogató lapnak becézik! Nos, hősies elhatározással beléptem az “oroszlán” barlangjába. Közvetlen, szívélyes fogadtatásban részesültem, csakhamar baráti beszélgetésbe mélyedtünk a főtitkárhelyettessel, de titokban nagyot nyeltem: hol van itt az oroszlán és hol a barlang? Hazacsa-
