Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-14 / 7. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, February 14, 1963 AHOL LEGMAGASABB A TERMELÉKENYSÉG - LEGMflRfl$flBB A PROFIT LEGMAGASABB A MUNKANÉLKÜLISÉG Az amerikai ipari vezetők közismert kifogása, amivel a szakszervezetek követeléseit visszautasítják : a “külföldi verseny.” Nem adhatnak magasabb bérezést, sem magasabb nyugdijat, a rö- videbb munkahét pedig egyenesen a tönk szélére juttatná az amerikai nemzetgazdaságot, mert képtelenné tenné arra, hogy versenyezzen a “magas szakértelmű és alacsony fizetésű” külföldi munkásság teljesítményével. A verseny érdekében még több termelést kell kiszorítani az amerikai munkásságból, még jobban le kell szorítani a munkabér költségét. Ezt szolgálja a „featherbedding” vád, a munkások nagyszámának eltávolítása az üzemekből, ahol egyre kevesebb munkással, egyre nagyobb terméseredményt mutatnak ki. A nagy jajgatás ellenére is, az amerikai vállalatok a leggazdagabbak és az egy munkásra eső termelés itt a legnagyobb a világon. Ugyanakkor a munkanélküliség aránya is ebben az országban a legmagasabb. Nemrégen a Wall Street Jómmal egy cikkében összehasonlítást tett az itteni és a külföldi (nyugati) országokban létező munkaviszonyokról, s bár nem ez volt a szándéka, rámutatott egyes jelenségekre, amelyek az itteni munkanélküliség magas arányát okozzák. Mig az utóbbi öt évben a US-ben a munkanélküliség 6% körül mozog, Japánban 1.1%, Nyugat- Németországban 1%, Franciaországban 1.9%, Ang 1 iában 2.4% és Olaszországban 4.3% az arányszám. Ezt a helyzetet annak tudja be, hogy a külföldön a munkáltatók “nem képesek hatásosan kihasználni” a munkaerőt. Nincs kellő “efficiency.” “Ha olyan eredményesen működtetnék a munkásaikat, mint mi a mieinket akkor a munka- nélküliség ott is (a külföldön) megközelítené a miénket”, mondja a cikk. Ezt az állítást alátámasztja egy idézettel, amit Luther H. Hodges kereskedelmi miniszter mondott, hogy az amerikai munkás “átlagban háromszor annyit termel óránként, mint az átlagos euró pai és hét-nyolcszor annyit, mint a japán munkás.” De nemcsak az iparban, a mezőgazdaságban is ez a helyzet. Az amerikai mezőgazdasági munkás két és félszertől négyszeresig termel többet, mint az európai. “Franciaországban a dolgozók negyedrésze, Olaszországban a harmadrésze foglalkozik földműveléssel”, jelenti a WSJ. “Ha a U.S. dolgozóinak olyan arányát foglalkoztatná a mezőgazdaságban, mint Olaszország, akkor nem ötmillió, hanem 25 millió farm munkása volna.” Ezért magasabb a munkanélküliség aránya “Ha az amerikai acélüzemekben az egy munkásra eső termelés olyan volna, mint Japánban, akkor 900,000 munkás dolgozna az iparban, nem 400,000”, mondja a WSJ cikke. Ez bizony megoldaná a sokszázezer munkanélküli acélmunkás problémáit. De az acélbáróknak más a véleményük. Az egyiket igy idézi a cikkíró: “Egyes külföldi acélüzemben a legmodernebb berendezések mellett azt is látni lehet, hogy a szakmunkások hozzájuk nem illő munkát végeznek, pl. rendben tartják a padlót az üzemben. Ez annak az álláspontnak a következménye, amely mindenekelőtt az állás biztonságát helyezi előtérbe. Ha pl. Japánban az acélüzem felvesz egy munkást, azt az élete végéig szerződtette, tekintet nélkül a jó vagy rossz időkre.” Az amerikai acélbárók a munkások állásának biztonságát egyáltalán nem veszik tekintetbe. És amikor csak tehetik, akár jó, akár rossz időben, megszabadulnak tőle. A munkáját vagy más munkással, vagy géppel végeztetik el. Más iparok tulajdonosai ugyanezt teszik. Egy kormánybizottság tanulmánya az átlagos amerikai gyári munkás óránkénti termelésit p'nzben kifejezve $3.66-kan állapítja meg, a fran- (ia $1.32, az olasz $1.01 és a japán 50 cent értékű óránkénti termelésével szemben. Az amerikai vasutaknál a 2-ik világháború óta 750,000 munkást bocsátottak el és most a vasúti szakszervezetek harcot folytatnak, hogy megakadályozzák újabb 80,000 állás megszüntetését. Összehasonlítva más országokkal, az amerikai vasúttársaságok mérföldenként 3.7 munkást alkalmaznak, mig a francia vasutak 14.6, az olasz 16.2, a nyugatnémet 26.8 és az angol 29.2 munkással működnek mérföldenként. Ezért van sok százezer amerikai vasúti munkás munkanélkül és többé nem számíthat arra, hogy munkáját viszszakapja. A szénbányászatban is az amerikai munkás vezet a termelésben. De a munkanélküliségben is. Egy amerikai puhaszénbányász naponta 14 tonna szenet termel, ami hétszer annyi, mint az európai bányászé, Írja a WSJ cikke. Ezek az adatok, amelyeknek hiteles forrásait a KÖRBE-KÖRBE írja: PAÁL MÁTHÉ —ntEiSK3aCTg.'jMmMT6~nrrrrir~E7rírfi,i‘Tr*MgaiM' Olvashattuk a lapokban, hogy a szokatlan nagy hideg milyen károkat okozott az egész országban, s főleg ott, ahol a meleg éghajlat lehetővé teszi, hogy a termelés egész éven át megszakítás nélkül menjen. Ilyen államok Florida s Kalifornia is ahol a fagy tönkretette a citrusfák termését, elfagytak a korai paradicsom- és káposzta-palánták. Természetesen nagyok a károk, de azért nem kell félteni a nagyfarmereket, megtalálják szá- mitásukat, egyrészt kormányunk bőkezű kártérítése révén, másrészt azzal, hogy azonnal tetemesen felemelték a raktáron lévő tavalyi termékek árát. A tényleges vesztesek csak a vérig kizsákmányolt farmmunkások, akik az éhenhalástól a kormány-raktárokból kapott tejporral, margarinnak, kukoricaliszttel, peanut-buterral menekülnek meg. Ez az élelmiszer-segély elegendő, hogy éhen ne haljanak, de kevés, hogy jól lakjanak; dehát ők már hozzászoktak a nyomorúsághoz, értük nem hullatnak könnyeket a lapok, mint a szegény nagf farmerekért. Lefagyott remények A hideg időjárással egyidejűleg lefagytak azok nak a magyar lelki szegényeknek a reményei is, akik abban reménykedtek, hogy Amerika és a nyugati hatalmak visszasegitik őket az elvesztett paradicsomba, ami a politikai és gazdasági hatalmat jelentené számukra “nyugati demokrácia” néven. Érdekes társaság a magyar emigráció, amely olyan szivszorongva várja, hogy Magyarországon a “demokrácia” kerüljön uralomra, ha ez az ország pusztulását is jelentené, mert nekik hekuba a haza, ha az nem biztosítja a munkanélküli jólétet. Kinek a Nemzeti Kaszinóban, kinek a körúti kávéházban, kinek az óbudai kiskocsmában. . . Az ’56-os ellenforradalmi próbálkozás után a nyugati hatalmak hidegháborús fegyvernek használták az ellenforradalom leverését és a U.N.-be kineveztek egy ausztráliai urat, hogy vizsgálja ki az ellenforradalommal kapcsolatos tényeket. A magyar kormány azonban kijelentette, hogy a U.N. alkotmányával ellenkezik bármely ország belügyeibe való beavatkozás és nem hajlandó a jól fizetett ausztráliait az országba beengedni. Azóta minden évben jelentett ez a gentleman, hogy nem jelenthet semmit, mert a magyar kormány nem áll szóba vele; a U.N. pedig évről-év- re kiutalta részére a jó fizetést és költségeket; a különböző ‘magyar csoportokba beszervezett ki- ebrudalt urak pedig szivszorongva várták, hogy ha már nem üzen háborút a U.N., akkor legalább zárja ki Magyarországot a tagállamok soraiból. Végül ezek a tagállamok megunták a költséges, de gyerekes bakafántoskodást, az ausztráliai urat menesztették, a “magyar ügyet” pedig áttették a titkársághoz “intézkedés” végett. Ez azt jelenti, hogy lekerült a napirendről. A nagyfagyok kismiskák ahhoz, ahogy ez lefagyasztotta a “demokratikus” magvarok reménykedését. Természetesen haragszanak az ame rikai kormányra, amely meg sem próbálta a ma- gv<?v kérdést továbbra ’’s napirenden tartani. Ez a “dühöngés” attól függ, hogy az egyes csoportok vezetőinek a “payroll”-ja milyen kapcsolatban áll a kormánnyal ? Az “Ember” szerkesztője pl. egyszerűen agyonhallgatja ezt a fontos magyar ügyet, pedig neki “Kennedy személyesen megígérte” azt a kis szívességet, hogy visszasegiti az elvesztett paradicsomba, a körúti kávéházba. Kénytelen, kelletlen elhatározta, hogy megszervezi az egész világon széjjelszórt “demokratikus” magyarságot a döntő harcra a Magyar Népköztársaság ellen. No, nem kell megijedni, annyira nem akarnak harcolWajl Street Journal cikke megnevezte, bizonyítják, hogy a “külföldi versengés” üres kifogás. Az amerikai korporációk a legnagyobb vagyont és profitot halmozzák fel, amit a lehető legkevesebb munkásból préselnek ki, a legnagyobb “ef- ficiency”-vel. Erről tanúskodik a sokmillió amerikai munkanélküli, a százszámra menő inségte- riilet az országban. Ez a lelketlen és felelőtlen kizsákmányolásnak az eredménye, amit a korporációk és monopóliumok alkalmaznak az amerikai munkások millióival szemben. ni, hogy a bőrüket veszélyeztessék, ők a harcukat itt az Egyesült Államokban vívják és nem fegyverrel. Azt írja Kiár Zoltán, hogy a világ minden részéből kapja a helyeslő üdvözleteket és mindjárt be is mutat egy ilyen “csatlakozott”-at, Anti Ödönt, aki sürgeti a világszex-vezet megalakítását, javaslatokat tesz, hogy ha már a Nyugat nem akarja őket visszasegiteni, úgy meg kell nyerni az uj afrikai, ázsiai államok támogatását. Azt hiszem azonban, hogy kissé lekéstek ezzel, mert ezek a felszabadult népek jól tudják, hogy kik az ő barátaik, megtanulták ezt hosszú szabadságküzdelmük folyamán. Nemrégen egy úgynevezett szakszervezeti vezető a lapon keresztül követelte, hogy a magyar kormány rehabilitálja és helyezze vissza állásaikba a Kéthlvket, Peyereket, akárcsak a demokratikus “menekülteket”, akik — mint irta —, évtizedek óta dolgoznak, hogy a nyugati országok dolgozóit megnyerjék a magyar ügy számára. Hogy mit jelent a “magyar ügy,” azt nagyon jól tudjuk; röviden azt: vissza a földet, a gyárat, a bankot, a bérházakat “jogos” tulajdonosaiknak; az állami, városi, megyei hivatalokat a nemesi osztálynak, akik azután juttatnának egy kis részt a szoc. dem. vezetőknek is szolgálataikért. A szerkesztőség nagyon helyesen eltanácsolta lapunk hasábjairól az ilyen megnyilvánulásokat. Ezt a lapot azok a dolgozók tartják fenn, akik sorsközösséget vállaltak a magyar néppel és jogosan kifogásolják, ha az ő lapjukon keresztül akarja valaki bemocskolni a szülőhaza munkáját a békéért, a haladásért. Nagyon érdemes és tanulságos volt a Magyarok Amerikában címet viselő cikksorozat. Elismerés illeti meg Íróját nehéz, körültekintő munkájáért. De kimaradt belőle egy öree, tekintélyes “magyar”, aki már 80 éve szolgálja Amerika népét. Ezt a magyart megtalálhatjuk a Niagara Fails, N. Y.-i nagy erőműben. Ennek az első hatalmas turbinája az elfelejtett magyar, mely 1880 óta látja el villannyal a környéket. Ezeken a gépeken ott vannak a vastáblák, hirdetve, hogy a budapesti Ganz villamossági gyárban készítették. Ez a hatalmas gyár ma is méltó régi hírnevéhez, a nagyszerű gépeket a világ minden részébe szállítja, sikeresen felveszi a versenyt a kapitalista országok hasonló gyáraival. Fodor Erna Kitünően ismeri az amerikai magyarságot, amit hazai tudósításai is igazolnak. Olyasmiket ismertet, amiről tudja, hogy az Amerikába szakadt magyarságot érdekli. Minden Írását érdeklődéssel olvasom, de legutolsó cikke különösen kedves volt nekem. Meg kell köszönnöm neki azt az élményt, amelyet Szakasits Árpádról szóló riportja szerzett. Egyszerre kezdtünk neki vagy két tucatnyian annak a munkának, amelynek célja az akkori Magyarország legelnyomottabb rétegének az inasoknak megszervezése volt. Ezek a 12—16 éves fiuk kétszer annyit dolgoztak, mint az ipari munkások és felét sem ették annak, mint azok; s ráadásul mindenki pofozta őket, a mester, a mesterré, az ipariskolai tanító és a segédek is. A két tucatnyi közül egv-két kivétellel mindegyik inasgyerek volt. Ezek és a szervezett inasgyerekek voltak a legharciasabb tagjai a magyar munkásmozgalomnak. A felszabadulás után figyelemmel kisértem az óhazai híreket, keresnem azok nevét akikkel együtt dolgoztam annakidején, mert a felfedezett név külön örömmel töltött volna el. De csak egyet len nevet találtam a két tucatnyi közül. Sokszor elgondolkoztam, vajon hová lettek a többiek, mi lett belőlük? A választ is megtaláltam: miután az az indulás 61 évvel ezelőtt történt, a természet rendje szerint már valószínűleg nem élnek, vagy öregségük gátolja őket a további munkában. Lehetséges, hogy ebből a gárdából ma már csak mi ketten, Szakasits Árpáddal álljuk a sarat. Innét a távolból kívánók neki jó egészséget, hogy továbbra is olyan aktivan vehessen részt a szeretett magyar nép boldog jövőjének építésében, mint ahogy azt Fodor Erna megirta.
