Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-14 / 7. szám
Thursday, February 14, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Munkanélküliség Detroitban A túlórázás 60,000 autómunkást fosztott meg a keresettől. 60 állásra 20 ezren jelentkeztek. Kilátástalan a helyzet Több mint 60,000 munkanélküli autómunkásnak lehetett volna rendes foglalkozása és keresete három hónapon keresztül az elmúlt év folyamán, ha az autó és teherautó gyárosok a rendes heti munkaidőre foglalkoztatták volna alkalmazottaikat és nem tulóráztatták volna őket. Ezt mondta Walter P. Reuther, a United Auto Workers elnöke, amikor szégyenteljesnek mi nősítette a gyárosok eljárását, mialatt az autómunkások tízezrei vannak munka nélkül. Az adatokat kormányjelentések szolgáltatták, amelyek szerint október, november s december folyamán-az autóipar kb. 600,000 alkalmazottja átlagban heti öt órával többet dolgozott a rendesnél. Reuther ezt a helyzetet azzal az ajánlatával akarja ellensúlyozni, hogy dupla fizetést követel a túlórázás idejére. Azt hiszi, hogy' ezzel — feltéve, hogy megkapja —- a munkáltatókat elkedvetleníti a túlóráztatástól és több munkanélkülit juttat igy munkához. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a munkáltatók inkább a túlórázást fizetik meg, mintsem hogy uj munkásokat vegyenek a gyárba, akikért a fizetésen kivid más felelősséget is kell vállalniok a munkaszerződés alapján. 20,000 jelentkezett 60 állásra Drámai megnyilvánulása volt a munkanélküliség arányának Detroitban a múlt héten. A posta- hivatal 60 állásra tűzött ki pályázatot és 20,000 jelentkező töltötte meg- a Federal Building folyosóit és termeit. Bár különböző korunkat lehetett látni, 60 százalékban 20 éven aluliak voltak a munkakeresők. A Free Press feb. 5-i száma fényképet közölt a jelentkező lap kitöltésére sorbanál- ló emberekről, akiknek mindegyike abban reménykedett, hogy a szerencsések között lesz, akit Civil Service vizsgára behívnak és munkára jelölnek. “Százával voltak fiatal, középiskolát végzett lányok, akik érettségi után nem tudtak munkához jutni”, Írja a lap. “Átmegyek minden próbatételen és mégsem hívnak vissza soha,” idézi a 19 éves Marian Gillis-t. Leon Jackson az Air Force-nál volt küldönc négy évvel ezelőtt. “Négy év óta nem vagyok képes munkához jutni. Egyszerűen nincs munka”, mondotta. Sem a Miss Gillis, sem a Mr. Jackson kategóriájába tartozó munkanélküliek nincsenek nyilvántartva, mint munkanélküliek, mert vagy még nem kerültek rá, vagy már régen lekerültek minden statisztikáról. Ezért Detroit munkanélküliségi aránya sokkal magasabb, mint az a hat százalék, amit hivatalosan említenek. 1960-ban 15 százalékos munkanélküliség volt nyilvántartva Detroitban. Mrs. Lydia Howard, négy gyermek anyja, kifakadt az újságíró előtt: “Lennék dijnok, dolgoznék éjjel, vezetnék teherautót, csinálnék bármit. Most már felvesznek nőket is levélkihordónak és ha a gyerekeket tudom cipelni, meg a bevásárlást a füszerüzletből és egy pamlagot is lecipeltem egyedül a pincébe, akkor egy zsák levelet is rám bizhatnak,” mondotta. A jelentkezők többsége néger volt, mondja az újságcikk. Egész családok jöttek. Munkanélküli apák fiaikkal. Anyák fiaikkal és lányaikkal. Férjek és feleségek. A bürokraták igy látják “Nagyon kielégítő, hogy ilyen sokan jelentkeztek,” mondotta William C. Kuntz, a Civil Service kivizsgáló bizottság tagja. “így legalább kiválogathatjuk a legmegfelelőbbet.” Kuntz maga is alkalmazott, de már kifejlődött benne a munkaadók szőrösszívű jellemvonása. Neki a munkáért sor- banálló ember csak árucikk, s akire nincs szükség, azt selejtként visszautasítja. Max M. Horton, a Michigan Employment Security Commission igazgatója más megközelítéssel, de ugyancsak helytelen értékeléssel mérlegelte a helyzetet. Azt mondta, hogy a gazdaság fellendülését mutatja az, ha sokan jelentkeznek munkára, mert olyanok, akik nem tartoznak még a munkástáborba, ilyenkor elhatározzák, hogy csatlakoznak. őneki 60 postai állás gazdasági fellendülést jelent. A legtöbb fiatal azonban nem igy gondolkodott, mondja az újságíró, hanem ugv, mint Robei't Brown. A 22 éves Robert Brown nem dolgozott, amióta kiszabadult a katonaságtól. Hónapok óta rója az utcákat munkát keresve. Foglalkozása nincsen és pénze sincs hogy szakképző iskolába menjen. És nem tudja, hogy mit csináljon és hogy mi lesz vele. IGAZI “FEATHERBEDDING” A Fairbanks Whitney Corporation néhány részvénytulajdonosa bírósági eljárást inditott Alfons Landa, a vállalat volt elnöke és kilenc másik volt és jelen tisztviselője ellen, azzal vádolva őket, hogy “kövér fizetést húznak, amelyért kevés vagy semmilyen szolgálatot nem teljesítenek.” Ez a “featherbedding” klasszikus meghatározása. A per, amit New Yorkban a szövetségi bírósághoz nyújtottak be, azzal is vádolja Landa-t, hogy bár még múlt év májusában megszakított minden összeköttetést a vállalattal, még mindig 35,000 dollárt kollektál be évente. Azt is követeli a vádirat, hogy a nevezett egyénekkel fennálló minden szerződés szűnjön meg és hogy fizessék vissza a vállalattól felszedett összegeket. Vasutigazgatók fizetései A dúsgazdag vasútvonalak különös kiszámitott- sággal emelnek “featherbedding” vádakat alkalmazottaik ellen, csakhogy minél előbb, minél többet kitegyenek a munkájukból. Közben a Pennsylvania Railroad a jelentésében, amit az Interstate Commerce Commissionhoz nyújtott be, felsorolja az igazgatóság tagjainak fizetését az 1961-es évre. Ebből látjuk, hogy 19 igazgatósági tag összesen 1,211,000 dollárt kapott 1961-ben és valószínű, hogy ezért egyik sem olajozta be a kezét, de még egy csavarhuzót sem fogott meg. A két legmagasabb összeget A. J. Symes, az igazgatóság elnöke és A. J. Greenough, a vállalat elnöke kapta. Az első 167,000 dollárt, a második 108,000 dollárt. A többi 17 alelnök, helyettes alelnök és más titulust viselő vezető, 99,476 dollártól lefelé 40,079 dollárig volt jutalmazva a semmittevésért. Ezeken kivid 26 executive 30,000-től 40,000 dollárig menő és másik 26 executiv 20,000 dollártól 30,000 dollárig menő fizetést húzott. Ezekkel szemben az átlagos vasúti munkás évi fizetése 5,845 dollár volt 1961-ben, a US Bureau of Labor Statistics kimutatása szerint. Kétséges vajon még előttünk, hogy valóban ki hever a “tollas ágy”-ban? Uj csúcseredmény a korporációk profitjában A Wall Street Journal feb. 7-i számában összefoglaló jelentést közölt a korporációk 1962-es negyedik évnegyedének profitjáról. E jelentés szerint az első 360 vezető ipari vállalat tiszta jövedelme, az adók kifizetése után, 2,800,000,000 dollár volt, vagyis 13.2 százalékkal meghaladta az 1961-es év ugyanazon évnegyedét. A profithalmozás akrobataszerü lendülete még; jobban érzékelhető abból a kitételből, hogy a kormány adatait ezt megelőzően az 1961 utolsó negyedének profiteredményeit tartották eddig legmagasabbnak, a koreai háború egyik évnegyedének kivételével, amikor a mesterséges áruhiány félelem hisztérikus felvásárlást hozott létre az üzleti forgalom felhajtására. Az'egész 1962-es év profiteredményei az eddigi jelek szerint meghaladják a 26 milliárd dollárt, mondja a jelentés. Ez uj csúcseredmény, az 1959- es eddig legmagasabb évi 24.5 milliárd dolláros profittal szemben. A 360 nagyvállalat ezen negyedévi haszna számos iparra kiterjed, de a legmagasabb emelkedés az autóiparban, a vegyi iparban, a vasutaknál és közhasználati cikkeket gyártó iparokban volt. Az acéliparban a negyedik évnegyedben a profit alacsonyabb volt, mint a tavalyi hasonló évnegyedben, mondja a jelentés. Tompítani kell az üzemi zajt SACRAMENTO, Calif. — Kalifornia iparügyi hivatala állami tisztviselőkből és az iparok képviselőiből álló bizottság által kidolgozott rendeletet adott ki, hogy az ipari üzemekben csökkentsék a gépek okozta lármát. Ellenkező esetben az üzemeket ennek a rendeletnek az alapján, hivatalosan lezárják. Az utóbbi években növekedett azoknak a murakásoknak a száma, akik kártérítési igényt nyújtottak be a gépek zajából származó, hallási képességüket ért sérülés miatt. Mig 1952-ben 4 ilyen igénylés volt, az elmúlt évben már 332 kért kártérítést. Ernest B. Webb, az ipari viszonyok állami megbízottja Kaliforniában úgy ismerteti a kiadott rendeletet, hogy az ipari üzemek nem vethetik alá munkásaikat magasabb hangnak, mint 95 decibel (akusztikai egység) és 5 óránál nem hosszabb időtartamra. Ahol ezt a szabályt megszegik, az üzemet lezárhatják. Az országban ez az első ilyenvonatkozásu rendelet. A 95 decibel határvonal 10 decibellel magasabb, mint a fül normális kibirási szintje. Kétszerolyan magas, mint az átlagos lakás zaja és meghaladja azt a zajt, amit 20 lábnyi távolságban a robogó földalatti vasút hallat. A legtöbb ipari üzemben a zaj meghaladja a 95 decibelt. Mr. Webb szerint ezen lehet segíteni, mint ahogy egyes üzemekben meg is tették. Nehéz gépeket gumialapra helyeztek, azonkívül más hangtompító készülékeket lehet beszerelni. HIHETETLEN ADATOK BIRTOKÁBAN Mit mond Mrs. Peterson az amerikai bérezésekről? Az amerikai munkásosztály nagyrészének védtelen kiszolgáltatását domborította ki Mrs. Esther Peterson, a Labor Department helyettes államtitkára és a Department Női Alosztályának igazgatója, nemrégen Michiganben az autómunká- sok előtt mondott beszédében. A minimális bértörvényekről beszélt, amelyek ugv a szövetségi, mint az állami formájukban erősen korlátolt határok között működnek és hatáskörük az amerikai munkások nagyrészére nem terjed ki. “A beavatottakon kívül nagyon kevesen tudják azt, hogy 17 államban nincsen minimális bértörvény. Másik hat államban vagy nem érvényesítik a fennálló törvényt, vagy olyan régiek, hogy rendelkezéseiknek semmi jelentősége nincsen. Nem kell mondanom, hogy sok államban a törvényben meghatározott bérminimum nagyon alacsony, vagy nagyon korlátozott hatáskörrel bir,” mondotta Mrs. Peterson. “Sok amerikai — nem ismerve a munkásviszonyokra vonatkozó igazi tényeket — abban a tudatban él, hogy minden munkás jó keresettel rendelkezik, mert olvasnak az alapiparokban megkötött munkaszerződésekről, vagy arról, hogy az országban prosperitás van. De szeretném, ha kihallgathatnák az irodámba érkező telefonbeszélgetéseket, vagy elolvashatnák leveleinket. “Nemrégen egy pincérnő irt több munkatársnője nevében egy közeli államból. Étteremben dolgoztak, ahol italt is kiszolgáltak. Nekik kell az asztalokat elrendezni és megtéríteni, az étlapokat elkészíteni, a rendeléseket felvenni, kiszolgálni, letakarítani és újra megtéríteni, a bárt letakarítani és mnkaidejük után az éttermet kiseperni. Találják ki mennyi volt a fizetésük? Egy dime-ot sem kajptak. Semmi fizetést, csak borravalót. Elképzelhetik, hogy ebben a mai gazdasági légkörben, mennyi lehetett a borravalójuk. De ebben az államban nem létezik minimális bértörvény, s igy semmit sem tehettünk az érdekükben. “Ugyanebben az államban üzleti kiszolgálók jelentették nekünk, hogy 30-tól 75 centig keresnek óránként. Kis személyzettel dolgozó helyi üzemekben nem tudunk rajtuk segíteni. (Ezek a szövetségi bértörvény hatályán kivül esnek. — Szerk.) És ne higyjék, hogy ezek a panaszok csak nőmunkásoktól jönnek. Egy férfi, aki füszerüzlet- ben dolgozott, jelentette, hogy 72 órát dolgozik hetenként és még 1 dollárt sem kap óránként. Egy másik férfi, aki patikus, telefonon érdeklődött, hogy van-e az ő államában férfiakra vonatkozó munkaidő-törvény. Elmondta, hogy heti 80 órát dolgozik és nem kap túlóra fizetést. Egy 17 éves fiú jelentette, hogy pék műhelyben 72 órát dolgozik hetenként 40 dollár fizetéssel.” Mrs. Peterson számtalan ilyen felháborító adat birtokában van. Mégis azt mondja: “Nem értem miért olyan nehéz tisztességes minimális órabér- törvényeket létrehozni, hiszen alapvető fontossággal bírnak ahhoz, hogy a lehetőségek egyenjogúságát kiterjesszük, hogy meg legyen a szükséges vásárlóerő az általunk termelt áruk és szolgálatok, az autók és televíziók és tömegtermelésünk többi cikkeinek felvásárlására.” Valóban nem tudja Mrs. Peterson, a munkaügyi miniszterhelyettes, a választ erre a kérdésre? Vajon milyen képesítése van arra a fontos állásra, amit betölt? És hogyan került oda? 81
