Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-31 / 5. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ 3 Thursdav. January 31, 1963 _______1--------------------------v — HUNGARIAN WORD Vév•> tűz és halál Dél-Vietnam szabadságért küzdő népe iszonyú kínszenvedéseken megy keresztül. Ehhez az amerikai imperializmus ad segítő kezet A “Life” képes folyóirat január 25-i számában próbál igazolást nyerni arra a véres, néppusztitó és lelketlen háborúra, ami Dél-Vietnamban folyik az egész nép ellen. És ezt furcsa módon teszi Színes felvételű, de ugyanakkor borzalmas, kegyetlen és vérlázitó fényképeket közöl a fedéllapon és 12 oldalon keresztül azokról a hadi módszerekről, amelyeket a nagyszámú amerikai “tanácsadó” tevékeny “ellenőrzése” mellett folytatnak. És bár nem az a célja, mégis azt bizonyítja be “Life”, a cikkében, hogy a Vietnami Felszabadító Front által vezetett felkelés az egész nép háborúja a diktátor Ngo Dinh Diem klikk és az őket támogató amerikai hadsereg 12,000 tagja ellen. Mit látunk a képeken? Majdnem meztelenre vetkőztetett, mezítlábas, csapzotthaju foglyokat, akiket nyakukban vastag kötélhurokkal fegyveres katonák tuszkolnak maguk előtt. A kötél másik vége hátraszoritott két kezüket tartja le szorosan, majd a következő fogoly kötelékéhez van erősítve. Megmaradt ruházatuk — kinek egy ing, kinek egy nadrád — cafatokban lóg le rajtuk, feltárva vérrel borított, megkínzott testrészeiket. Ez van a két oldalból álló, összehajtott fedéllapon. Belül szintén két oldal terjedelemben, partizánok holttestei hevernek a folyóparton, szintén mezítláb, hiányos ruházatban, fegyverük egy halomban, melléjük tűzve zászlójuk. Foglyok ezek, vagy lo-en, akiket agyonlőttek. Katonák, köztük felismerhetően két amerikai, megelégedett arccal szemlélik hőstettüket, mig az egyik sarokban még élő foglyok, térdükre hajtott fejjel várják saját szomorú sorsuk beteljesülését. A felvétel vérfagyasztó. Az egyik amerikai karbatett kezekkel áll, a megelégedés mosolyával az arcán, mögötte a delta vize és zöld, melegéghajlatu növényzet. A felvétel az élet és halál, az emberi bátorság és az iszonyatos elnyomás tükörképe. De van még több. Egy égő, szalmafedelü kunyhó látható az egyik képen, amit a katonák “felgyújtottak, mert kommunista irodalmat találtak benne.” Lakói sorsát a képzeletre bízza. Szuronyos katona férfit és kisfiút kerget maga előtt a rizsföldön, ahol elfogta őket, mert “kommunista gyanúsak.” U. S. Army helikopterek napalm-bombája lángba borítja az erdőséget, ahol partizáncsapatokat vélnek tudni. Repülőgépek paratruppereket szállítanak le az igy biztosított területeken. Ezeket mutatják a felvételek és a mocsarakon, derékig érő vízben, sárban való átkelést, hajszolva a ‘ellenséget’. Az egyik képen összekötözött fogoly rémülten nézi a melléhez közeledő szúrásra kész bajonettet. Egy másik szembekötött, összehurkolt foglyot jeepbe gyömöszölnek, hogy “elviszik kihallgatásra.” Az a kötél mindegyiknek a nyakán! Úgy van a karjukhoz erősítve, hogy ha ki akarnák szabadítani magukat, megfeszítenék a hurkot és megfojtanák saját magukat, ördögi elgondolás. És mégsem fogy ki a partizánok serege. Ezen sopánkodik a “Life” kisérő cikke. Annak ellenére, hogy Kennedy elnök 4,000-ről 12,000-re emelte a “tanácsadók” számát, akik az elképzelhető hadieszközökkel és minden mással ellátják és tizezerszámra képezik ki a katonai és civil csapatokat és tisztviselőiket a gerilla háború minden fortélyára, be kell vallják, hogy “a háborút nem nyertük meg, de még nem vesztettük el.” Tehát az évek óta tartó erőfeszítéssel, néppuszti- tással, ott vannak, ahol kezdték. Intézkedtek, hogy a partizánokat elkülönítsék a néptől, de ez nehezen megy, mert nincs semmi megkülönböztető jelük. A kék vászonnadrág és ing, vagy ujjas mindegyiknek az egyenruhája. Mezítláb jár mind. Ezzel szemben éles kontraszt az erős cipőkkel, amerikai katonai ruhákkal jól felszerelt hadsereg, amelynek tagjai ennek ellenére sem mutatnak nagy hajlandóságot a test- vérharera. "Az átlagos vietnami elég jó katona. Nem szalad hátrafelé, de nagyon nehéz rávenni, hogy előre szaladjon”, mondja a cikk. “A hadvezetőségben, különösen az altiszteknél, hiányzik az agresszivitás, ami igen bosszantja a mieinket... látva a tompultságot, amely szükségtelen veszteséget okoz és megengedi a partizánoknak a menekülést, amikor már azt hisszük, hogy fogva vannak.” Kell jobb bizonyiték, hogy melyik oldalon van a nép, még a hadseregben is? A szöges drótkerítéssel, bambuszdárdákkal körülkerített falucskák, “ahova a hűséges embereket elhelyezték, hogy fizikailag elkülönítsék őkfet a partizánoktól, különösen éjjel”, szintén nem segített, pedig “lőszerekkel, fegyverekkel szerelték fel őket és tábori telefonnal, hogy segítségért kiálthassanak, ha megtámadják őket.” Nagyra vannak azzal, hogy a kormánycsapatok több gerillát ölnek meg, mint ahány elesik közülük “és sok ártatlan elpusztul a bombázás és gép- puskatüz nyomán — és olyanok is, akiket partizánoknak néznek, mert azoknak nincs egyenruhájuk.” A kormánycsapatok több fegyvert zsákmányolnak, mint amennyit feladnak. “De az elvesztett fegyverek modem U. S. gyártmányúak, amiket elfognak a partizánoktól, gyakran házi készítmények.” A “Life” cikke az erőviszonyokat igy ismerteti: A dél-vietnami rendes hadseregnek 210,000 tagja van. 170,000 embert soroztak be a polgári őrségbe. Számtalan ezren szolgálnak katonai jellegű szervekben, mint az ifjú republikánusok, vagy a falusi őrség. Ezek mind egy 23,000 tagra becsült partizán sereggel és másik 100,000-re becsült kisegítő egységgel veszik fel a harcot. De nem képes letagadni azt, hogy ez utóbbi csoport a délvietnami nép többségének támogatásában részesül. “Az igazság az, hogy a hadsereg még nem okozott komoly kárt ennek az erőnek sem a képességében, sem az elhatározásában, hogy olyan partizánharcot folytasson, amilyet 1944 óta folytat a japán, a francia és most a Diem-kormány ellen”, mondja a cikk és nem tette hozzá, hogy a világ legerősebb imperializmusa ellen is, amelynek segítsége és aktív részvétele nélkül a vietnami nép már elérte volna a célját, amit soha nem fog feladni. Amikor az amerikai nép a “Life”-ben közölt felvételeket nézi, nem kerülheti el, hogy a borza- dály jóérzését és lelkiismeretét meg ne szólaltassa. Nyújtson tanulságot a szomszédos Laosz, ahol hasonló beavatkozással sem lehetett a nép akaratát megsemmisíteni és győzelmét meggátolni. Az amerikai kormány vonja vissza csapatait Dél- Vietnamból és végre segítsen őszintén egy elnyomott nép felszabadításában. VISZÁLYOK A KÖZÖS PIAC KÖRÜL (Folytatás az első oldalról) tagja (még) a Közös Piacnak, az Egyesült Államok Nyugat-Németország megbizottain keresztül gyakorolja befolyását. így köztudomásra hozta, hogy a washingtoni kormány kénytelen lesz ujramérlegelni Európával szembeni kötelezettségeit, ha De Gaulle álláspontja győz. Megszólal a dollár ereje. De Gaulle és Adenauer a közelmúltban egyezményt kötöttek, amely a két ország katonai, gazdasági és politikai együttműködését fekteti le. De a Közös Piac kérdésében Bonn jár elől, hogy a francia álláspontot Angliával szemben megváltoztassa. Ludwig Erhardt német helyettes kancellár azonban kijelentette Brüsszelbe érkezésekor, hogy az eredményt illetően “elvesztette szokott optimizmusát.” De Gaulle a maga egyéni hatalmát gyakorolva, felajánlotta Dániának a Közös Piachoz való csatlakozást. Azonkívül Spanyolországba és Portugáliába küldött megbízottakat, hogy az ottani diktátorokat hozza közelebb a Közös Piachoz való csatlakozás gondolatához. Washington megnyerte Amiutore Fanfan: olasz miniszterelnök támogatását Anglia lecsatlakozásának kérdésében. Fanfani, aki nemrég járt Washingtonban, elitélőleg nyilatkozott a francianémet egyezmény felől. Károsnak minősitette “különösen a Közös Piac, az európai egység és a NATO egyensúlya szempontjából.” Fanfani nyilvánosságra hozta, hogy az Egyesült Államok el fogja távolítani Olaszország területéről a nukleáris támaszpontokat. Ezeket a Poláris távlövegekkel ellátott amerikai tengeralattjárók fogják helyettesíteni, amelyek a Földközitengerről őrzik majd Itália biztonságát. Washington igen fel van háborodva De Gaulle “nagyzási hóbort”-ból eredő ellenzékiességén és politikai körök a külföldi segély csökkentését és a “tradicionális elszigetelődési politika” felujulá- sát helyezik kilátásba, mint lehető következményét. < FIDEL CASTRO: “ELŐRE A FORRADALOM, A SZOCIALIZMUS UTJÁN!” . .HAVANNA, január 17. — Fidel Castro kubai miniszterelnök beszédet mondott az amerikai nők kongresszusának záróülésén. — Feladatunk — mondotta —, hogy mindent megtegyünk a lakosság növekvő szükségleteinek kielégítésére. Feladatunk, hogy leküzdjük a kapitalista kizsákmányolás örökségét, a szegénységet. Nem könnyű megoldani ezt a feladatot szemtől szembe a világ legnagyobb és legagresszivabb imperialista országának állandóan fenyegető magatartásával. Mi azonban biztosak vagyunk előrehaladásunkban, abban, hogy leküzdjük a nehézségeket, hogy az imperializmus nem tud vereséget mérni ránk. Kuba nehéz és veszélyes helyzetben van — folytatta a miniszterelnök. — Az amerikai imperializmusnak az a célja, hogy elfojtsa a forradalmat. A háborút sikerült elkerülni, de békét nem nyertünk, hiszen az amerikai imperializmus tovább folytatja országunkkal szemben a nyílt agresszió és ellenségesség politikáját. Annak az öt követelménynek, amelyet a kubai kormány vetett fel a válsággal kapcsolatban, nem tettek eleget. Röviddel azután, hogy Kennedy beszédet tartott a kubai ellenforradalmárok előtt, az imperializmus ügynökei Kubában megöltek egy parasztot, elevenen elégettek egy 11 éves kisfiút és két elvtársat, akik propagandamunkát végeztek. Az imperialisták jogot formáltak arra, hogy megkíséreljék elszigetelni országunkat. Nyomást gyakoroltak a hajózási és légitársaságokra azzal a céllal, hogy megfosszanak bennünket a szükséges nyersanyagtól, ás éhínséget idézzenek elő az országban. Jogot formáltak arra, hogy a nemzetközi törvények ellenére, megsértve az ENSz elveit, vesztegzárral és mindenféle korlátozásokkal vegyenek körül bennünket; az imperialisták jogot formáltak Kuba társadalmi berendezésének alá- aknázására, arra, hogy fegyvereket, ügynököket csempésszenek országunkba, zsoldosokat toborozzanak és képezzenek ki; jogot formáltak tengeri és légi határaink megsértésére, kalózbandák szervezésére. Castro az amerikaiak által követelt s a Kuba területére kiterjesztendő nemzetközi ellenőrzés visszautasításáról szólva kijelentette: A beleegyezés azt jelentette volna, hogy elismerjük országunk alacsonyabbrendü helyzetét a világ többi államához képest. Ebben nem egyezhetünk bele! Akadnak olyan emberek, akik azzal vádolnak majd, hogy a békepolitika ellenségei vagyunk. Erre csak azt válaszoljuk: békét akarunk, de olyat, amely biztosítja számunkra a jogot, a szuverenitást és a megbecsülést. A kubai miniszterelnök a nemzetközi kommunista mozgalomban felmerült nézeteltéréseket érintve, kijelentette: Nem öntünk olajat az ellentétek tüzére. Aki ezt teszi, a nemzetközi forradalmi mozgalom érdekei ellen cselekszik. Kötelességünk harcolni a szocialista tábor elvi egységéért, a marxizmus—leninizmus módszereinek segítségével. Castro beszédét a következő szavakkal fejezte be: “Előre a forradalom utján, a szocializmus utján, a marxizmus—leninizmus utján! Haza vagy halál! Győzni fogunk!” v VVmMUUVWUMAAlWWUUllUUVAAAMIAnAnAAlVVAAAM AZ ALGÉRIAI külügyminiszter hazautazott Páriából." A francia fővárosban a két ország kapcsolatairól tárgyalt. • SZOVJET—JUGOSZLÁV tárgyalások folynak Belgrádban a két ország kulturális együttműködésének kibővitéséről. 3 1 íz. rk 1.
