Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-09 / 2. szám
Thursday, January 9, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 7 Egy öregamerikás zarándok lása NILES, 0. — Én is, mint sok más öregamerikás, elzarándokoltam Magyarországra és Romániába, 57 évi amerikai tartózkodás után. Erdélyben születtem, a Kisküküllő megyei Dicsőszentmárton- ban 1886-ban és 1906-ban hagytam el azt a vidéket Egy öcsém él még a családból, aki előttem egy évvel jött ki Amerikába, de 1911-ben visszatért és azóta nem láttuk egymást. Most 52 év után találkoztunk. Nagy meglepetés ért mindkettőnket, ami kor a marosvásárhelyi repülőtéren reám ismert. Én nem ismertem meg őt. De mielőtt odautaztam volna, Magyarországra mentem, mert öcsém fia Budapesten épitészmér- nök és úgy gondoltam, előbb eltöltők 30 napot Magyarországon és azután megyek Romániába. Egy hétig voltam Budapesten, azután vidékre mentem feleségem rokonait meglátogatni és átadni nekik az ajándékokat. Voltam Zemplén megyében, Szabolcsban, igaz, nem sokáig, mert az igazat megvallva, nem jól éreztem magam, amin nem lehet csodálkozni, hiszen 57 évig éltem más éghajlat alatt. Négy nap után visszamentem Budapestre és azonnal intézkedtem, hogy Romániába mehessek, hiszen főleg öcsémmel akartam találkozni és az ember sohasem tudhatja, meddig él és ha közben felfordulok, akkor nem érem el célomat. Elmentem tehát a Magyarok Világszövetségéhez és elmondtam, mit akarok. Ők azonnal intézkedtek, hogy már másnap repülhessek Romániába, vagyis megszakítottam magyarországi tartózkodásomat, úgy, hogy még visszatérhessek, amit mind a Magyarok Világ- szövetségének köszönhetek. Sok hálával tartozom Kasnyik és Komornyik honfitársaknak, akik segítségemre voltak. Egy hónapot töltöttem Romániában, sokat tapasztaltam és láttam. A munkások helyzete nem rossz, persze vannak még hibák, hiányosságok és visszaélések, s lesznek is, amig a fiatal generáció el nem foglalja a helyét. Rájuk igen nagy gondot fordít az állam, akárcsak a többi szocialista országokban. 60 évvel ezelőtt jártam Marosvásárhelyen, amikor két állami lovat vittem haza apámnak a kaszárnyából, akkor is elég szép város volt 35 ezer lakossal, de ma nagy forgalma van, 85 ezer lakosa, könnyű ipara: kannákat, bútorokat, ajtózárakat gyártanak, s mikor ott jártam, júniusban, épült egy nagy modern cukorgyár. Éhes, rongyos embert nem láttam sehol, de elégedetlenséget, panaszt hallottam eleget. Sok munkással beszéltem és kérdésemre, hogy milyen volt az élet a régi, bojár világban és milyen most, azt válaszolták, hogy akkor a bojárok lehúzták a munkások bőrét, de mostani helyzetükkel sincsenek megelégedve. Mondtam is nekik, hogy türelemmel kell lenni, mert minden kezdet nehéz, de amikor majd elérik a szocializmust, akkor jobb lesz, mint valaha, de addig sok göröngyös utat kell még megtenniük. Persze Romániában is van ingyenes orvos, kórház, orvosság, stb. És amikor elérik a nyugdíj korhatárt ínem tudom pontosan, hogy mikor), nyugdijat kapnak, nem mondhatom, hogy túl sokat, különösen azok, akik már benne voltak a korban, amikor az uj rendszer megalakult. Pl. az öcsém csak 350 leit kap egy hónapra, 5 évi szolgálat után. Megjegyzem, őt már a román királyi kormány nyugdíjazta egyszer, a második világháború előtt, mint városi alkalmazottat. Az élelmiszer és ruhanemű valamivel olcsóbb, mint Magyar- országon, a román pénznek valamivel nagyobb a vásárlóereje, mint a magyar forintnak. Sajnos Romániában sem éreztem magam jól egészségileg, nehezen jutottam levegőhöz, talán a magasabb fekvésű vidék miatt is, s igy öcsém elvitt a klinikára, ahol egy Vendel Vince nevű professzor, magyar ember, vizsgált meg és azt mondta, hogy tud segíteni rajtam. Vagy háromszor mentünk el, röntgen vizsgálatot vettek a torkomról és azt mondta a professzor, hogy légcső szűkülésem van, aminek rendbehozása legkevesebb két hónapot venne igénybe. Mivel a 30 napi ott tartózkodási időm már közben lejárt és gondoltam, hogy sokat fognak számítani, ha meghosszabbítom, igy úgy határoztam, hogy visszamegyek Budapestre és ott próbálom magam rendbe hozatni. Sajnos azonban ez nem sikerült, mert most rosszabb a torkom, mint azelőtt. A vizsgálatokért, röntgenért nem akartak semmit sem elfogadni, Vendel Vince professzor kijelentette, hogy ők szívesen fogadják a külföldieket és segítenek rajtuk, ha tudnak, de rajtam, nem segített és igy nem számíthat fel semmit. Beajánlott egy kollégájának, Réthi Aurél professzornak, aki a volt Rókus kórházban, ma pestmegyei Semmelweiss kórház dolgozik. Levelét át is adtam, amikor ott voltam, az egyik tanársegédnek. Romániában a lakáskérdés még megoldásra vár, akárcsak a közlekedés kérdése. A nagyobb városokban egy szoba konyhás lakás jár ki a legtöbb családnak. Mikor ott jártam, nagyon meleg volt, s bizony nehéz volt kihúzni egy hónapot öcsémmel és feleségével az egy szobában. Az autóbuszok mindig tömve vannak utasokkal, összepréselve utaznak. Nem felejtem el, mikor kimentünk a hires gyógyfürdőbe, Marosszentgyörgyre, rendkívül nagy meleg volt, sokan voltak az autóbuszon és mikor odaértünk és bementünk az orvosi vizsgálatra (csak orvosi vizsgálattal lehet a fürdőt igénybe venni) egy fiatal orvosnő az irodában azt kérdezte, hogy “mi az, maga már meg is fürdött ruhástól”, olyan vizes volt az ingem. Mondtam neki, hogy megfürödtem az autóbuszban, mire elnevette magát és azt mondta: Hát kérem, ez itt igy van, még nem vagyunk abban a stádiumban, hogy elég autóbuszunk legyen, s kényelmesen szállíthassuk az embereket. Tudom, Amerikában nincs ilyen helyzet, de jöjjön csak vissza 5, vagy tiz év múlva, akkor nekünk is lesz mindenünk.” Lám igy beszél egy orvosnő, aki megérti a helyzetet. Egy hét után, mikor kissé kipihentem magam, öcsémmel és unokaöcsémmel, aki nyugalmazott tanár, elmentünk szülővárosunkba. Autóbuszon tettük meg a kb. 40 kilométeres utat. Mikor 57 évvel ezelőtt, elhagytam szülőhelyemet, kb. 3,500 lakosú nagyközség volt, az első világháború előtt lett rendezett tanácsú város és most 20,000 lakosú várossá nőtte ki magát. Bizony alig ismertem rá. A körülötte levő vidék gazdag földgázban, van egy nagy üveggyár, nitrogén gyár, téglagyár és sok Van egy amerikai gyermekdal, amely igy hangzik: "Ladybug, ladybug, fly away, home, Your house is aflame, your children burn." ("Repülj, repülj katicabogár, Kigyulladt a házad, bennégnek gyermekeid...") E gyermekdal szolgáltatja a címét — és talán nemcsak a címét — két tehetséges fiatal amerikai iró és filmrendező, a Perry-házaspár legújabb filmjének. Erre a filmre büszke lehet Amerika. Hollywood ledér, erkölcstelen, ízléstelen filmjeinek, valamint az embertelenségekkel, erőszakkal, gyilkosságokkal fertőzött televízió mocsarában ez a maga egyszerűségében, mélységes művészetében megragadó film világitó toronyként magaslik ki, tanuságtétel- ként az amerikai nép alapvető emberiességéről, békeszeretetéről. A film témáját egy középnyugati kis városban a kubai válság idején valóban megtörtént eset szolgáltatja. A helybeli elemi iskolában a telefontársaság által a városi légvédelmi hivatal közreműködésével fenntartott riadókészülék valamely technikai hiba következtében 60 percen belül bekövetkező légitámadást jelző riadót jelentett. A megdöbbent igazgató hiába próbált kapcsolatot létesíteni a telefonvállalattal, a vonalak állandóan foglaltak, mivel a riadó a többi iskolában is a támadás előtti “sárga” jelzést adta. Az igazgató erre utasítást adott az iskola kiürítésére. A gyermekek egy részét autóbuszon szállították haza, de azokat, akik nem laktak az autóbusz útvonala mentén, egy tanítónőnek, előre kidolgozott terv alapján személyesen kellett a farmvidék kies országutján hazakisérni. És itt kezdődik és ebben rejlik a film nagyszerűsége. A gyerekek párbeszédjén keresztül betekintést nyerünk gondolatvilágukba, abba a rettegésbe, amelyet az atombomba és az atombombás háború félelme vált ki az amerikai gyermekek tízmillióinak leikéből és amelyet az amerikai üzleti sajtó valahogy alig vesz tudomásul. A film írója és rendezője megkapó erővel tükrözi vissza a gyermekek és a tanítónő párbeszédén és tettein keresztül az atombombától való rettegés általi lelki megrázkódtatást. Ugyanakkor a film a legvonzóbb szemszögből mutatja be az amerikai fiatalság többségére még mindig jellemző romlat- lanságot, a fogékonyságot minden szép és jó iránt, a kicsinyek humorérzékét. A történet hátterében ott vannak a nép egyszerű gyermekei, a szorgalmas földműves, a dolgos háziasszony, a mindnyájunk életében annyira feledhetetlen “nagymama”. nagyobb és kisebb műhely. Az esős idő miatt csak egy napot töltöttünk ott, mialatt meglátogattunk néhány rokont, barátot, akiket még életben találtunk. Bizony már sokan a föld alól szagolják az ibolyát. Mielőtt elhagytuk Marosvásárhelyet, a Vörös Zászló napilaptól eljött egy riporter, hogy adjak neki interjút. Megmondtam neki, hogy Amerika jó azoknak, akik dolgoznak és jól keresnek, sőt meg is gazdagodnak, de vannak ugyanakkor olyanok is, akik nem tudnak munkához jutni, nyomorognak, mert az automatizálás nagyon előrehaladott és nagyon sok munkás elveszti a munkáját. Persze a tőkéseknek van a legjobb dolguk. Itt meg kell jegyeznem, hogy az ’56-os magyar- országi ellenforradalom után Írtam az öcsémnek egy hosszú levelet, melyben megdicsértem Budapesten élő építészmérnök fiát, hogy nem hagyta el a posztját, megállta a helyét és a nagy zűrzavarban is otthon maradt. Öcsém megmutatta levelemet a Vörös Zászló munkatársának, ők elkérték tőle közlésre; nagy feltűnést is keltett, hogy mit ir egy munkás Amerikáról az öcsémnek a magyar- országi ellenforradalomról. Tehát a riporter kíváncsi volt, hogy ki is irta azt a levelet. Amikor Bukarestbe utaztam és megláttam az ott megjelenő Előre lapot, azt hittem, hogy újra születtem; meg is vettem és keblemre öleltem. Úgy éreztem magam, mintha Amerikában lennék és az Előre ismét megszületett volna. Kétszer jártam Bukarestben, mikor bementem az országba és mikor elhagytam, de mondhatom, hogy nem hittem, hogy Romániában vagyok. Igaz, hogy csak egy fél napot és éjszakát töltöttem ott és mindkét alkalommal a Lido Hotelben szálltam meg, dg meg kell vallani, hogy elsőrendű és szép volt minden. Fodor Mike A gyermekek egy csoportja egy “bombamentes pincébe” húzódik, mivel szüleik nincsenek otthon. És ott vetődik a közönség elé, hogy mi menne végbe egy tényleges riadó, vagy atomháború esetén ama “szerencsés” amerikai otthonokban, amelyek ilyen “bombamentes” pincével vannak felszerelve. A filmre, mint fentebb hangoztattam, büszke le hét minden amerikai. Az amerikai filmkultúra egyik legbecsesebb hozzájárulása ez a béke elő mozdításához. Magunkfajta haladó szellemű emberek gyakran felteszik magukban a kérdést, vajon a jelenlegi körülmények között hogyan járulhatunk hozzá va lamely szerény formában a békéért folyó küzde lemhez? Hát egy ilyen film beköszöntése legalább is ideiglenesen megadja a választ. Legyen minden olvasónk egytagú rendező és szervező bizottság minden városban, ahol a filmet programra tűzik. Telefonáljunk, Írjunk minden ismerősünknek, hogy ne mulasszák el a film megtekintését, még pedig gyermekeikkel, sőt unokáikkal együtt! Ahol pedig nincs programra tűzve, ott kérjük a környék beli mozi tulajdonosát vagy igazgatóját, hogy minél előbb rendelje meg a filmet bemutatásra. A filmet a newyorki sajtó kedvezően fogadta. Annál érthetetlenebb volt a Times rendszerint tárgyilagos és jóhiszemű kritikusának lagymatag kritikája. Bosley Crowther a filmet különböző erőltetett technikai kifogások alapján “gyengének” minősítette és végül arra a konklúzióra ju tott, hogy a filmban található “feszültség” alig éri meg a közönség “értékes idejét.” E sorok írója a Times kritikájának olvasása után a következő levelet küldte el Mr. Crowthernek: “Tisztelt Crowther ur! Határozott ellenvéleményt fejezek ki lapja dec. 24-i számában a “Ladybug, ladybug” film ről szóló kritikájával kapcsolatban. Eltér a véleményem az Önétől úgy a film művészi, mint politikai értékelésében. Ön egyáltalán nem vette figyelembe, hogy a film az amerikai kultúra egyik legfontosabb és legnemesebb hozzájáruló sa a mindannyiunk által hangoztatott békevágyhoz. A történelem mai helyzetében egyetlen közéleti személy sem hivatkozhat arra, hogy “mindenki maradjon a maga kaptafája mellett”, hogy egy kritikusnak nem feladata politikai szemszögből lemérni egy film értékét. A maga egyszerűségében ez a film a legnagyszerűbb tanuságtétel az amerikai fiatalság legszeretetreméltóbb tulajdonságai mellett. Rég (Folytatás a 14-ik oldalon) "LADYBUG, LADYBUG..
