Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-24 / 4. szám
Thursday, January 24, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD ^ 9 AMIKOR CSENG A TELEFON... Irta: BÓDOG ANDRÁS Meséltek egykori “meggondoltam, megfontoltam” királyunkról, Ferenc Jóskáról egy történetet, amely utolsó szóig igaz és hiteles volt. azaz csak az utolsó szó nem, mert annak a dolog természete szerint nem volt tanúja. Ugyanis azon a helyen történt, amelyről nagy tisztelettel azt szokták mondani, hogy oda még a király is gyalog Szokott járni. Egyszóval, ha nem is volt rá tanú, az eset igaz kell, hogy legyen, mert annyira jellemzi az isten kegyelméből lett osztrák császár, magyar király őfelséges személyét. Semmiesetre sem szükséges, hogy bárki is vaskos történelemkönyveket citáljon annak bizonyítására, hogy Ferenc József igen reakciós, vagy enyhébben szólva, konzervatív volt egész életében. Ezt eléggé bizonyította egy csomó szerencsétlen ország és ezek között Magyarország sorsa. De az már kevésbé volt nyilvánvaló és köztudomású, hogy még apróságokban is irtózott minden újítástól. Annyira begyökerezetten élt a megszokott és ráhagyott keretekben, hogy hallani sem akart soha a legcsekélyebb változtatásról sem. Aki járt már a bécsi Burg, vagy a schönbrunni kastély királyi lakosztályaiban, az sejtheti miről beszélek. Emlékezhet arra, hogy nemcsak a dísztermek, hanem a fejedelmi lakószobák is egymásbanyiló- an sorakoznak fel és bejárataik a diszes lépcsőházakból nyílnak. Ez azonban nem minden. Az épületek tele vannak titkos zárt lépcsőkkel és a szobák mentén mindenütt zárt folyosók húzódnak, amelyekről minden szobába külön be lehet lépni egy rejtett és alig észrevehető kis tapétaajtón keresztül. Ezek a folyosók elsősorban a szolgálattévő belső inasok számára szolgáltak, meg persze uraik számára is, amikor formaság nélkül akartak látogatókat fogadni, vagy pedig járni- kelni, hogy senkisem tudja. De a folyosók szekrényeiben tartotta az inasság a szükséges szolgálati felszerelést is, ezek között mosdótálakat és hasonló intimebb berendezési tárgyakat. Amikor a palotákat épitették, olyan dolgok, mint vízvezeték és csatornázás nem volt divatban és régen, modernizálásra szorultak volna. Ferenc Jóska sokáig ellenállt, végül azonban kénytelen volt megengedni az uj idők istentelen újításait. Még igy is ragaszkodott ahhoz, hogy fürdőszobák ne legyenek, csakis hordozható fürdőkádak és a mosdótálat az inas hozta be neki reggelenként. A viz és a csatornák csak az említett hátsó folyosókig juthattak el, de nem a szobákba. Ami pedig azt az alkalmatosságot illetné, amelyet még egy király is időnként használni volt kénytelen, ugyancsak a folyosóra kerülhetett csak. Ugyanide kellett tenni később a telefont is, amikor végre rákerült a sor, mert esztendőkig nem tűrte még a gondolatát sem. Arról, hogy ez átkos szerszámot az Íróasztalra tegyék, hallani sem akart. Végül nagy kegyesen megengedte, hogy egy telefont elhelyezzenek ugyancsak a szobája hátsó folyosóján, mindjárt szemközt a föntebb említett királyi alkalmatossággal. Így történt egyszer, hogy Ferenc Jóska éppen kényelmesen ült az emlegetett trónján, amikor csöngetett a telefon. Nyilvánvaló, felségsértés ilyenkor a királyt zavarni. Nagy méregbe is jött a felséges ur s rákiáltott a telefonra, persze németül: “Warten! Warten!” (Várjál! Várjál!) Amikor az istentelen szerszám a királyi parancs ellenére sem hagyta abba a csöngetést, még mérgesebben kiabálta neki: “Nem látod, hogy el vagyok foglalva!” Nyilvánvalóan nem lehetett ott tanúnak még egy papirostartó inas sem, mert hiszen akkor azt küldte volna a telefonhoz, de ez a kis jelenet mégis igaz olyan értelemben, hogy jellemzője az isten kegyelméből való király világlátásának, amellyel el sem tudta képzelni, hogy egy gépezet még különb legyen, mint az emberek; elég merész legyen, hogy ne engedelmeskedjen egy király parancsszavának. A ferencjóskai idők azonban ma sem múltak el. Királyok és köztársasági elnökök, ha nem is emlegetik manapság, hogy isten kegyelméből döntenek az emberiség sorsa fölött, akár kényelmes karosszékben ülnek, akár hintaszékben, ma már nem kiabálnak telefonukra, hogy: “Várjál! Nem látod, hogy el vagyok foglalva!” Egvébként azonban nagyon hasonlóképpen viselkednek. Az idők telefonja sürgetően felcsengeti őket: “Még nem késő! Még nem késő! Most nem szabad kiabálni, hetvenkedni és uszítani, meg azzal áltatni magunkat, hogy az okosabb enged, hát legyen az a másik az okosabb! Most még el lehet dolgokat intézni szépszerével, de holnap talán már késő lesz!” így kiabál ma a telefon csöngetése, de senki sem kel fel karosszékekböl és a hintaszék csak kényelmesen himbálózik tovább: “várjál, nem látod, hogy most el vagyok foglalva! Benünket ugyan hiába ijesztgetsz, mert mi tudjuk, hogy valami majd csak lesz, mert úgy még sosem volt, hogy sehogy se lett volna!”, kiabálják a telefonra. Úgy bizony. Azonban nemcsak pár karos- és hintaszékről van szó. Egy egész hatalmas gazdag nemzet népessége, mi, kedves polgártársaim, csak kényelme sen ülünk otthonunkban egy jó ebéd után, egy pohár ital mellett, hallgatjuk a rádiót, nézzük a televíziót, melynek hírei tele vannak mások bajaival, de nem a miénkkel. Hát ki fene bánja, hol van az megírva, hogy mindenkinek muszáj jó KÖZVETLENÜL... BÁLINT IMRE ROVATA Az alanyi karikatúrának az ideáját valamikor tizenkét évvel ezelőtt vázoltam fel magamnak, amikor hallottam, hogy odaát hemzsegtek a Sztálin és a Rákosi városok, utcák, falvak, kollektívák és a gyárak. De főleg az bosszantott, amikor minden második vers ugyancsak ezekről szólott. Az egyéni kultusz persze magával hozta a kiskirályokat, akik a nagyok árnyékában sütkéreztek és zsarnokság lefelé, talpnyalás fölfelé volt a csatakiáltás. Most, hogy ez a kalamajka megszűnt, érdemes kifigurázni ezt a valamit, ami már nincs. Mégegyszer, mégtizszer remélem, hogy már nincs. És most jöhet a jöhet! Budapesten voltam, persze csak lelkileg, mert testileg, ténylegesen vagy félszáz évvel ezelőtt voltam Magyarországon. Bementem ugyancsak lelkileg, egy eszpresszóba. Felnyitottam lelki szemeimet, kinyitottam lelki füleimet és alant adom ezt a krokit, amit nem muszáj mellre szívni. A nagy, mi az, hogy nagy? A “Legnagyobb író” asztalára könyökölve busult. Körülötte nyáj- nyi nagyságú kis írók és Nyalok szorgoskodnának, hogyha a vezérürü-iró nem intette volna le azokat, hogy “... Kuss!!!” “Hogy vagy Sápadt Apabőr?”, kérdezte egyik a nagy Írót, bátoi’ságba kapva. “Majd belelóg a forró kávéba az amúgy is hosszú orrod”, mondta egy másik. “Miért, oh, miért? Hiszen Te vagy hazánk legnagyobb, legtehetségesebb Írója és ezt nemcsak Te mondod, hanem köztudva van.” így nyalt a harmadik. “Mi, amint tudod, csak tehetségtelen kontárok vagyunk. A Te kontárjaid. Örökké a Te árnyékodban lapulunk, ígérem...” “Mindörökre. Amen.” Ezt az ötödik rebegte felindultan. “Miért búsulsz, oh Te Nagy, mikor a legutolsó regényed: ‘Mit Hoz A Kolhoz’ százezer példányban kelt el?” Az író vérző szivvel nézett rájuk, ámbár a vérző szív nem látszott és azt mondta: “Köszönöm Fiaim. És köszönöm Lányaim. És köszönöm Apák és Anyák és köszönöm, hogy velem éreztek, mert krízisbe kerültem,tünk.” Az asztalon feküdt egy könyv és arra mutatott: “Egy jó regény. És valaki más irta. Tehetséges. Ha tehetségtelen volna, nem volna baj. Bemutatnám a pasast a kiadóknak és még papirt is szereznék a számára. De ez egy géniusz. Hogyan is bírna el ez az ország két géniuszt? Oda az egyedirodalmárkodásom. Még ha megfulladok is, még egyszer kimondom: oda az egvedirodalmárkodásom.” “Oda van, oda. . .” így rebegett a .kórus. A legmeghatottabb főn való vette át a szót: “Epvedül Te voltál eddig hazánk tehetsége. A többiek, vagy kiásattak, vagv elsétáltak. Norvégia fái neked nőttek pap’rossá, amelyre csak a Te és a mi szerény regényeinket nyomták. A kiadók el sem olvashatják mások kéziratait, mert nincs papirosuk. Az olvasók is csakis Téged olvashatnak. mert nehéz olvat olvasni, amelyik nincs papírra lenyomtatva.” “Igaz, eddig befolyásom volt az illetékes minisztériumban a papir irányában is. de, sajnos, áttették a papirt a papirügvek minisztériumából egy másikba és most ez a másik iró is kapott paebédeket enni és kényelmeskedni a puha divá>" nyon. Egyszercsak váratlanul megcsendül a mi telefonunk is. Csakhogy ez az a nagy telefon, melyet éppoly kevésbé tudunk felfogni értelmünkkel, mint Ferenc József egykor az övét. Az a nagy telefon csönget majd, amelynek kevés szava van, de ötven-hatvan millió emberhez tud szólni egyszerre és azt mondja: Halál! Tűzi! Pusztulás! És kedves, jó, hallgatag polgártársam, aki addig' csak azt gondoltad, hogy jó, ha a mi; nemzetünknek van minél több ilyen telefonja, mert ami eddig nagy baj volt, az legtöbbször is a mások baja lett, nem a tied, akkor majd kétségbeesetten rákiabálsz erre a telefonra, hogy: “Várjál! Várjál az isten szerelmére! Várjál rakéta, várjál hidrogénbomba.” Csakhogy akkor már nincs az az erő és jajveszékelés, amely ezt a rettenetes telefont el tudná hallgattatni. Kedves polgártársaim, nem volna sokkal joWD, ha most, amig idő van, rákiabálnánk erre a telefonra, hogy: Béke! Béke! pirost, kiadót és sokan olvassák a könyveit. Végem van, mert ha nem vagyok egyedirodalom, akkor van összehasonlítás és kritika.” “Ne hadd magad Sányi!”, kiáltott fel felindultan egy nyaló. “Zoltán. Zoltán a neve”, javította ki egy még- nagyobb nyaló. “Hát nem is hagyom. Intézkedem. Tudjátok meg ki, mi ez a másik izé... iró! Micsoda is csak a neve? Valami Jókai. Méghozzá Móricz. Móricz. Ebből látszik, hogy van felekezete. Tudjatok meg róla mindent. Anyja, apja, származása. Ki a szeretője? A feleségének. A szakácsnőjének jelene, múltja? Minden kicsinység hasznos lehet. —> Ki kell hallgatni a gyermekét is. -— Már, mint, ha van gyereke. Ha nincs, miért nincs? Lehet, hogy nincs is felesége. Akkor miért nincs? Foltot akarok! Foltokat! Tűrhetetlen, hogy még egy nagy Írója legyen ennek az országnak. Ásni, ásni, kiásni ezt az embert. Hívek! Fizetem a feketét, nektek. Ti csak ássátok! Ássátok!” Mit követel a Chamber of Commerce? Ladd Plumley, a U. S. Chamber of Commerce elnöke, 10 pontból álló programvázlatot készített, amelyben “valóságos hadat üzent” a szakszervezeteknek, a “Labor” szerint, mely a vasutas szak- szervezetek heti közlönye. Mindjárt az 1. pont igy szól: “Meg kell vonni a trösztellenes törvények alóli mentességet a szakszervezetektől. Bértárgyalásokat csak külön folytathassanak minden vállalattal; meg kell tiltani a “featherbedding”-et és a megszorító eljárásaikat.” Ha a kongresszus ilyen törvényeket hozna, azzal beszüntetné az országos aktivitásokat a szak- szervezetek részéről és minden munkásvédelmi intézkedést, amit ők “featherbedding”-nek neveznek. A munkaszerződéseket is minden kis műhelyben külön-külön kellene megtárgyalni a szétforgácsolt, erőtlen unióknak. A Chamber of Commerce 10 pontos tervének többi részei a rövidebb munkahét ellenzésére, a “right-to-work” törvények támogatására, a munkástörvényekben még meglevő védelmi szakaszok kiemelésére és a minimális bértörvények több munkásra való kiterjesztése ellen szólítanak fel. * • SZOVJET parlamenti küldöttség utazott a Vietnami Demokratikus Köztársaságba Jurij Andro- povnak, az SZKP Központi Bizottsága titkárának, a Legfelsőbb Tanács Szövetségi Tanácsa külügyi bizottsága tagjának vezetésével. NAGYKÖVETI szinten diplomáciai kapcsolatot létesít egymással a Román Népköztársaság és a Kambodzsai Királyság. • TIZENHÁROM ÉVE szállítja naponta lovas fogattal a gyerekeket a barabási (Szabolcs-Szat- már megye) iskolába Lukovics Sándor. Tiz-tizen- öt kilométeres körzet szétszórt településein szedi össze az iskolásokat, majd a tanítás végeztével hazaszállítja őket. Maga is kedvet kapott a tanuláshoz, s most pótolja a gyermekkorában önhibáján kivid mulasztottakat. • PETRÓVICS JÓZSEF a Tatabányai Szénbányászati Tröszt főmérnöke ötletes készüléket szer kesztett az elszabadult bányacsillék megfékezésére. Egy évig kísérleteztek vele a tatabányai 12/a aknánál, teljes üzembiztonsággal működött. Most megkezdik sorozatgyártását. AVWWWV \VV\W\\\\\\\VVVSVN%V^VV\\VWVVWV . VVWWWWWWWWVKWmSVVSf
